Századok – 1867

Gyárfás Isván: A tárnokvölgyi ütközet és a hún-seythák temetkezési módja 353

877 hihető, a régi hún temetkezési szertartások egy részét tette. (Kállaj pog. m. vall. 122—23 Ï.) Ázt hiszem, az eddigiek után kimondhatjuk, hogy a régi húnoknál a földbe való eltemetés volt rendes és általános szokás, a megégetés pedig — mint ezt Horváth Mihály is már megjegyzé — (Magyar, tört. 2. kiad. 1.76 1.) hadjáratok alatt megholtaknál vagy elesetteknél alkalmaztatott. Kell-e erie nézve meggyőzőbb adat, mint Etele a nagy húnkirály fényes temetési szertartása melyet a nem egészen egy századdal későbben élt Jornandes — ugylátszik az egykorú Priseus adatai után — a legnagyobb részletességgel leirván, a megégetést sehol nem emliti. Kell-e a hadjáratok alatt szokásban volt megégetésre világosabb adat, mint az, hogy Etele a chalonsi csata után szekértáborába vonulván, mivel helyzete igen válságos volt, nyergekből máglya-alakra nagy halmot hányatott oly czélból, hogy mihelyt az ellenség táboi-oáiiczán áttör, azt felgyújtatván, annak lángjai közé vesse magát, nehogy az ellenség az ő sebein gyönyörködjék, s ő, az oly sok nemzetek ura, lealázó fogságba kerüljön. (Turóczy CXV.) Ha tehát az érdi, csúrgói vagy más megásott sírhalmok, hamút és égés-fekveteket tüntetnek is elő : ezek azért, sőt talán épen ezért nem római,de valódi kún sírok, azon különbséggel, hogy ezek hadjárat alatt elhaltak vagy elesettek hamvait takarják. GÍÁEFÁS ISTVÁN.