Századok – 1880

Értekezések - PAULER GYULA: Lebedia Etelköz Millenarium. - II. 98

116 LEBEDIA, ETELKÖZ, keztében, terjeszkedtek ki Etelközre is, és lettek az oroszoknak rettegett nyughatatlan szomszédjai. Ezeknek földje, Bulgária és a kelet-római birodalom elég, és jutalmazóbb alkalommal kí­nálkozott harczra és zsákmányra, mintsem hogy a hasonfajta magyarokat, kiktől az erdélyi járatlan hegyek zord bástyája választá el szegénységükben háborgatták volna. Ez — úgy hi­szem — megfejti a háborúk megszűnését a magyarok és besse­nyők közt — melyek csak akkor újultak ismét meg, midőn a ma­gyarok már czivilizáltabbakká, és országuk érdemesebbé vált a kirablásra — annélkül, hogy Botkával valami formális nemzet­közi szerződésre, mint mai napság szoktak, kellene gondol­nunk a két nemzet közt, mely szerződésről — mint maga beis­meri — a források teljesen hallgatnak. Mind a mellett igaza van Konstantinusnak, hogy a bessenyők kergették ki a magya­rokat Etelközből. A csapás kétségkívül nyáron, vagy még kora őszszel történt. Télen a magyarok délfelé szoktak vonulni, s a folyamok felé települni, melyek partjain halászattal foglalkozva teleltek 2). Etelköz délibb részeiről azonban, hol a folyók már oly nagyok, hogy télen át sem válnak alkalmatlanokká a halá­szatra, elriaszhatta őket a bessenyők szomszédsága, kikkel új­ból kikötni már semmi kedvük sem volt.3 ) Kénytelenek voltak tehát vagy Etelköz északi részeire szorulni, melynek szűkebb területén és zordonabb éghajlatában kitelelniök — legalább könnyen — nem lehetett: vagy pedig fel kellett szedni sátorfá­jukat, és tovább kellett menniök, keresni legalább is oly jó és biztosabb hazát, mint Etelköz volt. Van tehát valami igaz a magyar mondában, melyet mind­járt bejövetelükkor hangoztattak, hogy az éhség kényszerité őket átkelni a Kárpátokon 4 ), s az egyúttal azon következtetésre is x) Botka i. h. 265. 2) Ibn Duszta i. h. 363. 3) L. Konstantin már feljebb idézett 8. fejezetét Gabriel pap kül­detéséről i. h. 74.1. 4) Lásd a Dado, verduni püspöknek szóló, a X. század elején kelt levelét egy névtelennek a magyarokról, melyet íróink — tudtom­mal legalább — még nem használtak. Marténe és Durand : Colleetio Am­plissima I. 230—235, mely szerint a »fame, quem patiebantur, Hungri voeati sunt.«

Next

/
Thumbnails
Contents