Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE” 91 Időfegyelem: a kapitalizmus lelke „Ne feledd, hogy az idő pénz” – írta Benjamin Franklin 1748-ban, s kijelentése szállóigévé vált, mivel a korszellemet fejezte ki.30 A 19. századi mo dernizáció egyik fontos jellemzője az idő értékének hangsúlyozása, tudatosítása lett. Ezt a szemléletet igyekeztek a gyakorlatba átültetni tűzzel-vassal az ipari vállalkozók első nemzedékei (saját magukra is embertelen időfegyelmet erőltetve). Az ipari kapitalizmus első évtizedei az időért folyó harc korszakát is jelentették. Az egyházi szabályozás – vasárnapi munkaszünet, ünnepek –, az éjszakai sötétség és az időjárás okozta kényszerszünetek évszázadokon keresztül bőségesen gondoskodtak a munkával töltött idő korlátok közt való tartásáról. A kora újkor századaiban a tőkés gazdasági szervezet kialakulása, illetve az iparosodás során a munkaidő és a pihenési idő hagyományos arányai drasztikusan megváltoztak. A vallási parancsok betartatását az állam egyre korlátozottabban támogatta, sőt: előbb a reformáció, majd a felvilágosult abszolutizmus csökkentette radikálisan a munkatilalommal járó ünnepnapok számát. A világító eszközök tökéletesedése az éjszakai munkaszünetet kezdte ki, a fedett helyiségekben, műhelyekben való munkavégzés pedig függetlenítette a munka folyamatosságát az időjárás szeszélyeitől. A születő tőkés gazdaságnak az ipari-technikai forradalom kibontakozása előtt – de egyes iparágakban a gépek tömeges alkalmazása mellett is – óriási mennyiségű emberi munkára volt szüksége. A 18. század végére a kapitalizmus mintaországában, Angliában szinte minden régi típusú korlátozást lebontottak, újakról – a munkaerő állami védelméről – pedig még szó sem volt. A 19. század első felében, kétharmadában a munkával töltött idő olyan hosszúra nyúlt, hogy már a gazdasági célszerűség, racionalitás határán is túlment: egyrészt ellehetetlenítette a munkaerő regenerálódását (alacsonyra téve ezzel a munkára alkalmas életszakasz felső határát), másrészt a mai szemmel szinte hihetetlenül hosszú munkaidő – akár 16–18 óra minimum heti hat napon át – valójában meglehetősen alacsony munkaintenzitás mellett volt csak kibírható. (A század végétől, illetve a 20. században a munkásszervezetek fő érve éppen az lett a munkaidő csökkentése mellett, hogy bebizonyosodott: nem csökken a termelés, mert a rövidebb munkaidőben nagyobb intenzitást lehet elvárni a munkaerőtől.) 30 Europäische Mentalitätsgeschichte i. m. 655.
