Szilágyi Adrienn (szerk.): Hét társulati elnök - Századok Könyvek (Budapest, 2018)
Ujváry Gábor: „A Magyar Történelmi Társulat reneszánszának és legnagyobb virágzásának korszaka”. Klebelsberg Kuno
UJVÁRI GÁBOR 118 Klebelsberg hozzáértését azonban többen is megkérdőjelezték. A szociáldemokrata Kunfi Zsigmond – később az őszirózsás forradalom egyik közoktatásügyi minisztere, majd a Tanácsköztársaság (utóbb a proletárdiktatúrával szembeforduló) közoktatásügyi népbiztosa – némi joggal furcsállotta a jogi, nem pedig bölcsész végzettségű, szaktörténeti munkássággal nem rendelkező Klebelsberg megválasztását. „A Magyar Történelmi utódot keresvén Társulat – gúnyolódott –, úgy taksálta magát, hogy neki nagyobb szüksége van kegyelmes úrra az elnöki székbe, mint tudós férfiúra és így választotta meg a Rokkantügyi Hivatal alelnökét, aki egyáltalán nem tudós, de viszont nemcsak kegyelmes úr, hanem gróf is. Grófi mivolta nyilván elég kárpótlás a Történelmi Társulat számára volt elnökének tudománya helyett. Ha az első pillanatra meg is ütődik kissé az ember, miért veszik a rokkantak pártfogóját a maguk elnökévé a magyar történettudósok: később megnyugszik abban, hogy választásuk nyilván az önismeret sugallatára történt. Rokkant ítéletű és rokkant tudományú társulatnak érzik magukat és úgy vélekednek: jó lesz ügyüket a rokkantak legfőbb hivatali pártfogójának jóindulatába ajánlani.” Kunfi szerint a döntést, „[...] bármily jelentéktelen dologról is van szó, a magyar kultúrpolitika legnagyobb botrányai közé kell sorozni, az alázkodás oly tényei közé, amelyhez fogható még a magyar irodalmi és tudományos életben is ritkán esett meg. [...] a Magyar Történelmi Társulat tagjai nagyrészt oly férfiakból állanak, akik valamilyenfajta alárendeltségi és függő viszonyban állanak Klebelsberg Kuno gróf, titkos tanácsossal szemben [...], mint tanárok és múzeumi emberek. A sokoldalú gróf ugyanis [...] vallás- és közoktatásügyi államtitkár is.” Ráadásul Klebelsbergnek semmiféle tudományos munkássága nincs – hangzott Kunfi vádja. A kíméletlen kritika részben ugyan jogosnak tűnhetett, ám mint később bebizonyosodott, mégsem Kunfinak lett igaza. A magyar történettudomány addig sem csekély tekintélye ugyanis – ha nem is rögtön 1917-ben, a világháború utolsó harmadában, de – 1920-tól oly mértékben növekedett, amire senki sem számított. Márpedig ez mindenekelőtt Klebelsberg társulati elnöki tevékenységének volt köszönhető.6 Hiszen Klebelsberg – bár tényleg nem volt történész – kedvenc időtöltése történelmi munkák olvasása és a múlt stratégiai elemzése volt, s már korai feljegyzéseiben is fölhívta a figyelmet az aktuális problémák törté-Századok 76. (1942) 384–406, főleg 384–387. Mindmáig Domanovszky műve a legalaposabb elemzés Klebelsberg társulati elnökségéről. 6 Kunfi Zsigmond: Kultúrkép 1917-ből. Népszava, 1917. február 17. 8.
