Századok – 1887

Könyvismertetések és bírálatok - TAGÁNYI KÁROLY: Salamon Ferencz: Budapest története II. és III. k. 48

70 történeti irodalom. 70 stb. stb. Nem is igen szeret foglalkozni eseményekkel s mindig csak a kénytelenség hajtja rá. Előadása aztán teljesen osztozik magyarázatai sorsában, a szerint, amint azok határozottak vagy habozok, stylje is világos, vagy a homálylyal küzd. Ott időzik ő legszívesebben állandó factorainál, melyek valóságérzetének mindig kellő intensivitást, erélyt tudnak kölcsönözni. Itt aztán már meglévén az igazi szerves logika, előadása is új, hatalmas élettől duzzadozik s olyankor akár a meggyőzés erejét, akár ideái tisztaságát tekintsük, egyaránt mesteri. Előadása nem a filozof' egyenes sima abstractiója, sem a poéta ihlete, mely fest,1) hanem a tudós magyarázata, mely érvel, fontolgat, számít, hogy meggyőzzön. Ezért előadásában mindig ott vannak az adatok is, melyekkel bizonyít, vagyis az eseményeket, magyarázatai s eszméi kíséretében, mindig úgy adja elő, amint ő azokra rájött s nem úgy, amint azok tényleg megtörténtek. De a mennyit ezáltal stylje művészi kerekdedségében veszt, ugyanannyit nyer közvetlensége, él«ttelje és rábeszélő erejével. Előadásában soha közhelyekre, hiú cziezomára nem találunk, s alig van magyar író a kinek stylje annyira az övé, egyéni volna. S van még valami, ami mindjárt rokonszenvünket, tiszteletünket előlegezi számára, ami meghat és elbájol, s a mit szintén valóságérzetéből a dolgoknak nyugodt, közvetlen, semmi által sem praeoccupált szemléletéből merít: bölcs nyugalma, mely őszintévé, bátorrá teszi és az ő szelíd jóízű humorának kifogyhatatlan forrása. Ez Salamon Ferencz, ahogy őt egészében olvasóink elé állítanunk sikerűit. Láttuk, hogy a valóság genieje ő. A dolgokat igazi arczukban állítja elénk, nem csupán külön-külön, de egész lánczolatukban. Ez szüli nyugodtságát, elfogúlatlan voltát, képesíti arra, hogy saját énjét is elhallgattassa, indifferens legyen s hogy a tények egész szakadatlan soraiban egységet teremtsen s fölöttük uralkodjék. De mindeme tulajdonságai, éppen azért, mert a valósághoz vannak kötve, csak az állandó, a létező dolgok körében érvényesülhetnek, az emberi cselekvés mozgó, állhatatlan talaján lábait nincs hol megvetnie. Hogy biztosan megállhasson rajta, kénytelen állandó factorai alapjára állni, minek következtében a kútfőket s az emberi cselekvést ferde, természetellenes szempontból fogja föl. A kútfőkben szabályos törvényszerűséget keres, s egyes részeik hitelét általános benyomástól teszi függővé — ami természetük ellen való. Másrészt éppen valóságérzete akadályoz*) Vegyük azt a jelenetet, mely legközelebb áll ahhoz, például mikor I. Frigyes német császár 1189-ben meglátogatja III. Bélát. (II. 122.) Az egész leírás csak magyarázat, a párbeszéd föltételes (»mondhattá a császár« »mire Béla ilyenformán ie\e\heMt volna.«) nem bír a víziónak sem határozottsága s bevégzettségével.