Szatmármegyei Közlöny, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-21 / 42. szám
Nagykároly, 1917. október 21 42. szám XLIII. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: onoo NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám FŐSZERKESZTŐ: DfiRfiBÁST ASQRÁS SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PASSCÄBY J & K OS FÖfíUNKATÁRS oooo MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP cooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 6 korona. Hirdetések jutányos áron közöitetnek. o „Nyilttér“ sora.60 fillér. Síz egységes poíiiiüa. A legutóbbi napok eseményei fényesen beigazolták azt a fennen kikiáltott jóslatunkat, hogy a magyar országgyűlés képviselőháza nem fog tomboló politikai szenvedélyek csarnokává válni. Lelkünk kiváló gyönyörűségével szemléljük azt a fenséges hatást, amit a nemzeti kormány jelen működése, tevékenysége, magyarsága által az egész magyar nemzet szivében a jóság és magasztos eszmék hirdetésének büszke fegyverével pár nap alatt elért. A nemzet közvéleménye • megnyugodott ! A Ház elé vitt szociális törvényjavaslatok, napy reformok, gyógyító balzsamok felszakadt sebekre, mind arról győznek meg bennünket, hogy kormányunk a parlamenti szünetet igazán annak a munkának szentelte, amelyre oly régen áhítozunk és aminek hiányában éhezők és nyomorgók keserves panasza szivünknek, lelkűnknek húrjain a keserűség és sajnálkozás fájdalmas hangját csendítette meg. Szeretettel üdvözöljük a nemzeti kormányt azért a ténykedéséért, mely boldogító biztosítékot nyújt nekünk arra nézve, hogy az elhagyott nyomorgók, koldus fillérekből tengődök nem lesznek kidobva a téli hideg fagyos lehének és nem fognak lehullani az éhség sorvasztó gyötrelme előtt. Mert valóban azt a hurt pendítette meg a kormány melynek zengése a hála boldog kifejezését varázsolja a nemzet szenvedő, fáradt arcára ! ! De büszke magyarságunkban boldognak érezzük magunkat azért is, mert a nemzet hivatalos megnyilatkozásában egy örvendetes változást észlelünk. A kor szellemének -szava, a nép lelkének feltörő panasza elpihentette ajakán a szót azoknak, kik talán eddig a kormány politikájának ellenei voltak ! Azok a reformok, melyek megfeszített munka fényes bizonyítékai a más politikai hitvallást vallók előtt is tiszteletet parancsolt, az iránt a kormány iránt, kit a háborús magyar nemzet bizalma helyezett a politika élére. Mi mindig szeretettel fogadjuk és köszöntjük azokat, kik táborunkba hivó szavunkra, vagy anélkül is megjelennek. Magyarságuk fényes megnyilatkozását látjuk ebben, mert hiszen lobogó hazaszeretetükben, magyarságukban eddig nem kötekedtünk, testvéri szeretetünk nem szűnt meg irányukban, sőt lelkűk megnyugtatásaként bátorítólag kiáltjuk feléjük : „jöjjetek magyarok,* hiszen errare humánum est“ !! ! ji Nem lehet most a|köpenyegforgatás s több efféle politiRrffj^zőkról beszélnünk, a lomok poros fiókjába helyezzük ezeket, hogy soha többé ne említsük, hogy egy pillanatig se éreztessük azokkal, kik munkára jöttek és a vállalkozás nagy szellemében megszorítják kezeinket. A szavak és lárma politikája nem illik a jelenlegi nagy időkhöz ! Itt vármegyénkben, szorosan vett megyei politikánkban még inkább nem, mert hiszen boldog családi egyesülésbe hivattunk meg, mentünk el, gyermeki szeretettel, reménységgel, bizalommal, meg kell- tehát könnyitenünk annak az embernek nagy munkáját, kit azért küldött nekünk a gondviselés, hogy atyja legyen Szat- inárvármegyének ! Hogy mennyire válságos időket élünk és mennyire szükséges a politikai pártok és az egész magyar nemzet szoros egyesülése, rámutatunk azokra az orvtámadásokra, melyet az osztrák képviselőházból ellenünk hangoztattak. Sértett önérzetünk felszisszen, kezünk ökölbe szorul ezekre a gyalázatos vádakra, de büszkeségünk tiltja, hogy hivatalos megnyilatkozásunkban leereszkedjünk a szemét közé piszokkal tárgyalni ! ! Nem tesszük ezt azért, mert képtelenek vagyunk elhinni azt, hogy a hiva- los Ausztria azonosítaná magát azokkal az elemekkel, kik a hazaárulás gyalázatos vádja miatt Ausztria tömlöcének levegőjét szívták magukba ! ! Nem hinnők azt, hogy Ausztria a jelen nagy időkben is arra ragadtatná magát, hogy láncot csörgessen a magyar nemzet tülebe akkor, midón a szabadság harsonája szól az egész világon!! Hát még mindig nem szenvedtünk eleget Ausztriáért ? 1 Hát nem szivünk minden c-:epp vérét, lelkünk minden féltve őrzött virágát, nemzeti testünk fiatal hajtásait adtuk-eod i és tördeltük le és adtuk oda azért, hogy a napkeleti csordák kelet felől, Róma üvöltő népé pedig délről Becs alá ne vonuljon megzavarni az otthonülők nyugodt éjjeli álmát !! Borzalommal és utálattal fordulunk el a rágalmazók gyalázatos csoportjától, Morin leíkiismerde. Midőn Chandieu Pierre napi munkáját bevfgezve, Simonnet földje melleit vógigbal- líigott, a bokrok között egy végigterült testet látott. — Hé, — Idáltá — Simonnet apó mi baj ? beteg ? — Vagy talán részeg az öreg! gondolá De midőn közelebb ért, rémülten tánlolodott vissza. Az öreg Simonnet ott feküdt hanyatt, holtan, arca egy rettenetes fejszecsapás okozta sebtől eltorzítva. Néhány lépésnyire pedig a felesége. Simonnet anyó, ugyancsak holtan, épp oly szörnyű sebbel, épp oly borzalmas ütéstől leteritve A földműves a rémülettől kábultan mered a két holtestestre, térdei megremeglek, homlokán kiütött a hideg verejték, a fogai vacogtak . . . s aztán ész nélkül futni kezdett a iáin felé. Negyedóra múlva, fellármázva a gyilkosság hírétől az egész falu népe odasereglett a a bűn színhelyére. # * ❖ A vizsgálat nem vezetett eredményre. A szerencsétlen Simmonnet-párt saját fejszé- ji-vol ütötték le és semmiféle bűnjelet nem találtak. Sőt az asszony zsebében ráakadtak egész kii’cs csomójára. Ez volt a legcsodálatosabb. Ellenségeiket nem ismerték a környékbeli parasztok között. Békében éltek mindenkivel, soha senkivel nem akadt bajuk. Egyetlen gyanús körülmény az volt, hogy az egész házban, kevés apró pénzen kívül nem találtak semmi pénzt, pedig mindenki tudta, hogy Simonnetók megtakarított pénzüket mindig otthon őrizték addig, mig valami alkalmas földvásárláshoz nem jutottak. Csavargókra gyanakodtak, de o napon senki sem látott gyanús alakokat az országúton. S a falura komor, nyomott hangulat szállt. Az emberek ellenségesen, gyanakodó pillantásokkal nézegették egymást. Mindenki szeretett volna kideríteni valamit, de senki sem talált biztos pontot. A bűnös mesés óvatosságai viselkedett — vagy talán nem is közülük való volt. így álltak a dolgok, midőn egy este zi- lállhaju, félőrült asszony rohant a csendőrségre s szinte összerogyva a csondőrtiszt előtt kábán lihegte: — A gyilkos ... a gyilkos . . . Morin a férjem . . . menjenek fogják el . . . engem is megöl. Későob mikor magához téritelték, elmondó a történteket. A mezőn dolgoztak, a Martinnapi bérletük lejártáról beszéltek, ami súlyos teherként nehezedett reájuk. Mi lesz ha nem kapnak újabb halasztást — már két héttel vannak hátralékban. —• Ne nyugtalankodj — monda Morin — a tulajdonos jó ember — majd elintézzük ... — Ah! — sóhajtó az asszony •— ha most volna egy kis pénzünk ... Ha legalább a szegény Simonnet-ék szép pénzének egy része a miénk volna most, ami most ki tudja melyik gazember zsebében pihen. Ej no, — nevetett ekkor a férje, furcsa különös módon, vasvillájára támaszkodva, talán éppen holmi derék emberek javára válik, majd a pénz . . . Hangja és tekintete olyan különös volt, hogy a felesége rátekintve, egy rémületes bizonyosságtól elkapva, irtózva kiáltott fel: — Te ölted meg őket . . . gyalázatos . . . te vagy .a gyilkos! Ekkor Morviu arca szörnyű, bestiális kifejezéstöltött. A szemeit elfutotta a vér és két kézre fogva felkapta vasvilláját . . . Az asszony pedig eszét veszítve futva menekült, azt sem tudta, merre fut, merre viszi ösztöne, hogy jutott ide, hogy dadogta el szörnyű vallomását. Morint letartóztatták. Hónapokon keresztül vallatták, faggatták anélkül, hogy egyetlen beismerő szót kicsikartak volna belőle. A lopott pénzre nem akadtak ró s a mezőn kiejtett talányos szavai voltak az egyetlen bizonyítékok ellene, ennek az alapján pedig még nem ítélhették el. Eddig senkinek se jutott eszébe reá gyanakodni, de most a faluban ez is, az is emlé*
