Szatmármegyei Közlöny, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-05 / 45. szám
Nagykároly, 1916« november 5. 45. szám. XLII, évfolyam« SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI L AP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Hová alap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: 0300 NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL ISTVÁN SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÁSKÁDY JÁNOS FŐMUNKATÁRS oooo MEGJELENIK MINDEN VASARNAP oooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán klildve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. végek jövője. A szétvert rablóbanda csúfos futása után megtisztultak Erdély kincses bércei is, mint ahogy az elmúlt esztendőben megtisztultak felső Magyarország völgyei és az Erdős Kárpátok vérrel annyiszor megszentelt halmai. Nincs ellenség tehát ismét a határokon innen. Szegény hazánk, köröskörül hányszor hány ellenség tört már a határára. A Drina torkolatától addig a völgyecskéig ahol a kis Dunajec elhagyja az ország területét minden talpalatnyi terület csatatér volt már. Délről a rác, keletről az oláh, északról a muszka hordák igyekeztek berontani, hogy keresztül gázolják és ellepjék a virágzó magyar alföld tejjel-mézzel folyó birodalmát. Ott vannak a nyomok mindenütt, ahol vesztett csaták, csúfos futások után és súlyos áldozatok árán verték ki hős fiaink mindannyiszor a betörő ellenséget, hogy épen, sértetlenül maradjon meg nekünk és utódainknak továbbra is. Ott vannak a nyomok mindenütt a Drina torkolatától a Dunajec völgyéig, meg van tűzdelve az ország határa sírkeresztekkel, meg van itatva a föld magyar katona vérével. Szentelt sírok, kegyeletes helyek ezek mindnyájunknak; illik, hogy ilyenkor, a halottak napjának idején megemlékezzünk róluk, vegyük kezünkbe a szép Magyarország térképét, mint az imakönyvet, keressük fel sorra ezeket a helyeket, bolyongjon el emlékezetünk körös-körül ezeken a határ területeken s idézzük lelki szemeink elé a dicsőséges időket, a győzelmes csatákat és kívánjunk csendes siri nyugovást azoknak a félisteneknek, akik életüket, véfüket olyan sokan áldozták fel ezeken a magasztos oltárokon. Aztán vonjuk magunk köré a gyerekeket, magyarázzuk meg nekik mindezt s tanítsuk meg őket a hazaszeretetnek és önfeláldozásnak eme ragyogó példáira, öntsük szivük, lelkűkbe ezeket a nemes erényeket, hogy ha majd ismét rátör a veszedelem ezekre a határokra: mindig legyen, aki úgy megvédje és megtartsa, mint ezek és ezer év óta ezek elődei voltak megvédői, megtartói. De őszintén magunkba szállva mondjunk egy igaz mea kulpát is. Mi, kik távolabb e határoktól, az ország belsőbb területén talán bővebben részesülünk a magyar föld minden áldásáhan, magunkba szállva gyónjuk meg magunknak, hogy hálátlanok voltunk, vétkeztünk, mert bizony ezek a vidékek legtöbbünknek olyan ismeretlenek, mintha nem is a mi hazánkhoz tartoznának. A hadi jelentések szövegéből a haditudósítók részletesebb leírásaiból vesszük csak észre, hogy hibáztunk, mikor elmulasztottuk feljárni ezeket a nagyobb részben csodás szépségekben is bővelkedő helyiek ^mulasztottuk felkeresni azt a sok tájat, áldásos fürdőket, megfizet- ffetjáfet értékű üdülő helyeket. jpyptán« van a gyónásra még más okulféNs.az ellenséges pusztításnak feltárása aíkalmávaí látjuk csak azt a sok felbecsülhetetlen értékű bánya és különféle ipartelepeket, melyek kiapadhatatlan erőforrásai lehetnének nemzeti vagyonosodá- sunknak és hatalma» tényezői minden irányú fejlődésünknek, ahelyett azonban ezek a kincsek vagy parlagon és kihasználatlanul állanak, vagy pedig idegenek kezén vannak, sőt nem egy esetben jelenlegi ellenségeink kezében lévén, idegen, ellenséges indulatu nemzetek és országok részére ontották kincseiket. Nem lehet, hogy ez a jövőben is igy történjék. Becsületes őszinteséggel fogadalmat kell tegyünk, hogy jövőben, a visz- szatérő boldog, békés időben gondunk lesz erre, ezeket a vidékeket, mint nemzeti kegyhelyeket felkeressük, oda járunk majd azokhoz a sírokhoz leróni imánkkal hálánk adóját, oda megyünk üdülést keresni, a fürdőket, gyógyhelyeket meglátogatjuk, ha gyógyulást keresünk, megnézzük azokat a csodás természeti szépségeket, melyeket eddig a külföldiekért elhanyagoltunk. Aztán kivesszük az idegenek kezéből azokat a gazdag erőforrásokat, magunk dolgozzuk fel, magunk fogjuk értékesíteni a magunk, a mi népünk, nemzetünk és hazánk lavára. A nemzet Géniusza ott tartja jobbjában a világitó fáklyát a határokon majd békés időben is, olyan magasan, hogy meglát, megismer minket az egész világ és félni, becsülni fogja ezt a nemzetet. Sl tejről. Sírni láttam egy szegény asszonyt. Sirt zokogva és sietett haza kezében egy üres bögrével. Engem nagyon bánt és megindít az, ha felnőtt embert sírni látok, azért elébe álltam s megkérdeztem mi baja, mi indítja sírásra ? Elmondta szivet facsaró zokogás közt, hogy egy óra óta szaladgál és nem kap egy fél liter tejet, otthon bezárva hagyta három gyermekét, akik közül a közbülső, a 4 éves Etus beteg és tejet kér, de tejet kér a két és fél éves An- nuska is és ő nem tud adni, nem tud venni semmi pénzért. Most ez az asszony hazamegy, ahoj A Narajovka mellett. Az az állás, zmelya Horozanka-pataktól a Zlota Lipáig húzódott, megváltozott. Irhatok tehát róla anélkül, hogy bármit is elárulnék vele az ellenségnek. Búcsúzéban egy négyemeletes létrán még egyszer felmásztam a kőrisfára, amelynek sürü lombozatu koronájában, tizenöt méternyire a földtől, a megfigyelő fészkelte be magát. A kőrisfa udvarház gyümölcsös és fasor közt, első pillanatra olyan, mint egy kastély, de komolyan szemügyre véve mégis csak egyszerű lengyel parasztház: gerenda és vályog. A falába egy munkásosztag bomba ellen védett fedezéket ásott, mert az ellenség már gránátokat vetett a domb tetejére és repülői fejünk felett keringtek. De hiába kémleltem a dombos vidéken a lövészárkokat, amelyekben honvédek, osztrákok, németek, törökök áttörhetetlen ércfalakat alkotnak. Az erdőben ásták meg azokat. Jobbról egy erdei ut húzódott a toustobányi templomtorony felé. Ugyanabban az irányban egy kereszt emelkedett. És most már felismertem a mi erdőnket és az ellenséget és azt a kopár térséget, ahol tegnap voltunk. A védőmüveknek nyoma sem látszott, csak a kereszt állott még, tegnap irányjelzője az élőknek, ma emlékeztető a holtakra. Az oroszok eltakarították halottaikat, csak az elvágott drótok közt heverhek még oroszok. Mozdulatlanul fekszenek, a fejük a földbe vájt teknőből kandikál ki, amelyeket maguk ásták. A szegény halottak, szólt az őrmester, egész éjjel az esőben feküdtek. Embereink oda szeretnének menni, de az őrmester óva inti őket. Az őrmester már a háború eleje óta a harctéren van. Kétszer megsebesült és attól tart, hogy az oroszok újabb csalafintaságáról van szó, kissé csiklandozni akarja előbb a halottakat. Valamennyien ott állnak az árkok lépcsőin és figyelik az elesetteket. Az őrmester egy kézigránátot hajit az oroszok felé. Ebben a pillanatban az egyik orosz katona felemeli feketeszakállas fejét. A ködben nem mertek előbbre jönni és hhlot- taknak tettetik magukat, hogy a mieinket kicsalogassák jól védett állásaikból. A szakállas fej a kézigránát láttára vilámgyorsan fedezékébe ugrik vissza. A kadét balkezében revolvert szorongat, jobbjában egy kézigránát és halkan utasításokat ad embereinek. Az őrmester újabb gránátot hajit el, amely a drótsövényben felrobban. Nagyon messze vannak 1 Most már fegyvergránátokat lőnek ki a mieink, a gránátok az oroszok közt robbannak fel és az egyik vitustáncot jár a földön. A szakállas fej újra látható és vad kétségbeeséssel felemeli balkarját a megadás jeléül. Példáját követik még ketten és nemsokára valamennyi „halott“ felugrik és felemeli karjait. A morva katonák csehül rájuk szólnak, az oroszok már úgy tesznek, mintha átakarnának jönni. A kadét és az őrmester azonban figyelmeztetik embereiket, hogy az orosz katonák hátradugott jobb kezükben kézigránátot szorongatott. Az őrmester az egyik katona kezéből kirántja a puskát, megnyomja a ravaszt és nem is céloz. A nagy feketeszakállas orosz áldólag kiterjesztett karjaival hasra vágódik. Nagy orditás támad az oroszok közt, nem tudom ki ordított, hirtelen kézigránátok füstölögnek, egy darabig keringenek az árkokban, egy orosz sem jut állásunkig, kézigránátjaik csak azokat ölték meg, akik elvetették. A gazemberek — morog az őrmester, kézigránátokkal akartak ránk törni. A hadapród elgondolkozik és aztán csak annyit mond : Csak este temethetjük el őket. Az őrmester megismétli ezt csehül, emberei helyeslőén bólogatnak. Végeztek az ellenséggel, gyűlölet nélkül, szánalom nélkül. Két cseh katona szalutálva megáll a hadapród előtt és kérdez valamit. A badap- ród végignéz az előtéren és a szemközti erdőszélen, mielőtt dönt : igen átkutathatják a halottakat. Ketten azonnal kimásznak az árokból és a drótsövényen át odamennek az elesett oroszokhoz és átkutatják kenyérzsákjukat. Odaát az erdőből néhány lövés dörren, hogy elriasszák őket. De a két katona nem törődik vele és nemsokára két puskával térnek visz- sza, drótvágókkal ellátott puskákkal. A másik egy nagy ollót nyújt át a hadapródnak a hódolat jeléül. Aztán leül az árok lépcsőjére és gyönyörködve nézégeti azt a három szem cukrot, amelyet zsákmányul ejtett.
