Századok – 1878
FRAKNÓI VILMOS: Martinovics és társainak összeesküvése - II. 115
128 A MARTINOVICS-FÉLE ÖSSZEESKÜVÉS. Mindjárt első munkája, — a szenvedély oly erejét tünteti fel, a milyent magyar író még nem érvényesített. E munka 1791. október második felében, névtelenül, latin nyelven, az ország rendeihez intézett beszéd alakjában jelent meg. 1 ) A szónok, illetőleg a szerző, abból indúl ki, hogy minden nép, melyet »a papok romlottsága és a fejedelmek zsarnoksága meg nem mérgezett«, a boldogság legfőbb tényezőjének : a szabadságot tekinti. Ennek felkarolása a magyar nemzetet minden más népeknél inkább illeti meg. Utal őseikre : a scytkák- és liunnokra ; és hivatkozik a törökök ellen viselt háborúikra. Felhívja őket, ragadjanak ismét fegyvert a török hatalom megsemmisítésére. Európa népei tapsolni fognak elhatározásuk felett, és elfogják ismerni, hogy a magyar a leghősiesebb nép, »mely igazságos királyát híven szereti.« Ezen bevezető megjegyzéseket, melyek határozottan Laczkovics befolyását árulják el, — ad captandam benevolentiam —• előre bocsátva, rátér tárgyára. A valódi szabadság — úgy mond — ott uralkodik, a hoi az ország alaptörvényei minden néposztálynak az őt megillető boldogság elérését lehetővé teszik. A néposztályok élén a király áll, kit a legfőbb méltóság és a népek tisztelete illet meg, mert az ő feladata a törvények végrehajtása. A főrendeknek is joguk van kiváló rangra és vagyonra ; de csali x) Czíme : »Oratio ad Proceres et Nobiles Regni Hungáriáé 1790 idibus Április conseripta, Vindobonae supressa, nunc primum in lucem prodit. Typis Parisinis. Germania.« (4-ed rétíí —• lap.) Mikor Martinovics élettörténetét a múlt évben közrebocsátottam, sejtelmem sem volt arról, hogy ezen és az alább említendő röpiratoknak Martinovics a szerzője. Most midőn e kor röpiratait tanulmányoztam, első pillanatra felismertem azokat, melyeknek Martinovics a szerzője. Az »Oratio ad Proceres« czímü röpiratra nézve semmi kétségem sincs. A széles tájékozottság a német, franczia, olasz, angol irodalomban, melylyel a jegyzetek kérkednek, az erőteljes, szónoki szépségekben sem szűkölködő latin irály, a szélsőségek, melyekre szenvedélye ragadja, — minden magyarországi író között csak Martinovicsnak tulajdonítható. A traditio is feltevésemet igazolja. A budapesti egyetemi könyvtár példányának borítékára Toldy Perencz feljegyzé, hogy a szerző Martinovics, a fordító Laczkovics. — Végűi megjegyzem, hogy Patszky Ferencz is, ki ugyanezen kort tanúlmányozza, velem egy véleményen vau.
