Századok – 1876

IFJ. SZINNYEI JÓZSEF: A magyar történetirodalom 1711-1772. 396

400 A. MA.0JYA.R TÖRTÉNETIRODALOM 1711 1772 KÖZT. délybe s Küküllő-megye főispánjává lett. A Rákóczi-féle mozgalmak alatt 1706-ban váratlanál elfogták és Brassóban tartották fogva, de itt jó bánásmódban részesült, mert ismerősökre akadt. Fogsága mindazonáltal hosszas volt; kérelmezései nem használtak semmit, míg végre I. József minisztertanácsa föl nem menté s el nem bocsátá. 1708-ban Háromszék főkapitányává^ 1712-ben pedig báróvá lett. 1717-ben a tatár-beütés alkalmával ő háritá el a Székelyföldről a veszedelmet. Később kellemetlenségei voltak, de sok kitüntetés is érte. Öregkorában több latin és magyar munkát irt, s köztük azt, mely mint művelődés- vagy erkölcstörténeti kísérlet első nálunk, s mely nevét örökre fenn fogja tartani. Ez a »Metamorphosis Transsylvaniae, azaz : Erdélynek régi együgyii alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, czifra, fölfordúlt állapotjában koldusságra való változása«, mely a kor- és nemzeti szokásokhoz megbecsülhetetlen adatokat nyújt. Apornak, ki classions műveltséggel bírt, mint a munkáiba beszőtt idézetekből meggyőződhetünk ; ki ismerte nemzete múltját , mert maga mondja egyik művében, hogy valamennyi hazai történetírónkat elolvasta, — természetesen nagyon zokon esett, hogy a nemzetből kivész apái erkölcse, az új nemzedék munkakerülő, hiábavalóságok után kapkod, s az idegenszerűségben leli gyönyörűségét, miről néhány évtizeddel később Bod Péter is panaszkodott. A munka megírásának indító okát maga Apor így beszéli el : »Oka penig ezen Írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, az mely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom, minden esztendőben új új mód, avagy mint az német mondja, náj módi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és paszomántos köntösökre vágyunk, és már az atyáink szokott eledelit meg sem ehetjük , hacsak német szakácsunk nincsen, és külömbnél külömbféle drága étkeket nem főz ; hogy azért azon időbeli bécsi szokás, az melyben, mint másutt is irám, más munkában, midőn erat pinguissimus vitulus et rarissimus titulus , maradváinknál épen feledékenységben ne menjen, az mi kevés épen eszembe jut, leirom.« így szól az első fejezetben; azután áttér a czímekre, elmondja, mennyire megfogytak s mily silányak viselőik, s végül Apor Istvánt magasztalja. Ezt követi a vendégségről, ebédről és vacsoráról szóló fejezet, mely-