Századok – 1881
Értekezések - ZILAHI KISS BÉLA: A demokratia hazánkban. Írta Beksics G. ism. 628
628 történeti irodalom. »Л democratic Magyarországon.« Irta Bcksics Gusztáv. Budapest, 1881. 73 lap. Alig van fontosabb kérdés, akár napi, akár általános érdokét tekintsük, a democratia kérdésénél, mely a modern állami és társadalmi életben hatalommá vált, s úgy látszik, hívatva van a jövő megalkotásában döntő szerepet játszani. De egyszersmind alig van kérdés, melynek megoldása előtt számosb akadály állana útban, a melyerősebb próbára tenné az ítélő-erőt és fölfogó-tehetséget : mint épen a democratia kérdése. Az emberiség igen kiváló szellemei vizsgálták e tüneményt lényegében, írtak és hirdettek róla bölcs, örök igaz eszméket ; de többre eddigelé merő általánosságoknál alig haladhattak. Talán nem csalódunk, ha e hiú és meddő kísérletek okát részben a még folyton fejlődésben levő kérdés természetében keressük, melyben az újabb meg újabb tünetek meghazudtolják a doctrinair-tanokat, mely az elméleti hypothesiseket nyilvánulási módja által a concrét életben fölforgatja. Már amaz alapok pragmaticus összeállítása, melyekből a modern democratia kifejlett, fölöttébb sok nehézséggel jár. Kezdeteiben tagadhatatlanúl visszavihető az antik hellén köztársaságok koráig, midőn a démos uralom a legteljesebb és legkorlátlanabb vala. De a modern democratia arczulata oly annyira elütött két ezredéves elődje vonásaitól, hogy reá nevén kívül egyébben alig emlékeztet. Az antik democratia összeolvasztotta magában a szabad polgárok egyenlőségét, mondhatnám egyformaságát, a valaha létező legkiterjedtebb rabszolga-intézménynyel. A polgár foglalkozása a kormányzás és harcz, a közügyektől ment idejét mulatságra forditotja ; de minthogy az állam és társadalom munkás kezek nélkül csak úgy nem lehetett el, akár ma, kénytelen egész, magánál is számosabb tagból álló osztályt kizárni minden polgári és emberi jogból. Hogy Róma a köztársasági intézmények alatt merev aristocraticus állam az nem szorúl bővebb fejtegetésre, s mindennél csattanósabban igazolja »A democratia Magyarországon« írójának ama tételét, hogy democratia és szabadság nem correlativ fogalmak. Sőt annyira nem, hogy a caesarismus ép a democratiára támaszkodva gyúrta le a köztársaságot, a közszabadságot a demagógia segélyével fullasztá vérbe, s az imperátorok trónja a populus vállain, a légiók gladeseiu épült föl. E tünemény csak imént is ismétlődött a Napoleonok napjaiban, s valószínű, hogy nem utolszor. Művelt embereknél sem ritkaság, hogy a democratiát egyértelműnek veszik a szabadsággal. Talán e tévedésben kereshetnők okát annak is, hogy aristocraticus hajlamú korokról, mint a
