Dobszay Tamás (szerk.): „Megint ’s megint – szünetlen”. Egy újabb Széchenyi-évforduló termése - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
Hites Sándor: Az adományozó Széchenyi és a nemzeti ajándékökonómiák - Pusztítás és önpusztítás: a hazafias ajándék-gazdaság egyensúlytalansága
HITES SÁNDOR 118 ban harmonikusra csiszolt egyensúlya valójában csakugyan feszültségteli viszony. Ennek példái a korban is számosak, az adományok gondatlan kezelésétől az adományozók vagy leszármazottaik és az adományozottak közti vitákig. Az 1810-es évek végén Széchényi Ferenc hiába kívánta gyakorolni azt az adománylevélben is kikötött jogát, hogy az állomány további bővítésének fejében ő nevezhesse ki a nemzeti könyvtár személyzetét.70 Ez az igé nye meghiúsulásában is azt jelzi, hogy az ajándék végső soron elidegeníthe tetlen marad – a „megtartani-miközben-odaadni” paradoxonának a példája, még akkor is, ha nem csupán ceremoniálisan, hanem jogilag is átruházzák, mégpedig „mindörökre és visszavonhatatlanul”.71 A hasonló konfliktusok közül talán a legérdekesebb, amikor az válik vitatottá, hogy mire is szolgál, vagy kinek szól az adomány. Ez már a nemzeti könyvtár esetében sem egyértelmű: a Széchényi Ferenc által összeállíttatott katalógus ajándékként szétküldött példányaira érkező köszönőlevelek széles repertoárját rajzolják ki az ajándékhoz és az ajándékozotthoz kapcsolható kulturális eszményeknek és politikai közösségfelfogásoknak.72 Ezeket a kérdéseket élezi ki Széchenyi 1842. november 27-i akadé miai beszéde is, melyben nyomatékosítja, hogy nyelvművelő-filológiai és nem politikai intézményt kívánt létrehozni, s arra figyelmeztet, hogy november 13.) – Gróf Széchenyi István naplói. Harmadik kötet (1826–1830. Szerk. Viszota Gyula. Magyar Történelmi Társulat, Bp. 1932. 100–101.; „A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem”. (1825. november 3) – Gróf Széchenyi István naplói. Második kötet (1820–1825). Szerk. Viszota Gyula. Magyar Történelmi Társulat, Bp. 1926. 642. 70 Vö. Berlász, J.: Az Országos Széchényi i. m. 109–111., 160–165. 71 A könyvtár alapítólevelének megfogalmazását lásd Berlász J.: Az Országos Széchényi i. m. 46. A csere körforgásán kívül tartott, elidegeníthetetlen dolgok ajándékozásának antropológiájáról lásd Anette B. Weiner: Inalienable Possessions. The Paradox of Keeping-While-Giving. University of California Press. Berkeley, Los Angeles, Oxford. 1992. – Ez a jelenség nagyon eltérő nagyságrendekben egyaránt megfigyelhető. Maga a nemesi tudatot és jogállást meghatározó ősiség (és ezen keresztül az adományozás alapjául szolgáló rendi vagyonfelfogás) is ennek példája, de kisadományozói körben is hasonlót találunk. Amikor Hellenbach Karolina 1852-ben a nemzeti könyvtárnak adományozza a könyveit, előzőleg írja bele nevét a kötetek ex librisébe; vagyis úgy adja oda, hogy ugyanazzal a gesztussal teszi a sajátjává. Lásd Bátori Anna: A „magyar regény előzményei”-nek irodalomszociológiai vizsgálata – Egy (recepciótörténeti) kutatás módszertani lehetőségei August Lafontaine példája nyomán. Szakdolgozat, 2009. 72 A fiatal Döbrentei Gábor szemében a könyvtár „Nemzeti Nyelvünk gyarapulására” szolgált, Wallaszky Pál a szláv nyelvű szerzőket kevesellte, Dugonics András a „Magyar Országunkról” írott könyvek tárának tekintette, Rainer főherceg „Birodalmi Könyvtárnak”. Vö. Levélben értesítsen engem! Kortársak Széchényi Ferenc könyvtáralapításáról. Szerk. Deák Eszter – Zavara Edina. Kossuth–OSZK, Bp. 2012. 89., 91., 150., 179. Századok_Széchenyi_Könyv.indb 118Századok_Széchenyi_Könyv.indb 118 2022. 11. 24. 11:24:282022. 11. 24. 11:24:28
