Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
Révész Tamás: Katonák, akiket nem akartak látni - A Károlyi-kormány katonapolitikája
KATONÁK, AKIKET NEM AKARTAK LÁTNI 163 tartamát ekkor még nem határozták meg, mindössze a rövid ideig tartó szolgálat szerepelt a törvény szövegében.51 A tény, hogy Friedrich István a saját kezébe vette az események irányítását, egy nagyon komoly politikai következménnyel bizonyosan járt. Linder, akinek gyökeresen más elképzelései voltak, megalázottságában a lemondás mellett döntött. Utódja, Bartha Albert elvetette a néphadsereg baloldali koncepcióját, és alapvetően a Friedrich-féle leszerelési rendeletet igyekezett minél jobban végrehajtani.52 Próbálkozásit azonban nem kí sérte sok szerencse. 1918 novemberének végéig az 1,3 millió visszatérő katonának kevesebb, mint a felét, összesen 579 970 főt tudtak leszerelni. A többi közel 720 000 ember egyszerűen minden formalitás nélkül hazament a családjához. Ha az egyes honvédkerületeket vizsgáljuk, akkor jól látszik, hogy jelentős különbségek voltak az ország különböző térségei között. A katonák majdnem fele (223 000 fő) az ország középső részén, a budapesti kerületben szerelt le. Az északi, pozsonyi és kassai kerületekben 120 000 katona jelent meg a leszerelő állomásokon, míg az Alföld keleti felében és Erdélyben (a szegedi és kolozsvári körzetekben) csak alig több mint 67 000, illetve 50 000 embert regisztráltak. Az öt legfiatalabb évfolyam mozgósítása szintén változó sikerrel folyt. November végéig körülbelül 37 000 embert tudtak fegyverben tartani, több mint harmaduk (13 568 fő) Budapesten és az ország középső részében szolgált. Az északi területeken – pozsonyi és kassai körzetek – ezalatt körülbelül 17 000 fő jelent meg a sorozóbizottságok előtt. Az emberek mozgósítása az ország keleti felében volt a legeredménytelenebb. 1918 késő őszén a Partiumban körülbelül 4800, míg egész Erdélyben csak alig több mint 2000 fő alkotta a köztársasági hadsereget. Ráadásul az utóbbi esetében a szolgálatot vállalók majdnem 40%-a tiszt vagy altiszt volt. Erdélyben nemcsak abszolút értékben volt alacsony a katonák száma, hanem arányaiban is itt maradtak a legkevesebben a haderőben. Kézenfekvő magyarázatnak tűnhet, hogy a katonák csekély számát a magyar nyelvű lakosság kisebbségi helyzetével magyarázzuk. Ha azonban más vegyes nemzetiségű térségekkel (például a Felvidékkel) vetjük össze, akkor jól látszik, hogy a jelentkezők aránya még a helyi magyar lakossághoz képest is nagyon alacsony volt. 51 HL. P.d.f.B/2. d. 3435. 386. 52 Liptai Ervin: Vöröskatonák, előre! Bp. 1979. 32.; Linder Béla naplója. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Személyi gyűjtemények, visszaemlékezések, Linder Béla – Linder Béláné. VI/876. f., 12. ő. e., 2. t., 154.
