Szatmármegyei Közlöny, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-05 / 27. szám
SZ.AT M A R M E G Y E I K O Z L Ö N'Y férje fölé hajlik és öntésiével kivédi a második golyót. Három árva zokog a bécsi palotában. A mig a trónörökös élt, erős kézzel védelmezte háznépének természetes jogait, az udvari szabályok ellen. Amint azonban feje a gyilkos lövésre félrehanyatlott, elárvult gyermekei még csak a temetésen sem lehettek jelen. Nem kísérhették szüleik koporsóit. A szülőtlenül maradt fejedelmi árvák felé minden magyar lélek igaz részvéte fordul. Az egész ország fájdalmas részvéttel fordul Bécs felé, ahol a nyolcvannégy éves jóságos király gyászolja trónja halott örökösét. Együtt gyászol a nemzet most is királyával, midőn annyi aggodalmat keltett betegségéből alig felépülve, újabb iszonyú csapással trónja várományosának tragikus elvesztése felett kesereg. Mély fohásszal kérjük az Eget, adjon ősz királyunknak erőt a csapás elviselésére. * * * A megdöbbentő hir vétele után vármegyénk közönsége nevében Ilosvay Aladár táviratilag fejezte ki a vármegye részvétét. Az összes középületeken gyászlobogó hirdette az iszonyú tragédiát. Főispánunk elrendelte, hogy a vármegye területén a községházakra és középületekre gyászlobogó tűzessék ki s a temetés napjáig bezárólag táncvigalom tartására engedély ki ne adassák. A temetés napján délután 4 órakor megkondultak a keresztény hitfelekezetek harangjai, jelezve, hogy temetik nagy fejedelmünket, kinek homlokát korona bár sohasem érintette, de akit most megértünk, akinek élete és törekvése egy martiromos halál fényében megvilágítva beszédesen áll előttünk. Ferencz Ferdinánd trónörökös és felesége Hohemberg Zsófia hercegnő lelkiüdvéért gyász isteni tiszteletet tartott városunk minden hit- felekezete. A rom. kath. templomban tegnap délelőtt 9 órakor Récsey Ede házfőnök végezte. A dalárda megható gyászéneket adott elő. A református templomban Kiirthy Zoltán ref. segédlelkész könnyeket fakasztó imát mondott, melyet alább közlünk. Mindkét istenitiszteleten jelen volt a vármegye tisztikara Csaba Adorján főispánnal és Ilosvay Aladár alispánnal élén. A város tisztikara Debreczeni István kir. tanácsos vezetésével, a kir. pénzügyigazgatóság, kir. csendőrség, az Ecsedi-láp társulat, a helybeli ipartestület gyászlobogó alatt, a posta- és államvasuti főnökségek s nagyszámú résztvevő közönség. A magyar gör. kath. és a román hitfelekezeti templomokban Mitrovich Elek kanonok és Marchis Ro- | mulus főesperes mondottak gyászmisét, az ! evang. templomban Rédey Károly tartott gyászistenitiszteletet, mig az izr. imaházban Schönfeld Lázár gyászbeszédet és imát mondott. * * * Gyászima Ferencz Ferdinánd trónörökös Őfensége és fenséges neje temetése napján 1914. julius 4-ón d. e. 10 órakor a ref. templomban tartott gyászistenitiszteleten, mondta Kiirthy Zoltán s. lelkész. * * * Lesújtó fájdalom és mély gyászérzetével jöttünk fel szent házadba, óh Atyánk ! kihez ez órában milliók fordulnak vigasztalásért! Mert a mi fájdalmunk sok milliók fájdalma s a gyász, ,amely minket borit, egész nemzetek gyásza. Oh hallgasd meg a mi könyörgésünket s adj nekünk vigasztalást . . . Ámen. Életnek és halálnak szabados Ura! hatalmas Isten! Megfélemülve— és . . . kezeinket szájunkra téve némulunk el csodálatos végezésed előtt, melynek célját nem láthatjuk, utait nem követhetjük. Ha az ég megdördül s villámai csattogva száguldoznak : a te Ítéleted rettenetes voltát látjuk abban. S ha a halál gyorsan, mint a villámlás kiolt oldalunk mellett egy életet, reszketve kérdezzük: te csele- kedted-e ezt Uram? . . . Uram, mikor te megszólalsz, szavaid tördelik a cédrusokat, az Ur szava letöri a Lybánonnak cédrusait. Kicsoda az, aki a te indulatodnak ellene állhatna? Bizonnyal a kemény kőszikla megolvadoz, mint a viasz és a legerősebb szív megrendül és elalél előtted. Megrendült a mi szivünk is és elalél fájdalmában a váratlan, rettenetes csapás füzétől, mely hazánkat, nemzetünket, — a legelsőtől, a koronás királytól kezdve, — ... a legutolsóig egyszerre sújtotta. Mint a sebes villámlás szelétől egyszerre rendül meg a magas bérc s a föld minden porszeme, egyszerre hajlik meg a büszke sudár s a gyenge nádszál. Mert magasra, a királyi trón lépcsőjére csapott le ismét az öldöklő, kétélű villám s a koronák örökösét és angyali jósága hitvesét, a király örömét .és gyönyörűségét, a népek reményét sújtotta a jforba ! . . . -Jaj, jaj minekünk, mert megrendült a mi fejünknek koronája ! Reszket a trón, reszketnek a népek s gyászfátyol borul az országokra és sem nagy, sem kicsiny nem ment a fájdalomtól, könnyet ont minden szem és vérzik minden szív ! A mi trónörökösünk és fenséges hitvese, magyar hazánk trónjának várományosai nincsenek immár az élők között. Itt hagyták a bünlepte földet, hol a Te képedre teremtett ember napról-napra messzebb távozik alkotójától, undok bűnbe mártja kezeit, lábbal tapos minden szentet és lázas hévvel dolgozik azon, hogy végképpen letörölje magáról az isteni képet, az égi eredetet! Atyánk, Istenünk! Aliként az Idvezitő ártatlanul kiomlott vére vádolta előtted az egész emberiséget, úgy vádol bennünket ezeknek a tiszta, szent és nemes lelkeknek kiömlött vére. Az a csepp vér, mely sebeikből kicsordult, égeti az egész emberiség kezét, az a gyenge sóhaj, mely utoljára hagyta el ajkokai, vádolja az egész emberiséget, melyet ők oly jónak, igaznak, nemesnek tartottak! Vádol! vádol bennünket, hogy az ember ma is kiontja az ártatlan vért! Atyánk, Istenünk ! „Rettenetes dolog lett e földön !“ Hogyan felejtkezhet meg a Te képedre teremtett ember magáról annyira, hogy ily kegyetlen legyen ? ! Kik voltak, micsoda anyaszülte fajzatok voltak azok, kik arra a gyalázatos dicsőségre vágytak, hogy nevüket örökre emlegessék, de átok között, mindég átok között! ? Bizonyára elméjüket vesztették, kikben abban a pillanatban minden emberi érzés kihalt! Emberek voltak, romlott szivü, minden erkölcsiségből kivetkőzött emberek voltak, a leggyávábbak, legaljasabbak valamennyi között ! ! Felejthetetlen fenséges trónörökösünk és jóságos nagyasszonyunk ! Hát abban a kegyetlen, lesújtó, megölő szempillantásban hol volt a ti lovagias hü magyar népetek, hogy nem fedeztek el titeket testűkkel, hogy nem védelmeztek ha kell ezer karral ? ! Hol volt a millió és milliónyi hadsereg, melynek karja és kardja mindig készen áll a ti védelmetekre?! Hol voltak? Bocsáss meg Uram, hogy kérdeztünk. Az irás szava telt be ő rajtok : „A mi barátaink és társaink a mi csapásunkban félre állottak és távol voltak !" Bizonyára Te rendelted ezt igy Uram, és meg vagyon Írva: „Ha az Ur nem vigyáz, hiába vigyáznak a vigyázok !“ Hová menjünk Uram — a te színed elől és a te orcád elől hová fussunk ?! . . . Sőt inkább hozzád jövünk, nálad keresünk egyedül erőt és vigasztalást. Alert egyedül benned van megmaradásunk, egyedül te tarthatod meg a, népeket, te erősítheted meg a fejedelmeket ! Oh erősítsd meg azt a legmélyebb sebet viselő nagy szivet, a mi koronás királyunk szivét, ki a te képedet viseli itt közöttünk! Ő aki annyi külső és belső harcz és küzdelem után, Nagytakarítás. Irta: Jessie Pope. — Szóval te mégis azt hiszed, hogy a férfiak külömb lények, mint a nők, — mondta Bompas kisasszony a bátyjának. (Mindketten túl voltak már az ötvenen, ezt elárulom.) — Természetes — zsörtölődött Bompas ur — ha egy férfi elé teszed a nő dolgát, az már csak intelligenciájánál fogva is jobban végzi el, mint maga a nő. A nőket csak a gyakorlat teszi bizonyos dolgokban mesterré. — Nem igaz, nem igaz. — Ha nem igaz, akkor mért hozatsz szakácsnét, amikor nagy ebédet akarsz adni és mért varratod szabóval a kabátodat: Alóg a közelgő nagy takarítást is ügyesebben és jobban el tudná végezni férfimunkás, mint nő. — Igen, ha három évig tanítanád rá megelőzőleg. — Lári-fári — mondta most már dühö- ’sen Bompas ur — fogadni mernék, hogy nincs igazad. — Alennyiben ? — kérdezte hirtelen a húga. — Fogadnál velem tiz forintba ? — Akármennyiben. Úgyis én nyerem meg! — Helyes. Az erdőszéli két nyári házikónkon próbáljuk ki a dolgot. Tudod, amit bérbe szoktunk adni nyaralóknak. Alindegyik- ben két szoba van, a bútor is ugyanaz. — És kik fognak takarítani ? — Nekem már megvan a jelöltem. A tiedet válaszd te magad. Ki lesz a te választottad ? Bompas ur kis gondolkodás után kivágta büszkén: — Lancelot Breakaperz! — Mi? A helybeli poéta? Az nem pisz- kitja be ihletet kezeit ilyesmivel. — Ha pénzről van szó és barátságról, j megteszi. — De ne mond neki, hogy versenytaka- ritás lesz. — Bizd csak reám. Egy hét múlva Lancelot nagy kötényben állított be a „Mária lak“-ba. Körülnézett a két szobában gondosan. Fölvette az egyik székről a toliseprőt és ! gondosan letörölte vele az asztalt, szekrényeket s a többi fényes fabútort. Mikor készen volt, a toliseprőt jól ldrázta a szoba közepén. — Úgy, — mondta magában, — menjünk tovább. Elővette' a Dorolót és dühösen kiverte vele a díványt és a székeket. Olyan porfelhő keletkezett, bőgj- a poéta Lancelot ködöt sejtett benne. De azért rendületlenül dolgozott tovább. A linoleum pasztával megdörzsölte a bútorokat, a brunolinnal bekente a linóleumot-, majd mind a kettőt megdörzsölte a padlótörlő ronggyal. — Alég csak az ablakok vannak hátra 1 — gondolta magában. Elővette újra a padlótörlő ruhát és vízbe mártva, gondosan megmosta vele az ablakokat. Alost elhatározta, hogy pihenni fog. Az ég olyan kék volt és az erdő úgy hívta . . . 1 Á madarak daloltak, a bogarak zümmögtek. Poétánk nem bírta tovább. — Csak egy pipát szívok el, — tette fel magában és hátat fordított a „Alarie“ villának. Ezalatt a város felől megérkezett Aholet. Kicsit csodálkozott, mikor látta, hogy a szobákban milyen különös rend van, de aztán megnyugodott, gondolván, hogy az utolsó lakó hagyta igy a lakást. — Úgyis elég későn jöttem, — gondolta magábau, — jó lesz dologhoz látni. Képzelhető Lancelot meglepetése, amikor visszatérve az ablakon keresztül egy feltűnően csinos lányt látott súrolni a szobában. — Halló! Mit keres ön itt? — kérdezte. I jj^z összes tavaszi kelme- | újdonságokból gyönyörű | álasztékkal szolgál jpy ’ w i