Századok – 1885

I. Értekezések - DÉCSÉNYI GYULA: Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak - I. közl.

538 TIRCZA. IRODALMI SZEMLE. — HORVÁTH ÁRPÁD akadémiai székfoglalójában a diplomatica megteremtőjének, Mabillon Jánosnak emlékét ünnepelte meg. 1881-ben 200 éve mult, hogy a »De re diplomatica lihri VI.« mint az oklevéltan alapvetője megjelent. A külföld tudós világa nem vett róla tudomást. Horváth 1881-ben megjelent Oklevéltani jegyzeteinek I. füzetét szentelte a Mabillon emlékének. Nincs a tudománynak ága, mely oly magas színvonalon álló munkával lépett volna a világ elé, mint a diplomatica. Az oklevéltan, mely Mabillon föllépése előtt terra incognita volt, az ő munkájában oda emelkedett, hová más tudományágak csak hosszas küzdelem árán jutottak el. Mintha századok munkáját végezte volna egyedül. Ismeretesebb az a körülmény, mely a diplomaticának mint tudománynak életet adott, semhogy bővebben foglalkozzunk vele. Launoy Jánosnak a benedictinusok saint-denisi levéltára ellen intézett támadását a belga jezsuiták (Bolland János és társai) által kiadott »Acta Sanctorum« 1675. április havi 2-ik kötetében, hatalmasabb támadás követte. Papebroch Dániel lépett sorompóba. — A merészség, melylyel támadását intézte, a hang, melyen a benedietusoknak oklevél-hamisítást lobbantott szemére, mélyen sértette a tudós szerzetet, mely Mabillont, Durandet, Dufresnet, Toussaint, Tassint stb. számlálta soraiban. Maga a támadás hibás alapból indult ki. Papebroch szerencsétlenségére olyan oklevélről varrott hímet, melyről ki lett mutatva, hogy koholt. Látszik, lmgy oklevelek valódiságának, vagy álságának eriteriumai még ismeretlenek valának. A támadást 6 évvel később Mabillon verte vissza. S győzelme teljes volt. Maga, különben nagynevű ellenfele elismerte, hogy teljesen legyőzetett, s ezzel meg volt vetve az alap, melyen az oklevéltan tudományának napjainkban már hatalmas épülete áll. — »SZÁZ POLITIKAI ÉS TÖRTÉNETI LEVÉL HORVÁTORSZÁGRÓL« czím alatt Pesty Frigyes v. tagtársunk összegyűjtötte mindazokat a leveleket, melyeket három év óta a horvát kérdésről a napilapokba írt s az elszórva megjelent száz levél így összegyűjtve tekintélyes corpussá nőtte ki magát. Akármit ír és akármit tárgyal Pesty, mint egy modern Cato, a »ceterum censeo«-val végzi. Ehez az oldalához a kérdésnek mi nem szólhatunk hozzá — folyóiratunk, természeténél fogva, a politikától el lévén zárva. De a mi minket is érdekel, az könyvének históriai része. Már a modor, amint ő ezt tárgyalja, az újdonság érdekével bír : éveken át folytonos következetességgel a napi kérdéseknek históriai oldalát vizsgálni és tüntetni fel s az ekkép megvitatott és tisztázott anyagot egy könyvbe fűzni össze, nem tartozik a szokottabb formák közé. S ennek a száz levélnek ily módon való összefüzése szerencsés gondolat volt: mert ha minden egyes levél a maga idejében önálló egészet képezett is — a száz levél között meg vau az organicus összefüggés. A horvát kérdés mai állásának történeti múltját kapja meg azokban az olvasó : mondhatni Horvátország