Szatmármegyei Közlöny, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-04-20 / 16. szám
1 S.4agykáí*©íj7j 8913. április 20. SS, szám. XXXIX évfolyam. SZERKESZTŐSED és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részéi illető közlemények küldendők: I\AG-YKÁROXiYBAN Jókai-utcaa 2. sz. Telephon 56 szám. Pártoktól független POLITIKAI LAP. Vojnich és Spitzer, Koronghy és Hajnik', ez a kétszeres két név hosszú ideig divatos és” emlékezetes lesz egész Magyar- országon. Emlékezetes lesz. mert ez a kétszer két név körülbelül pontot tesz a magyarországi gentry élete és működése möge. A gentry, vagyis- a magyar nemesi középosztály nagyrahivatott osztály lett volna az uj Magyarország történetében. Nagytebetségü fiai voltak, nagy tradicziók szárnyain emelkedhettek, az uj generácziók nagy feladatot tölthettek volna be. A gentry nagy feladata a vidék, Magyarország vidékének a szellemi, gazdasági, politikai fejlesztése lett volna, Dolgozni munkálni kelleti volna a gennynek és ha ezt megtette volna, igazán az a nemzetfenntartó elem lett volna, amelynek magát még ma is tartja. De ma jogtalanul tartja annak. Mert a mai vidéki eletet mar nem a gentry tartja a váilain. A gentry ma már csak a társadalmi életben szerepel, mert néhol van még pénze, néhol még igen uriasak az allűrjei. A társadalmi életet még mindig a gentry kormányozza, de a vidéki H leijei a Esik tnísttfeM vasárnap. _ — ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve 8 koron« Megyei községek, egyházak és iskolák részére egyévreő korona Hirdetések jutányos áron közöltéinek. .Nyitítér“ sora 60 fitteréletnek olyan köreiben, ahol dolgozni, munkálni kell, már a gentry tevekeny részt nem vesz. Csak még a vármegyeházak bolthajtásos szobáiban, szűk folyosóin uralkodik a gentry. De hogy uralkodásának milyenek az eredményei, azt a vidéki lapok közigazgatási panaszai elég élénken tárják fel. A geritrynek dolgozni kellene. Hiszen elszegényedett, egyébből, mint a munkából már nem élhet meg, hacsak az egész életei nem akarja váltókra építeni. De úgy látszik akarja. A gentry ma már nem tölti be azt a nagy hivatatást, amelyet' neki származása, pozicziója kijelölt volna. Elszakadt a napi élettől, nem törődik a munkával és haladással, egy szűk gondolatkörben és látkörben mozog, amely apró kicsinyességekkel foglalkozik és nem látja meg a nagy feladatokat. Egy-egy vadaszat nagyobb örömet okoz a gentrynek, mint bármilyen korszakalkotó törvény végrehajtása. így nem is lehet egy ország közéletét vezetni és a gentry le is tűnt a vezető helyekről. Mindenütt uj elemek, uj generác/áők, uj osztályok állnak az előtérben és ezek' dolgoznak, inig a gentry csak nézni őket. A gentry teljes és végleges degenerá- lódását mulatja az a két kettős öngyilkosság, amely az utóbbi időkben megtörtént. Az egyik, a zombori Vojnich és Spitzer öngyilkossága szomorúan mutat rá arra, hogy a gentry légkörébe került zsidó fiatalember is, akiben pedig faji természeténél fogva igen nagy onfenntaitási ösztön van, mennyire átveszi a gentry elbusulását elkedvetlenedesét és életunt- ságát. A másik öngyilkosság, amelyet a fővárosban követett el Koronghy Dénes és Hajnik Pál, egy szóban, egy végzetes, nagy szóban csendül ki; s ez a szó : Unatkozom. . . . Két fiatalember, két jómódú gentry- fiu egy átdorbézolt éjszaka után nyugodtan, bátran, de részegen medinalt tud inni azért, mert unatkozik, inc-rt már ettől az élettől nem tud várni semmit, mert egész egyszerűen nincs helye ebben a vi lágban. Ez az egy szó, ez a szomorúan és végzetesen hangzó egy szó bevilágít a gentry egész lélektanába és ha valamikor a gentry mint néposztály sirkövet fog kapni, arra a sírkőre ezt kell Írni: Unatkozom. . . . i & piifii Slip. — A Szatmármegyei Közlöny tudósítójától. — A király szerdán délelőtt magánkihallgatáson fogadta báró Hazai Samu honvédelmi minisztert. Hir szerint a miniszter a májusi előléptetésekről tett jelentést, továbbá azokról Fioits la comedia. Irta: Sas László. A leány csendesen behúzta maga után az ajtót. Hirtelen valami nyomasztó érzés támadt a szivében, amikor a becsukódó ajtó egyszerre elzárta a napsütéses, rohanó, nevetős várostól és a lefüggönyözött, homályos, hangatlan szobában úgy érezte, mintha kriptában lenne. Lassan, lábujjbegyen a beteghez lépett, aki sárgán, ránezosan feküdt az ágyban, v vatosan odagörditett egy karosszéket, aiig hogy beleült és úgy nézte a beteg egyformán nagyon sápadt arczát. Hosszasan, kutatóan nézte vonásait. Talán arra volt kiváncsi, miről álmodhat az néhány órával a halála előtt. Fürkészve leste a sima, a sárgásba boruló homlok rán- ezosodását, a félig lecsukott pillák mögül kisugárzó réveteg tekintet inegrezdiilését, az egész haldokló ember, aki még nem is olyan régen piros volt, egészen életerős. Miről álmodhat az az ember néhány órával a halála előtt, akinek az élete tele volt muzsikával, lelket megfekvő dalokkal, zenével ? Miről álmodhat? Halk, csendes melódiákról; erőteljes, tomboló keringőkről, zokogó, szomorú dalokról, —miről álmodhatna másról ? És azután elgondolta a leány, hogy ez az ember, aki telve volt lángoló érzésekkel, telve volt vágyakkal és akarásokkal, akinek a lelkében még soksok muzska, ezernyi hangok, himnuszok vannak eltemetve, nyugodtan fog feküdni néhány órát és azután nyugodtan nagyon sokat. Szépen el fog csendesedni, el fog hallgatni és magával viszi a legszebb dalokat, mert már nem volt ideje, hogy elénekelje azokat. És amikor a leány mindezt igy elgondolta, köny- nyek gördültek alá az arczán, fojtó, markoló fájást érzett, mig előtört csukló zokogása. A beteg bágyadtan felnyitotta a pilláit és a leányra nézett:-— Hogyan Magda, maga eljött ? . . . A leányból most már egyszerre kitört minden, a vad marczangoló fájdalom, valami bünbánat féle es mert sejtette, hogy ez a pillanat tele van nagyszerűségekkel, amikor a haldokló mellett van és mert tudta, hogy a csendesen fekvő ember, akinek már nagyon ki van szabva az ideje, csak ő érte élt, csak őt akarta, neki énekelte legszebb dalait, az ő lábai elé helyezte azokat a sajátos bűbájos melódiákat, miket lelki-húrjain kicsalt és amikért ő még csak egy vigasztaló mosolyt se adott — hát nem tudott mást mondani, csak ennyit: — Bálint, bocsásson meg . . . És Barta Bálint kiszáradt sovány kezével legyintett egyet és azután szólt, halkan vontatottan . — Hagyja Magda . . . Hagyjuk az ér- zelgést . . . hagyjuk . . . Szeretett volna felemelkedni, de nem tudott. Csontos kezét a mellére tette, ránezos tenyerével leszoritotta. hogy tompítsa a szúró fájdalmat, ami szüntelen belé ny ifi lőtt. Látszott róla, hogy nehezére esik a beszéd: — A kezét adja ide Magda, a kezét . . . A leány mohón nyújtotta oda telt, hófehér, lágy kacsáját, boldog mosoly futott végig az arczán, örült, hogy kedvére tehet a betegnek és hogy némileg is jóváteheti, amit eddig elmulasztott. De a beteg észrevette a leány örömét és ezért nevetett. Sértően, bántóan, hogy Magda megrettent és félve vissza akarta húzni a kezét. — Csak adja ide a kezét Magda. . . Nem, ne féljen, nem vagyok már a régi, a makacs, az üldöző ember . . . Nézze végig rajtam . . . Ugy-e látja mi vagyok már? Nos hát adja ide a kezét ... A végét járom már, még utolszor egy meleg lágy női kezet akarok szorongatni . . . csak a kezét ... ne vegye el. A maga kezét . . . különben mindegy akárkié az . . . most már mindegy . . , higyje el . . . Arczán kiütött a pirosság. Érősen küzdött a betegséggel, gyengülő erejevel és azután ismét beszélt: — Magda miért jött el, mondja miért?... m Ruhát fest Y egyileg tissetít Nagykároly, Koicsey-u. I. a ront. kalb, templom mellett. fllapittatott 1902. évben. Telep: Petőfi-ut 59. szám. Maufel Sámuel
