Századok – 1884

II. Könyvismertetések és bírálatok - DEÁK FARKAS: Die Türken in Perchtoldsdorf in J. 1683. von A. Latschka ism. 155

158 TÖRTÉNETI IRODALOM. előtt, az úttól oldalvást feküdtem, a nélkül, hogy szándékom lett volna megszökni. Rákiáltottam a szolgára, ki minket a bilincsbe szokott zárni, hogy jöjjön, nyissa fel. A szolga a tűz mellett hevert s nem akart felkelni. Erre én aztán próbálgatom a bilincset, mig végre kinyilik s igy én csaknem minden czélzatosság nélkül a bilincsből, melyhez még hat társam volt kötve, magam kiszabadítottam. Mire rövid imádságot mondva, magamat Istennek ajánlottam s helyemből felemelkedve, az erdőbe húzódtam, mely mintegy 80 lépésnyire volt, úgy gondolván, hogy ha csak az erdőig jutok Isten oltalmával, aztán biztosságban vagyok. így haladtam mindig előre délelőtt mintegy kilencz óráig s mindig a tüzeket figyelve, hogy a török táborhoz ne közelítsek. E közben az ég kitisztúlt és igen szép idő lett. Én egy öreg fához érkeztem, melyben nagy terjedelmű odú volt s abban elrejtőztem s Istennek szabadúlásomért hálát adva, két óráig nyugodtam, mert nagyon fáradt valék. Aztán tovább mentem egész este feléig. Éjjeli szállást egy mocsár mellett a nádban találtam s napokig kóborolva, csak vadalmát és vaczkort ettem, de innya valót egy csepp vizet se találtam. Végre megláttam egy földmivelőt, aki egy szőlőben dolgozott. Meg mertem szólítani s darab kenyeret kértem tőle, mert erősen vágytam kenyeret enni ; de bár németül és csehül szólítám meg, végre is csak jelekkel értethetém meg, hogy éhes vagyok ; kenyér hiányában négy gerezd szőlőt adott, melyet megköszönve, leültem s megettem, aztán az utat Komárom felé megkérdezve, tova siettem. Alig voltam az erdőben egy puska lövésnyire, mikor az az ember utánnam szaladott egy sipka szőlővel. Először megijedtem, hogy a parasztot magam felé szaladni láttam, midőn azonban láttam, hogy semmi rossz szándéka sincs, leültem s a szőlőt enni kezdtem, ő mellém ült. Hirtelen csak egy nagy kést vett elő s kivánta a török - kabátomat, melyet a német ruhán feljül viseltem. Kezdetben nem akartam adni, mert az idő máihideg volt (lehetett már október) s nekem nagyon jól fogott, de erősebben fenyegetvén, önként odaadtam, mert féltem, hogy ha a kabátot nem adom, még életemet is elveszi. Ezután aztán ismét megbarátkoztunk s ő megmutatta utam irányát. A következő éjjel egy bokorba háltam. Nagy félelmek közt aludtam el, de nem lett semmi bajom. Napfelkeltével tehát ismét tovább indúltam s egy helységhez értem, hol falusi suhanczok lovakat őriztek, amint megpillantottak, vagy hat felém szaladt, a min én felette megijedtem és zsebeimet kikutatták ; (Pusztamászig, teszi oda zárjelbe Lotschka úr) de csak valami hét darab törökpénzt találtak nállam, ha többet találtak volna, bizonyoson elvették volna. Ellenben adtak egy jó nagy darab kenyeret és hozzá sajtot, mit jóizűleg megettem. (Ide nem tesz semmi megjegyzést Lotschka úr.) Isten