Szilágyi Adrienn (szerk.): Hét társulati elnök - Századok Könyvek (Budapest, 2018)
Ujváry Gábor: „A Magyar Történelmi Társulat reneszánszának és legnagyobb virágzásának korszaka”. Klebelsberg Kuno
UJVÁRI GÁBOR 126 valamennyi kollégájával ellentétbe kerülő Mályusz Elemér is Klebelsberg múlhatatlan érdemeit hangsúlyozta, amikor az 1940-es évek elején a magyar történettudomány intézményrendszerét támadva egyedül az ő személyét emelte ki a közelmúltból, és kijelentette, hogy a Társulat virágkora az ő elnökségére esett. Véleménye szerint Klebelsberg „ egyrészt ösztönözte historikusainkat, hogy nagy programja egy-egy pontjának megvalósítására szánjanak rá életükből néhány esztendőt s így egymásba kapcsolódó könyveikben az utolsó két évszázad teljes képét rajzolják meg, másrészt pedig megkívánta tőlük, hogy munkáikat az elérhető legnagyobb teljességben összegyűjtött forrásanyag alapján készítsék el. Követelményei szokatlanok voltak. Átgondolt, határozott terveket hozott abba a tudós világba, amelynek tagjai, mit sem törődve azzal, hogy miről is érdemes vagy szükséges könyvet írni, nemegyszer oly problémával vesződtek, amelyet elődeik már számtalanszor megtárgyaltak. Az is új volt, hogy kezdőket sem apró értekezések készítésére buzdított, hanem nagy, távoli célok elérésére sarkallta őket. [...] évtizedes mulasztásokat igyekezett pótolni, olyan programot adott, amely a messze jövőben is több generáció idejét kötheti le.”19 Az őszirózsás forradalmat követően Klebelsberg Bethlen oldalán igyekezett segíteni a konzervatív-liberális értékeket képviselő, nemzeti és keresztény alapon álló, egységes ellenzéki párt létrehozását. A Tanácsköztársaság alatt – valószínűleg a vörösök túszszedő akcióitól is tartva – bujkálni kényszerült; ám ekkoriban gyakorlatilag a Társulat is szüneteltette tevékenységét.20 A kommün bukása után, a megtorlás kegyetlenségétől megrettenve Klebelsberg még nem vállalt pozíciót, kedvenc területével, a kultúrpolitikával is keveset foglalkozott. Sopron kormánypárti – majd „disszidensként” kormányt támogató – nemzetgyűlési képviselője lett, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy korábbi politikai ellenfelével, Bethlen Istvánnal szinte mindenben közös a jövőképük, a politikai álláspontjuk. Egyéni kvalitásai mellett ezért lehetett az 1920-as években Bethlen mellett a magyar politika egyik meghatározó személyisége. Olyannyira, hogy az 1930-as évek második felében már sokan „Bethlen–Klebelsberg-korszakként” emlegették az 1920-as éveket. 19 Mályusz Elemér: A magyar történettudomány. Bp. 1942. 104–106. 20 Baranyai Béla: Jelentés a Magyar Történelmi Társulat 1918. és 1919. évi működéséről. Századok 64. (1920) 411–419.