Szatmármegyei Közlöny, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
Nagykároly» 1916. augusztus 6. 32. szám XLII, évfolyam POLITIKAI L AP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: oioo NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám I FŐSZERKESZTŐ: D R. ANTAL ISTVÁN SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÁSKÁDV JÁNOS FÖMUNKATÁRS oooo MEGJELENIK MINDEN VASARNAP oooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. Simít a szél fütyül. A talvak határain itt is, ott is buza- kazlak emelkednek, némelyike közelében már bug is a cséplőgép, veri kifele a bu- zamagot. Telnek a zsákok, telnek a hombárok, szekerek, vonatok pedig hordják széjjel, hogy jusson mindenütt, mindenkinek. A kopár tarló pedig kezd zöldülni és valami újfajta szél fütyöl végig rajta. Az bizonyos, hogy szomorú nótát íü- työl, a nyártól búcsúztat, amely ha nem is volt mindenben, vagy mindenütt olyan bőkezű, mint máskor, mégis kedves volt, mert munkát adott, keresethez juttatott, de még sok mindenben szerényebb igényekkel lépett tel, mint az ősz,' a rideg szívtelen, sokszor kegyetlen tél. Most azonban már elmondhatjuk a magyar ember rezignációs szállóigéjét: keresztül tuj a tarlón a szél, megkérdezi, kit szolgáltunk ? Mostantól togva már gondos elővi- gyázattal kell törekednünk arra, hogy ellássuk magunkat a lehetőség szerint mindennel, amire egy hosszú, kemény, vagy olyan kellemetlen téli időben mint a múlt évi is volt, — szükségünk lehet, Jól értsük meg és szigorúan kövessük is a termény ellátási törvényes intézkedéseket. Láthatjuk, hogy e téren nehéz dolog vitázás-, vagy kritizálással mentegetőzni, ismerhetjük már, hogy az e téren működő hivatalos közegek szigorúan a rendeletek szerint járnak el, igy tehát nem marad részünkre egyéb hátra, mint belenyugodni, alkalmazkodni még akor is, ha talán nélkülözéssel, vagy pláne némi szenvedéssel járna is. Háború van, rend- kivüli intézkedéseket tesznek szükségessé ezt belátni, követni, azokhoz, mindenben alkalmazkodni most hazafias kötelesség, éppen olyan, mint a katonáé, aki részére szintén nincs más kötelesség, mint engedelmeskedni. Minden körülmények között, minden erővel igyekezzünk kenyérszükségletünkröl a készlet bevásárlása utján gondoskodni. — A hatósági ellátást biztosítja a törvény, de a kezelési nehézségek, a közlekedési viszonyokba egyik, vagy másik okból beállható zavarok gyakran a legkritikusabb órában akadályokat gördíthetnek a kivitel elé. Feltesszük azonban, hogy az elmúlt évben előfordult esetekből hatóságaink is tanulságokat vontak le s ezekhez képest teszik meg intézkedéseiket. Ezt mindenesetre el is várjuk, mert a kenyér az élet, annak — pláne a mások hibájából való hiánya kárhozat. A kenyér után, talán a kenyér mellett a tüzitá beszerzés is olyan szükséglet, melyet a lehetőségig és minden más előtt be kell szereznünk. A tavalyi év erre nézve igen tanulságos volt és sokszor zavart egyik-másikunkat az erre számitó s háborús százalékra dolgozó spekulánsok karmai közzé. így tovább haladva, mindenre gondolva, előre számítva, mintegy védelmi állásba helyezkedve várjuk be a szigorúbb időszakok ofienziváját. Ne számítsunk véletlenekre és ne alapítsunk semmit feltevésekre, erőnk, tehetségünk szerint rendezkedjünk be a tél hadüzenetére már jó előre. Ezt íütytili a tarlón keresztül száguldó szél, figyeljük meg* kövessük tanácsát, ne is vegyük most számításba, hogy a szélnek ez a zenéje a háborús élet búcsú, vagy a közelgő békés idők üdvözlő dala is lehet. A magántisztviselők. Az állam, mint mindenben, úgy tisztviselőiről való gondoskodás terén is példát mutatott most a háború alatt a magánosoknak. Nemrégiben emlékeztünk meg- arról, amit különben mindenki tud, hogy a kormány törvényjavaslatot terjesztett be a képviselőház elé, amelyben az állami tisztviselőknek a körülményekhez és a lehetőségekhez képest megfelelő kivételes és rendkívüli háborús segélyt nyújt. Természetesen mindenki csak a legnagyobb örömmel és szimpátiával fogadhatta a kormánynak ezt a javaslatát, amellyel ép azokon kíván segíteni, akik legjobban rá vannak szorulva, a fix fizetéses embereken. Köztudomású és sokszor hangoztatott tény, hogy a fix fizetésű emberek szenvedik meg legjobban a háborús drágaságot és a háború egyébb terheit, különösen azért, mert hiszen a fix fizetéses emberek alatt mindig a kőzéppolgári embereket értjük, akiknek a külsőre és megjelenésre kell adniok valamit és igy kétszeresen érzik a drágaságot. Azonban ugyanakkor, mikor az állam ilyen dicséretreméltó módon segít a fix fizetéses embereken, mikor ilyen dicséretes módon támogatja saját alkalmazottjait a nehéz helyzettel szemben, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a fix fizetéses emberek másik kategóriáján, a magántisztviselőkön nem segít senki. Tény az, .hogy a magántisztviselők javadalmazása igen sok helyen és különösen az alsóbb fokozatokban nem áll azon a nívón, mint az állami és köztisztviselőké. Viszont azonban tény az is, hogy ezektől az emberektől társadalmi helyzetük még töbet követel, mint az állami tisztviselőktől és amellett a mostani idő rájuk még súlyosabb terheket rak. Akármennyire a kivételes törvények hatálya alatt állunk ma, természetesen nem kívánhatjuk az államtól, hogy egyenesen ő adjon segélyeket a magántisztviselőknek is. Azonban rá kellene jönnie a magánintézeteknek, bankoknak, rész vénytársaságoknak maguktól is, hogy igen helyes politika volna most a tisztviselőiket megbecsülni és őket támogatásban részesíteni. Igen sok intézet és vállalat, — sőt mondhatnék — valamennyi horribilis háborús nyereséggel zárja le a múlt évi és fogja lezárni idei mérlegét. Hiszen minden vállalatért azoknak a cikkeknek termelésére és forgalomba hozatalára, ameApróságok A Bocha-kert. Júniusban, a rózsák hónapjában elment Maurice de Waleffe, az „Ouvre“ notórius „an- tiboche, antiosztrák és antimagyar“ munkatársa Varseillesba, hogy „egy kissé kivonja magát a háborús melankóliából“, ott elment egy nagy kertészetbe, melynek a tulajdonosa hatvannyolcéves. Csodálkozva látta, hogy az öreg kertész maga műveli a kertjeit, melegágyait. Háborús időben ez meglepte Maurice de Wa- leffet és kérdezősködós után megtudta, hogy az öreg kertész fiai s a veje a háborúban elestek, német kertészei pedig még a háború kitörése előtt hazamentek Németországba. — Most pedig válasszon ki nekem néhány szép virágot — mondta Walefie a hatvannyolcévesnek. — Imre — felelte ez — itt van ez a szép ezüstös rózsa. Ez a „Tausendsehön“. És ime ez a kék ez a „Veilchenblau“. De még szebb emez, amelyiket úgy hívunk : „Leichtstem“. — Helyes, de én tearózsát is szeretnék. — Tessék, ez a „Kaiserin Auguszta-Vik- toria“. — És ez a tűzpiros ? — Ah igenl Ez a „Grass an Teplitz“. Igen keresett virág. — És most tegyen hozzá még néhány 1 más virágot is. — Ezt a szép nagyot? „Württembergiá- nak“ hívják. Azokat a kék jácintokat pedig „Prinze de Saxe Weimar“-nak. Ennek a pompás begóniának a neve pedig „Graf Zeppelin“. A fehérek ott a „Frau Adton Büchner“, vagy még helyesebben „Frau Ökonomierath Buchner“ nevet viselik. Waleffe ezután igy ir: — De ordítottam fel, hiszen ez egy boe- hekert 1 Higyje el, semmi kedvem beszivni a „Kaiserin Augusta Viktoria“ részegítő illatát és beszivni azt a szagot, amelyet a „Grass del admiral Tirpitz“ terjeszt, — Pardon, „Teplitz“ . . . — És ami a „Graf Zeppelint“ illeti, nem értem, miért nem keresztelte még el más névre ezt a virágot ? Bochetalanitsa a rózsáit és begóniáit, ha azt akarja, hogy vásároljanak belőlük. # — Uram szólt az öreg kertész, ez egy olyan idea, melyet az újságok hasábján kell propagálni. Mint látható, Waleffe meg is tette . . . Katonavonat. Megy a vonat, megy. A távol horizontig kalászthányó búzák hömpölyögnek, mint hatalmas zöldvizü tó, melynek fodrán a napfény hinti aranyát. Asszonyok bukkannak fel a búzatáblák között, pirosszoknyás, rövidszoknyás asszonyok, erős lábúak, a kezükben kicsinyke kapa, városi gyerekek játszókapáját szabják ekkorára s ahogy fölemelik pirosken- dős fejüket az asszonyok, olyanok, mint óriási diszpipacsok a diszcsipke közepén, vagy az oltáron, mely fölött Jézus a búzában halad Péterrel s a vadrózsabokor mellől éppen most száll föl a vadgalamb. A fürj erőteljesen veri pittypalattyát, a vonat lassacskán gördül, a katonanóta elhallkul, csupán a pittypalatty zeng erre a levegő vizén. Odébb a füzeseknél két orosz katona virágos herét kaszál. Az asszonyok keze megállóit, néznek a vonatra, mely mint valamely akadályozott lomha hernyó, a töltésen mind lassabban és lassabban vonaglik. — Virágot, Anczi, virágot ! — kiált le egy katona — úgy hivnak-e, Anczinak hiv- nak-e ? — Nem úgy hívnak, de adok virágot 1 Az asszonyok búzavirágot tépnek a búza mellett, rohannak a töltésre, dobálják fel a virágot, a pipacsot, széles réti királyfőt, vadli-
