Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D60] 2001. Zsoldos Attila: Györffy György (1917–2000)
„BARÁTOK VAGYUNK, NEM ELLENFELEK” 190 ugyanakkor lehetőséget kínált arra is, hogy számos kérdésben új kutatási eredményeket fogalmazzon meg: legyen szó akár eddig ismeretlen források közléséről vagy egy forrás(csoport) kritikai vizsgálatáról, akár a magyar megyeszervezet-kialakulás egy minden korábbi kísérletet meghaladó új modelljének kidolgozásáról. Mindeközben jutott ideje és energiája arra is, hogy – mintegy mellékesen – megírjon olyan munkákat, amelyek bármelyikét egy kisebb formátumú tudós joggal vallhatna élete fő művének: a mai Budapestet alkotó települések Árpád-kori történetét (Budapest története az Árpád-korban. Bp. 1973., új kiadása: Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá alakulásig. Bp. 1997.) s az államala pító Szent Istvánról azt a nagymonográfiát (István király és műve. Bp. 1977.), mely azóta két további kiadást ért meg. Már nemzetközi hírű tudósként is kötelességének tekintette ugyanakkor, hogy a történeti ismeretterjesztés munkájából kivegye a részét, jóllehet joggal hivatkozhatott volna arra, hogy az erre fordított időt és energiát a szorosan vett szakmai munkától kell elrabolnia. Nagy sikerű forrásgyűjteményt állított össze a magyarok elődeiről és a honfoglalásról (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, kortársak és krónikások híradásai. Bp. 1958., ill. további két kiadás: 1975. és 1986.) épp úgy, mint a Keleten járt középkori utazók leírásai ból (Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp. 1965., új kiadás: 1986.). Az ily módon mind határozottabban körvonalazódó életmű akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy pályája során nem segítette politikai hátszél, sőt, épp ellenkezőleg. Nem adatott meg neki például – s ezt élete végéig keserűen emlegette –, hogy tudását egyetemi katedrán adhassa át az új nemzedékeknek, jóllehet erre kevesen lehettek volna alkalmasabbak nála. Nehezen félreérthető, hogy a szakmában kivívott tekintélyt csak hosszas lemaradással követte a hivatalos elismerés. A politikai széljárás változásának első jeleként 1988-ban Herder-díjat vehetett át, majd 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a következő évben rendes tagjai közé választotta, s 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták. Személyiségének titkait csak azoknak fedte fel, akik igazán közel álltak hozzá, a szakmabeliek többsége csak a „szórakozott tudós” – talán az ötvenes években felvett – álarcát ismerték. Egyéniségének mindazonáltal van két olyan vonása, amelyekre az életmű ismeretében is nagy biztonsággal lehet következtetni. Soha nem titkolta, hogy a magyar történelem azon korszaka, amellyel tudósként foglalkozik, érzelmileg is közel áll hozzá. Ennek ellenére soha nem bicsaklott meg ítélőképessége, s a legkisebb engedményt sem tette a szakmai követelmények rovására, jóllehet a magyar
