Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D38] 1980. március 14. Bóna István: László Gyula köszöntése
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK 149 mosolyogva, beszélgetve-anekdotázva kezdte, aztán egyre jobban átszellemült. Ilyenkor arca elé emelt kezekkel, félig vagy teljesen lehunyt szemmel mintegy bűvölte-bájolta belénk a lényeget – nem véletlenül hívtuk magunk között sámánnak, mágusnak. Talán felesleges említenem, mekkora sikere volt egyetlen vonallal meghúzott kontúrrajzainak, avagy egyszerre két kézzel a táblára rajzolt több síkú, a távlatokat is feltüntető magyarázó, értelmező ábráinak. Akik vizuálisak – magam az extra vizuálisok közé tartozom –, azok számára a hampeli korszak unalmas, monoton, sokszor értelmetlen rajzos tábláiba belevesző tárgyak egycsapásra életre keltek, László Gyula értelmező rajzain keresztül élő, szinte kézzelfogható valósággá váltak. Nem beszélhetek arról a hatásról, amit később, a bennünket követőkre gyakorolt, legfeljebb munkásságukból érzékelhetem. A mi gondolatainkat igyekszem összegezni. Forradalmian új volt számunkra – mindenekelőtt – László Gyula emberközpontú régészete. Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Forradalmian újnak számított az a felismerése, hogy a régi korok temetői az egykori élet és társadalom, s ami ebből fakad, ősrégi hiedelmek vetületei, egy-egy sír pedig mindazon tanulságokat magában hordozhatja, amelyek egy hajdan élt tevékeny emberből s a számára végtisztességet nyújtó közösségből ránk maradtak. Nemcsak az emberek elevenedtek meg előadásai nyomán, hanem kezük munkájának a termékei is. A szíjvég, az álcsat megszűnt előlap és hátlap lenni, előadásai nyomán átalakult emberi alkotássá, térben és időben érzékelhető készítésmenetté. Így váltak számunkra süveggé, övvé és kettős övvé, étkészletté és pásztorkészséggé, kaftánná, inggé, ruhává, csizmává mindezen tárgyak egykori díszítményei és tartozékai, valamiképpen nyereg lett a nyeregpántokból, kantárzat a kantárzat ékességeiből, tegez, íjtegez, tarsoly mindezek kisebb-nagyobb maradványaiból. És örökre az marad, mi soha többé nem beszélünk tegeztől elvonatkoztatott tegezveretről. Megtudtuk, s megtanultuk, hogyan lehet és kell az 50–100 éve semmire se jónak tekintett szétszabdalt lemezekből kunágotai kardot és jakuszovicei íjat újjáalkotni. Meggyőződtünk róla, hogy a hunoknak valóban méltóságjelvénye volt a pécsüszögi aranyíj. Akik nem hitték – vesztettek, akik nem ezen az úton jártak, lemaradtak. A László Gyula-i szemlélet túlhaladt azon, amit korábban a régészetben tanultunk, öröm volt látni s hallgatni, milyen finoman, s milyen ötle-
