Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)

Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon

„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE”

85

ban keletkezett iratok növekvő mennyisége, sőt, a naplóírásnak a romantika korában „kitört” divatja is. A 18. század első felében még szinte természetesnek számított, hogy az emberek, főleg az öregek, nem ismerték pontosan a korukat, s anyakönyvezés híján nem is lehetett azt megállapítani.18

A 18. század máso

dik felében az egyházi anyakönyvezés már általánossá és rendszeressé vált (legalábbis a nyugati kereszténységhez tartozó felekezetek körében), így az életkor könnyebben megállapítható lett. Az anyakönyvezés rendszeressé válásával összefüggésben szűnt meg 1827-ben hivatalosan egy évszázados jogintézmény, a hiteleshelyek és bírák által végzett korvizsgálat, az úgynevezett időlátás,

amely a vizsgálat alá vont személy életkorának 18 Tóth I. Gy. i. m.115–118. számos példával igazolja, hogy a valószínűtlenül magas élet

kor-megjelölések (100, 110, sőt 130 évesnek vallják magukat egyes tanúk) tulajdonképpen csak a „nagyon öreg” szinonimájaként szolgáltak.

Alexy Lajos 1848-as naplójának címoldala. A naplóíró egy 22 éves rozsnyói fiatalember volt