Századok – 1882

Értekezések - DEÁK FARKAS: E. Renan: Marc Aurele et la fin du monde antique. 593

történiíti irodalom. 599 A méltóságteljes császár egyébaránt jól érezte ezt. »íme — írja tovább -— a lámpafénye egész a kialvás perczéig ragyog, semmit sem veszt erejéből és az igazság, jogosság, a mérséklet, melyek benned vannak, kihaljanak veled ?« Egész életét e nemes kétkedések közt töltötte. Ha tévedett, kegyességének nagy volta okozta. Ha kevésbé lett volna lemondó, igazságosabb lett volna. Mert annyit kívánni, hogy benső küzdelmeinknek, melyeket a jóért és igazért vívunk, legyen egy bizodalmas, rokonszenves szemlélője, nem mondható soknak. Mint a keresztyén asceták, Marc-Aurél néha a szárazságig és szőrszálhasogatásig túlozza a lemondást. Nyugalma soha sem hazudtolja meg magát, de mintegy érezteti, bogy roppant erőfeszítésbe kerül. Ez örökös ismétlése ugyanazon okoskodásoknak, az ezerféle kép, melyek által minden dolog hiábavalóságát igyekszik kimutatni, az általános léhaságnak gyakran naiv bizonyításai, élénk tanúságot tesznek a küzdelemről, melyet folytat, hogy kiirtson magából minden vágyat. Néha nagyon rideg és szomorú eredményekre jut, müve erősít, de soha sem vigasztal s a lélekben bizonyos gyönyörű, de kegyetlen űrt támaszt, melyet nem cserélnénk el a teljes kielégítésért, A megalázódást, a lemondást, az önmaga iránt való szigorúságot soha senki se túlozta ennyire. A dicsőség, a nagy szellemek ez utolsó illusiója is, nála csaknem semmi.  jót tenni kell, aggódás nélkül, hogy váljon valaki tudni fogja. Tudom, hogy a történet beszélni fog rólam. De hány haszontalan emberről nem beszél a történet ? Marc-Aurél nagy gonddal viseltetett Pannónia iránt, uralkodása alatt hétszer látogatta meg, s az által is emlékezetessé tette, hogy itt irta halhatatlan szép munkáját és hogy itt végezte be földi pályáját. Igaz, hogy a római birodalom ép az ő idejében folytatta legmérgesebb háborúit a barbárokkal, kik Pannónia környékén laktak s a császár, a mint csak hírét vette valami készülődésnek, azonnal itt termett s bár vesztett is csatát ellenök, de mig élt, féken tartotta őket. Egy ily alkalommal történt a következő kis episod, melyről eddig, bevallom, semmit sem tudtam. Yolt a császár udvarában egy Alexander nevű charlatan, ki nagy hírnévre vergődött állítólagos jövendőlései által. Mert megesett, hogy néha egy-egy ilyen fajta ember is megnyerte a császár tetszését. Ez az Alexander mindenféle hokusz-pokuszt szokott elkövetni jövendőlései alkalmával, s igy Pannoniában is a nagy háború idején 169—171-ig (de nem tudhatni melyik ponton) midőn csatára készültek, Alexander uram elővette bűvös bájos kigyóit, s megtánczoltatván és beszédbe elegyedvén velők, kinyilatkoztatta, hogy a kígyók tanácsa szerint,