Szatmármegyei Közlöny, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1913-03-09 / 10. szám

Nagykároly, 1913. márczius 9. 10. szám XXXiX évfolyam. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 5R szám. — megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve 8 korona Megyei községek, egyházak és iskolák részére egyévre5 korona Hirdetések iutányos áron közöltetnek. „Nyilttér" sora 60 fillér­Pártoktól független POLITIKAI LAP. Most kezdődik! Irta: Lengyel Zoltán. Egy év óta készül a nagy műkedvelő szinielőadás. Sippal, dobbal kezdődött a reklám. Követte országos izgatás. Fő próbát csináltak a törvényszéken s végül utolsó erőfeszítésképpen jött a nagy sztrájk. Az egész karhatalmat mozgósítani kellett. Külföldi laptudósitók, osztrák kép­viselők is lejöttek. Olyan izgalom keletke­zett, hogy „légy szárnya sem bent, sem küntnem hallatszó't.“ Tableau! Eljöttek, beszáll in góztak. A függönyt felhúzták. Ott állt Aponyi Albert. Állt és beszélt, beszéd. kesergett, keser­gett és tiltakozott, tiltakozott és eltávozott. A nagy dráma lejátszódott a lovagiasság szabályai szerint. Most tehát, ha Isten is úgy akarja, megint élhetünk nyugodtan. Kezdhetünk dolgozni azon, amit még tönkre nem tettek. Gondolkozhatunk, szá­mot vethetünk magunkkal. A világ megmozdult körülöttünk. A legnagyobb hurczi zaj között éltünk át egy fél évet. Országo c tűntek el, uj or­szágok keletkeztek. Lét és nem lét kér­dése forgott koczkán. Rólunk volt szó. csakis rólunk. Mert a szlávok is megmaradnak, a nemetek se sülyednek el akar jobbra, akár balra billen is a merleg. De mi szegény árva, rokon nekül élő, sehol barátot és segítséget nem találó magyarok, mi el- ; pusztultunk volna a nepek e nagy tusája | közepette. Irtózatos gazdasági válság viharai j gyűltek ö^ze tejünk felett. Az egziszten- | cziák ezrei hullottak el az alatt. És ami j „nagyjaink1 ezalatt semmit se csináltak ; abból, amit kellett volna. Nem dolgoztak, j nem vigasztaltak. Se jó szó, se komoly ! figyelmeztetés nem hatott rájuk. Küzdöttek ; jobb ügyhöz méltó hanganyaggal úgy, mint j annakelőtte a vezényszóért, a bankért, i most a demokrácziáért. A demokrácziáért, polgárok ellen, j polgárőr: kizárásával. Mert a demokráczia olyan valami, hogy azért csak a grófok­nak s csak az ő vezetésükkel szabad harczolni. Telelármázták a világot a Kár­pátoktól az Adriáig az „általános, titko­sért' amelytől reszkettek mindig, amely- j töl mentették meg a h-ifat 1906-ban kor­mányt vállalva és amelyet Írásbeli kötele­zettségük ellenére sem csináltak meg négy évi uralkodásuk alatt. Egy fél év óta azonban ez a nagy gondolat lett a haza megmentője. Ennek jegyeben készültek a nagy ’leszámolásra. Égész a forradalmi előkészületekig. Be­csületükre legyen mondva, nem cseleked- ték meg azt, amit hirdettek. Nem vitték véghez azt, amire felkészültek. Ijeszteni akartak csak es mert ellenfeleik nem ijed­tek meg, visszavonultak. Ez tehát el volna intézve. Ámde Apponyi azzal végezte be­szédét, hogy az igazi harcz csak most kezdődik. A választói jogért — annak törvénybeiktatása után. A kormány ellen minden eszközzel amit távolléttel igénybe lehet venni. Drinápoly ostroma most kez­dődik a kapitulálás után, mikor az ost­romló seregek már elvonultak. ígérni azt tudnak. Csatát csata után veszítitek el, de azért folyton győzni fognak a jövőben. Aki hisz, az boldogul. Ezt a politikát csinálja Apponyi vagy negyven év óta állandóan. Se párt, se ember, se ország, senkise hiszi. Ö hisz benne rendületlenül. A világ pedig halad a maga utján és ami elmúlt, többé visz- sza nem jön. Tessék besétálni ! Aki vesz, annak lessz. Aki megnézi, olyan csodát lát, amit a világon sehol máshol nem talál. Hét mérföld Ígéret és még sincs vége. És olyan mint a giliszta. Ha száz darabba aprítják, száz uj giliszta lesz belőle. Történet egy budai utczáról. A fiú már egy negyedórája állt a kis földszintes, pislogó ablaka ház előtt, a sar­kon és tiz perez óta már tétovázott, hogy men­jen-e vagy maradjon. A másik fitezasarkon hosszú, nagy gom­bos szürke köpenybe most fordult be a leány. Vigyázva, óvatosan lépkedett a hegyes, ferdén lerakott budai kövezeten és kedvesen, megszo­kottan mosolygott a fiúra. A fiú arcza felde­rült, Szemei kinyíltak, érezte, hogy a leány elé kellene mennie, akart is, mégis ott álló­helyében várta meg. Kezet fogtak. A leány megigazította a kesztyűjét, körülnézett, meg­nézte a kis házat és farkasszemet nézett a piaczi ablakokkal és azt mondta: — Milyen kedves hely ez! Nagyon érde­kes lehet itt élni. Ezek a hegyek itt körös-kö­rül elválasztanak bennünket . . . mindenkit, aki itt van, attól a füstös, villanyzugásos, ko- csitnenydörgéses világtól, ami ott túl van. Hirtelen ránézett a fiúra. — Jenő, miért találkoztunk ma itt? Még csak egyszer voltunk együtt Budán. Jenő, Miért találkoztunk ma itt? Jenő nem felelt azonnal, karját nyújtotta a leánynak és megindultak. Szótlanul mentek egymás mellett. Ősz volt. Sok elsárgult levél fénye, sok elhaló madárdal hangja úszott a levegőben. A nap olyan volt, mint egy kályha, egy izzó kályha, amelynek melegét csak messziről érez­zük. Az apró fehér házfalak nem vakítottam, árnyék nélkül törtek be az utczai levegőbe. Jenő lassan ránézett a leányra és akkor felelt: — Messze akartam menni Pesttől. Ott ismerkedtünk meg egyszer régen és én ma messze akarok lenni Pesttől. Ezek a fák itt i olyan szépen néznek ki a fehérre meszelt ke­rítések mögül reánk és nézz el messzire, mi­lyen egyedül vagyuuk. A leány felelte: — Délelőtt van és ilyenkor zöldek, fé­nyesek a fák a Városligetben és puha, göm­bölyű kavicsok ropognak a lábaink alatt. Nézd, már egészen összetört a czipőm bőre! A fiúnak eszébe jutott a Városliget és egy másik leánynak a karja és nem felelt az utolsó megjegyzésre, hanem azt mondta: A városliget bokrai sötétek és zugnak. A Városliget bokrai közül revolver!övések dur­rannak elő és kiszivárognak keskeny vércsikok. A Városligetet villamos sínek szorítják négy­szögletű keretbe és utjai kanyargósak, bizony­talanok. Én nem tudok határozottan beszólni akkor, mikor az ut lábam előtt százfelé osz­lik, kedvetlenül, czéltalanul kanyarodik. A leány közbeszólt: — Hiszen sohasem szoktál hangos szóval czélt kitűzni, sohasem szoktál egyenes léptek­kel egyenes utczákat végigmóregetni. A fin azt gondolta: — Ma egyenes utczákon akartam menni. És eszébe jutott neki egy más leány karja és eszébe jutottak neki rózsaszín villám- fényes pesti utczák, amelyekben el lehet tűnni sokaknak a sokak között A leány ránézett a fiúra, kissé megrán­totta a karját, azután folytatta: — Egyszer voltunk Budán. Mikor először kértél engem, mikor _ először mondtad, hogy engem akarsz. ... És é.n aznap a tiéd lettem ... Én nem tudom. . . . Ekkor közbevágott a fiú: — Miért lettél az enyém? És a leány így folytatta tovább : Én nem tudom miért lettem a tiéd. Itt, ezek a budai utczák . . . Messze volt az utcza, egész más illatok és hangok voltak benne és virágos, érintetlen tavasz volt benne. Az a kék ég oly közzel volt akkor hozzánk, úgy érez­tem, mintha selymes bőrrel, puha újakkal si­mogatott volna. És a nap oly fényessé tett mindent, úgy vakítottak ezek a szürke kövek hogy le kellett hunynom a szemem és igent kellett mondanom. A fiú úgy érezte, hogy határozottnak kell lennie és azt mondta: — De te tudtad, hogy miért hívlak ? — Te nem mondtad meg. Ezt felelte a leány és csodálkozva nézett a fiúra. Halkan mondta : — Te nem mondtad meg, de én tudtam. Én tudtam és mikor jöttem onnét a Városli­getből a Duna felé, erősitgettem és elliatároz- tam és azt mondtam magaroban, hogy nem, Ruhát fest vegyileg tisztit Nagykároly, Kölcsey-u. 1. Maillel Sámuel a róni. Kalb, templom mellett. 8 állapíttatott 1902. évben. Telep : Petőfi-ut 59. szám. $

Next

/
Thumbnails
Contents