Századok – 1878

Dr. CZOBOR BÉLA: Ipolyi: Beszterczebányai műemlékek ismertetése 432

440 TÖRTÉNETI IROD VLOM. szemben még oly kitüuő készültségü műtörténésznek is, mint a tudós szerző, be kell vallania : »Davus sum , non Oedipus.« E fejezetekben Ipolyi — mint czélozá — bazai műtörténetünk egy fij nevezetes mozzanatát mutatta ki, úttörő lépéseket irányzott a czél felé, melyhez hova-liamarább eljutni nemcsak a követő kutatások, de bizonyára első sorban a kezdeményező érdeme is leend ! Mielőtt a szorosan vett restaurationalis munkálatok megismertetésére térne át a szerző, előbb egy külön fejezetet szentel a hazánkban ritka nevezetességű beszterczebányai Olajfakert (Oehlberg) bemutatásának, melyhez hasonló nálunk még Kis-Mártonban, külföldön pedig több van. E passio-jelenet, mely Krisztust az olajfák hegyén imádkozva azon pillanatban ábrázolja, midőn az áruló Júdás mesterére ront, a templom délkeleti koszfalában képezett késő-csúcsíves stylü nyilt csarnokba van helyezve. A szobrok és domborművek kőből faragvák, az előtérben levők életnagyságuak, míg a háttér távlati képet nyújt s Beszterczebánya városának egykorú képével látjuk helyettesítve Jeruzsálemet. Bár a mozgékony, eleven csoportosítás legszebb vonása e XYI. század elejéről származó mesterműnek : megrovandó a hatásra szánt genre-szerű felfogás, mely a szent jelenet méltóságával és fenségével épen nem fér össze. Míg a donátor nevét föntartá a csarnok egyik zárkövén levő Königsberger czímer: addig a mű mesterét még gyanítanunk sem lehet. Sokat szenvedett e jeles műdarab a jelen század elején, midőn valami Zoliinger Antal nevű szobafestő kontárul bemázolá. Helyreállíttatására alig lehet gondolnunk, mert a kérges felülfestés eltávolítása a porlékony kő megsértése nélkül nem lenne teljesíthető. A Sz.-Borbála kápolna stylszerű helyreállításánál e műelvet tartá szem előtt a tudós főpap: »a jóból, a javításból s újításból inkább kevesebbet, mint többet alkalmazzunk.« Aki szerencsés vala megfordulhatni Ipolyi szent-kereszti püspöki kastélyában, azelőtt nem idegen e müelv, mert gyakorlatilag keresztül vive tapasztalbatá azon értékes műgyűjtemény darabjain, melyet évtizedek során át példás áldozatkészséggel böngészett össze ország-, sőt Európaszerte. Bárba ezen vezérelv irányozta volna több, előbbi restaurálónk tevékenységét, nem rontottak volna el annyit és oly helyrehozatlanúl ! Mindenki, ha csak kis mértékben is dicsekedhetik a műérzékadományával, elfogja ismerni, hogy mily igazság foglaltatik Ipolyi e szavaiban : »Nemcsak egyszerűn mint műrégiségnek jól áll a régi színezet és szirom, hanem mint egyházi műnek és cultus-tárgynak is inkább megfelel e tisztes archaikus régies kinézés, mintsem a kiáltóbb s elütőbb új színezéssel s aranyozással túlságosan ragyogó föleieve-