Századok – 1887

Könyvismertetések és bírálatok - KECSKÉS BÉNI: A magyar hírlapirodalom története 1780-1867 írta: Ferenczy József 745

748 TÖRTÉNETI IRODALOM. gyarló, kisszerű, de végkövetkezmény eil >en annál fontosabb, annál érdemesebb termékei, a melyekről Fçrenczy sokszor oly lenézőleg, szinte megvetőleg szól. Nagyon különösnek tartjuk, hogy ő e primitiv eszközökben minden lépten-nyomon csak a »tervszerűség« hiányát látja s pusztán csak »divatos szólamoknak« tartja azokat a lelkes ajánlásokat, a melyeket az akkor keletkező magyar lapok programmjukba vettek. Hogy e buzgalom a nemzet szivének legmélyebb rejtekéből fakadt : lapjaink minden sora igazolja. A magyar nyelv ügye annyira szivükön fekszik a szerkesztőknek, mintha annak megőrzése egyedül csak tőlük függne. Rát és Révai, Görög és Kerekes, Szacsvay és Pánczél, Kazinczy és Péczely, Fábián és Cserey, Kulcsár és Méhes nemcsak buzdítanak, fáradoznak, de áldoznak is a hazafiság oltárán. Ha maguktól nem telik, igyekeznek tehetősb hazafiakata jó ügynek megnyerni, hogy pályadíjakat tűzhessenek ki részint grammatikákra, részint más nyelvtani kérdések fejtegetésére, vagy irodalmi művekre. Hogy a magyar nyelv visszanyerje ősjogát a közéletben is : ez volt a kilenczvenes évek törekvésének legfőbb czélja. »Ne csudálják érdemes olvasóink — írja Péczely a Mindenes Gyűjteményben — hogy mi is oly gyakran sürgetjük azt, hogy a törvényszékekbe a magyar nyelv állíttassék, mert ettől függ nemzetünk megmaradása.« Lapjaink nem szólnak egyébről, mint csak a hazai nyelv kifejlesztésére czélzó buzgalomról. Az Erdélyi Magyar Hírvivő egész elragadtatással ír a megyegyűlések végzéséről, a mely szerint a »gyűlésnek napjától a vármegyéktől azonba tett tisztek mindent magyarúl folytassanak s a tudósításokat is mind magyarúl tegyék a kormányszéknek, kívánják továbbá, hogy a kormányszék is nekik magyarúl írjon s hogy a maga kebelében is mindent élő boni nyelven folytasson.« Erősen lüktet a büszkeség s a magyar önérzet az író keblében, mikor azt mondja, hogy Erdélyben semmi akadály sem állja útját a magyar nyelv behozatalának. »Mi — úgymond — erdélyi magyarok és székelyek a legnagyobbtól fogva a legkisebbekig Istennek hálá, mind tudunk magyarúl. Nálunk egy született magyar nagy úr sem mondja ezt : én ugyan értek valamit magyarúl, de nem tudok beszélleni, tessék az úrnak deákul eléadni a dolgát.« stb. S az eredmény, a mit ez oly sokszor lenézett, hibás szempontból magyarázott, igénytelen eszközök felmutattak, nem oly kicsinylendő, nem oly csekély, mint sokan állítják. Csak a kassai Magyar Muzeumra, hivatkozunk. Egy felől a legjobb írókat tudta először némi középpontba gyűjteni, másfélül először kelté föl a közönség érdeklődését. Nem megvetendő dolog az, hogy a folyóiratból csupán Maros-Vásárhelyre egyszerre megrendeltek száz példányt, hogy az erdélyi részeken terjeszsz-ék. Az is méltó a föl-