Századok – 1883

III. Állandó rovatok - Történeti irodalom - III.

TÖRTÉNETI IKODALOM. 277 redő nagy betűknek semmi jelentősége nem volt se a diplomában, se az író agyában s ha kis betű helyett nagyot vetett, inkább calamusa vagy újja szeszélyének, mint elméje akaratának tulajdonítható. Hogy tehát itt a hűségnek a rendetlen, szeszélyes alakokkal semmi dolga. Ezt nem gondolván meg, százával akadunk olyan oklevélre nyomtatásban, melyekben pl. a nagynak tartott s nevezett I. Lajos az akkoriban oly hatalmas és három tenger övezte Magyarország királya, mint »ludovicus rex hungarie« ugyancsak szégyelhetné magát a pöffeszkedő »inTra« vagy hasonlók mellett. — Géresi e móddal is szakított. Nagy kezdőbetűt csak a pont után s a tulajdon neveknél ád, nem gondolva a diploma-író okadatolatlan s rendszertelen alkotásaival. Ez a két elv : helyes interpunctio s a fölösleges majuskulák elhagyása (különben oly egyszerű, ártatlan, csekély dolgok) keresztűlvitetvén, azt eredményezi, hogy a közlött oklevelek könnyen áttekinthetők, a szemnek kellemesek, egyszóval az^ editio olyan, mely a használónak a használást megkönnyíti. És ezt a tudomány mai állásán jogosan megkívánhatni az editortól. — Általában odairányúlt G. igyekezete, hogy a humanisták által megállapított latin orthographiához lehetőleg alkalmazkodjék. A hangoztatásra való tekintettel, de meg azt is nézvén, hogy némely eltérés a helyes írástól évszázadok oklevelein keresztül következetesen használtatik, meghagyta az ae helyett az egyszerű e-t s a c-nek hangzó í-t c-vel adta vissza (pl. peticio.) Ez helyes ; ellene nem lehet kifogás. Tán akkor esett itt következetlenségbe csak, mikor a kettős í-t (i i) helyettesítő y-t nem oldotta föl, hanem meghagyta y-nak, noha ennek nemcsak a hangoztatás elve, hanem az is ellene mond, hogy az oklevélben tulajdonkép soha nincs ;y-nal dolgunk, hanem egy rövid és egy hosszú, értsd : a vonalon alúl húzott i összetételével. Tán a második kötetben ezzel már nem fogunk találkozni, hanem a kettős i-t jogaiba restituálva látandjuk. Különben elég legyen ennyi az editio körűi követett eljárásról. Azt a jámbor kívánságot toldhatnám mindössze ez observatiókhoz, vajha az Akadémia tört. Bizottsága valahára kezébe venné az aegise alatt megjelenő editiók egyöntetűségének s az oklevél publicatiók helyesírásának eddigelé elhanyagolt ügyét s állítana föl e tekintetben a diplomatariumok kiadóira, szerkesztőire kötelező szabályokat. Megérjük tán ezt is rövid időn ! A mi már most a kötet tartalmát illeti, ez magában foglalja a gr. Károlyi-család levéltárának 1253-tól 1413-ig terjedő okleveleit, számszerint 370 darabot, mely számból 31 drb árpádkori; azon megszorítással, hogy csak 1380-ig lőn minden oklevél közölve, azontúl csak a valami tekintetben fontosabbak. Az