Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Csaba György Ritmusadók a szervezetben. A biológiai óra
203 Csaba György RITMUSADÓK A SZERVEZETBEN A biológiai óra* Az élőlények mindennapjaiban vannak aktív és inaktív periódusok, melyek szinte szabályos időközökben követik egymást. Az aktív időszakok a sejtek fokozottabb teljesítményét követelik meg, mint az inaktívak, esetleg más sejtek működését, más anyagok termelését, a szervezet eltérő hőmérsékletét, éberségi állapotát, míg a pihenési (inaktív) állapotban ennek ellenkezője szükségeltetik. Mindehhez a belső folyamatok szükségletek szerinti, az adott állapotra jellemző szinkronizációja elengedhetetlen. Egy élő szervezetnek azonban nemcsak a belső szinkronizációja fontos, hanem a közösséggel és a külső tényezőkkel való szinkronizációja is. Ha a ragadozó és zsákmányállata nem azonos időben van jelen, a ragadozónak felkopik az álla, ha a beporzó rovar nem akkor van jelen, amikor a pollen és a bibe hozzáférhető, ha a szexuális párosodás nem úgy van időzítve, hogy az utód születése az optimális környezeti feltételekre essen, ha a madarak vagy egyéb állatok vándorlása nincs szinkronban az időjárás szezonális változásaival, akkor a természeti egyensúly felborul és a fajok elpusztulnak. Ha egy állat hibernációja akkor következik be, amikor a környezet dúskál élelemben, és éltetné a nap melege, míg aktivitási periódusa a didergető télre esik, elpusztul. Kell tehát lennie az élőlények szervezetében egy ritmusadónak, amelyet joggal nevezhetünk biológiai órának, mert az életfolyamatok ritmicitását éppúgy szabályozza, mint ahogy hozzáigazítja azokat az élőlények közösségéhez és a külső feltételekhez. Már időszámításunk előtt 400-ban Androsthenes leírta, hogy egyes fák levelei nappal szétnyílnak, este bezáródnak. Egészen a 18. század elejéig kellett azonban várni arra, hogy kiderüljön, ez a jelenség nem a nappal és az éjszaka váltakozásától függ, mert sötétben is lejátszódik, tehát beépített automatizmus. Az etológiai kutatásaiért később Nobel-díjjal honorált Karl von Frisch figyelte meg a 20. század elején, hogy a méhek mindig * A tanulmány eredeti megjelenése: Természet világa 133. (2002/8.) 357–360.
