Századok – 1882
Értekezések - LÁNCZY GYULA: Válasz Thaly K. észrevételeire. 682
094 tárcza. nemzeti párt a sérelmek orvoslását kereste. Thaly erre roppant neki hevülve, azzal vél nekem megfelelhetni, hogy az uralkodó, vagy az uralkodó nevében elkövetett törvénysértésekre utal, — mintha én azokat elpalástoltam vagy ignoráltam volna, mintha nem a legbélyegzőbb szavakkal, csaknem égő szenvedéllyel ostoroztam volna azokat ! Ámde az egyik törvényszegés nem vetkezteti ki a másikat törvényszegő jellegéből. Hiszen az az egész jellemrajz, melyet vázoltam, voltaképen megelevenítése, vagyis ujabb variálása, azon eszmének , miszerint Magyarország története a Habsburgok alatt két szélsőség között hányódott, mely mindkettő a törvényes magyar alkotmányon Icivi'd mozgott, hogy ez volt bajainknak kútforrása, és hogy a valódi nemzeti politikai az az eszményi középút vala, melyet a törvényes közjogi fejlődés jelölt ki, melyet azonban Bécsben megszegtek és Magyarországon keveseltek, míg a szenvedések nagy iskolája reá nem terelte a nemzetet és azt tiszteletben tartani kényteté a hatalmat. Hanem a tulajdonképeni crimefl laesae Majestatis, melyet elkövettem, az abban a kételyben rejlik, melyet én Kákóczi és Bercsényi angyalixága, merő eszményi önfeláldozása tekintetében nyilvánítani merészeltem. Hát én felfogásomat fentartom most is. A Thaly feljajdúlása és kifakadásai, melyeket néhány merőben irreleváns érvre s adatra támasztott, engemet abban legkevésbé sem képesek megingatni. Igenis, én önösséget és egyéni érdekek fenforgását látom és tapasztalni vélem ama mozgalom vezéreinél, Bercsényinél épúgy, mint Eákóczynál. Csakhogy tisztába kell jönnünk az önösség, ezen egyéni érdekeltség természete iránt, Thaly Kálmán e részben bálványait oly alacsony mértékkel méri, milyent nekem soha sem jutott és nem is juthatott eszembe alkalmazni. О az önzésnek csak azon legalacsonyabb faját látszik ismerni, mely pénz és birtokok, állások és anyagi érdekek bírásában és kielégítésében rejlik. En, mint mondám, ezen alacsony mérvet soh'sem alkalmaztam Rákóczyra, és nem arra gondoltam, midőn önösségrő], hatalmi érdekekről szóltam. Igaz, Rákóczit az a sors üldözi, hogy folyton kínálnak neki valamit, még pedig ellenségei is és hogy önzetlenségében, személyes érdekeletlenségében, kortársai — néhány franczia barátja kivételével, — mindvégig nem akarnak hinni, még a magyar ügy pártfogói sorában sem. Még egy Szala// is ezeket írja róla, igaz, ifjú koráról, midőn még pályája küszöbén állt: »gyóntató atyja, a jezsuita Mencgatti által ajánlkozott a császárnak, hogy kész összes örökségét cserébe adui a birodalom német-szláv tartományaiban fekvő hasonértékíí jószágokért, s ezáltal végkép kibontakozni a magyar viszonyokból. Ajánlkozása nem fogadtatott el, talán azért, mert egyszersmind a német birodalom fejedelméül kivánt ismertetni. E czímnek megtagadása őt élesen bántotta.« (Magyar tört. VI. kötet.) Azon titkos utasításban, melyet Rákóczi 1707-ben a bajor választó fejedelem melletti ügynökének, Vetésinek adott, a Rádai Pál crudelis franczia nyelvén, többek között ezeket olvasom : XXVII1 "0 : Pour la
