Szatmármegyei Közlöny, 1912 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-20 / 42. szám
4 f’agykéroly, 1912. október 20. 42. szám. XXXVIII. évfolyam SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY•' . * ÁJ SZERKESZTŐSÉG é* KIADÓHIVATAL: hová & lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: NAGYKÁROLYBAN Jókal-utcza 2. sss. Telephon 56 szám. Pártoktól független POLITIKAI LAP.------- Megjelenik minden vasárnap. EL ŐFIZETÉSI ÁRAK: ‘ , Egy évro helyben házhoz hordva 5K vidékre postán küldve 8 korona Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 3 koron. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. .Nyilttér“ sora 60 fillér. 4 iS> Glosszák. A delegácziós ülésszak a magyar ellenzék részvétele nélkül íoly le. Delegátusaink azonban igy is lelkiismeretesen teljesítették kötelességeiket s nagy megelégedéssel látta a közvélemény, hogy a magára maradt munkapárt mily beható ellenőrzést íejtett ki, mennyire szivén viselte és védelmezte a magyar érdekeket, teljesen áthatotta a munkapártot annak a fokozott felelősségnek az érzete, amely felelősség a rendkívüli külpolitikai helyzet s az ellenzék távolléte folytán hárult reá. Derekas munkát végzett, elismerést vívott ki minden tekintetben és a helyzet magaslatán álló gouvernementális pártnak bizonyult ez alkalommal is. * Érzi azonban az ellenzék is már, hogy a rendkívüli viszonyok között nagy hiba volt a delegáczióból kimaradnia s az életbevágóan fontos elhatározások minden felelősségét s minden érdemét is átengednie a munkapártnak. Az ellenzéki sajtó egy része azzal próbálja mentegetni a pártját, hogy azt a többség zárta el a delegáczióban való részvételtől. Ez nyilvánvalóan nem igy történt. Köztudomású, hogy a többség a szokásos módon felszólította volt az ellenzéket, a maga köréből megfelelő számú delegátus kijelölésére, az ellenzék azonban egyáltalán nem kandidált senkit s még csak nem is válaszolt az udvarias felhívásra. Hanem azért mégis elment a delegáczió alakuló ülésére:—karzatról tüntetni U: * ----" Mi ndegy, — hangzik tovább az ellenzéki okvetetlenkedés, azért a delegáczió ügyeit mégis csak családi körben intézte el a munkapárt. Furcsa dolog, hogy az ellenzék a maga eljárásának következményeit veti szemére a többségnek, még furcsább azonban, hogy ez az ellenzék, amikor kormányon volt szándékosan hagyta ki a delegáczióból a balpártot és a nemzetiségi pártot, pedig ezek vágytak és jelentkeztek részvételre. A koaliczió azonban azt mondta rájuk, hogy azok nem pártok és nem adott nekik helyet a delegáczióban, ahová egymaga- ellenzék nélkül vonult be. Hát az nem volt „családi kör?“ * Ideje azonban, hogy vége legyen a szertelenné vált pártoskodásnak s a megindult nagy eseményekre való tekintettel rendbe jöjjön a magyar politikai pártok egymáshoz való viszonya. Érzik az ellenzék higgadtabb vezérei és komolyabb elemei is a többséggel való békekötés szükségét. Béke pedig nem lehet kölcsönös engedekenység nélkül. így Htja, úgy mondja ezt Andrássy is, egy 'friss nyilatkozatában. Csak az a sajátságos, hogy végeredményben mégis a Lukács és Tisza elejtését kívánja a többségtől. Tehát kölcsönös engedékenységet is egyedül a többség tanúsítson ? A1 piai eseingá — A Szatmármegyei Közlöny tudósítójától. — A hatalomra vágyó politikai szegénylegények botránytrendező bizottsága hétfőn újból összeült és a helyzetről tanácskozott. Megállapították, hogy a helyzet rájuk nézve vigasztalan és elhatározták, hogy „nemzeti küzdelmük“ folytatásához 50 drb újabb kere- pelőt, 30 szájhármónikát és 20 fiityölőt fognak beszerezni. f\ múlt kertje. Irta: Lengyel Laura. — Ha tapasztalatainkat, szenvedéseinket, emlékeinket átadhatnék utódainknak — mondotta sóhajtva az egyik asszony — ez volna ám csak az igazi, a dús örökség. — Az ám — felelt a másik — hiszen, ha igy lehetne . . ..Akkor az egész emberiség történetében csak Adám szenvedett volna s mi levonván bűneinek és tévedésének morális tanulságait, vigan szel nők át a hullámokat. De mi külön meg külön, újra meg újra elveszítjük a paradicsomot és élőiről kezdjük a játékot, amit apáink és anyáink már be végeztek. Ha megfoghatnék gyermekeink kezét a veszedelmek előtt, . . . ha . . . Most a harmadik asszony szólt közbe. — S ugyan milyen veszedelmek előtt fognád meg a kezét? Amit ő hisz, vagy amit mi tudunk annak ? Ej milyen gyermekes beszéd! Valamikor veszedelem és kínos remegés volt az is, ha elkéstünk az iskolából, vagy nem tanultuk meg jól a német nyelvtant. Emlékeztek még arra a kínos félelemre, amely ilyenkor gyötört bennünket? Én egyszer elájultam a félelemtől, hogy felszóiit a tanár és ötösre felelek. Ne kaczagjatok rajtom, mert akkor én is nevetni fogok Élián, aki egyszer mérget akart inni, mert a vőlegényével összepörölt. Ella asszony elpirult, aztán vállat vont: — Azt hiszed, okosabb voltam, mint te a te hires ájulásoddal. Nevetséges! — Persze, hogy nevetséges. De vigyáz- I zatok ide, ne jöjjön most egy nálunknál húsz j esztendővel idősebb asszony, mert az meg ami I mostani fájdalmainkon fog igy mulatni. Különben csak azt akartam mondani, hogy semmiféle érzést nem adhatunk át, semmiféle csalódástól nem óvhatjuk azokat, kik szivünknek I mindennél drágábbak. Mert tiz-husz röpke j esztendő, ime magunk sem ismerhetjük meg hajdani vágyainkat, kívánságainkat, szenvedéseinket. — Azt hiszed? — csóválta fejét Ella — hidd el, vannak örökké tartó fájdalmak és soha be nem hegedő sebek. — Bizonyára bolondság volna állítani, hogy az átélt fájdalmak, szenvedések nyomtalanul tűnnek el a lélek felett. Ahogy az arezra ráül lassanként az elmúlt idők emléke, úgy vésődik az a szívre és iélekre is. Csakhogy a homlok ránczai láthatók, a lélek, a szív redői el vannak rejtve, de azért ott van a nyoma mindannak, ami velünk történt, az ujjongó boldogságnak, a gyötrelmes marczan- go!ó szenvedélynek. A beteljesült vágy diadalkiáltásának és a lemondás megtört, halk zokogásának. Ott vannak, a redők, a barázdák. De amint arczunkról nem tudjuk megmondani, hogy ezt vagy azt a ránezot, melyik óra gyötrelme hozta ránk, úgy nem tudjuk megismerni lelki vénülésünk emlékeit. S ha immár közel ézezzük magunkhoz amaz utolsó, végzetes órát, megcsináljuk a mérleget, alig mondhatunk egyebet: szenvedtem, boldog voltam. Miért? Mikor? Kiért? Miért? Ki tudja azt ma már? Ki emlékszik a mellékes részletekre ? A mérleg egyik serpenyőjébe beledobtam életem öremeit, a másikba szenvedéseimet s ime a mérleg mutatója nyílegyenesen áll. — Mindenkinél? — Vannak kivételes esetek, vannak kivételes sorsok és egyéniségek. Hagyjuk most ezeket. Inkább elmondok nektek egy mesét, amit gyermekkoromban hallottam. Lehet, hogy nem is hallottam senkitől, csak álmodtam valaha végig, mikor a fájdalmas, lázas éjszakák után megjött a regzignáczió, a nyugalom, a lehetőségekbe való beletörődés. — Volt egyszer egy szegény kisjeány, aki szerelmes lett a tündérkirályba. Ámbár tudta, hogy szerelme elérhetetlen, vágya kielégíthetetlen, nem birt, nem tudott lemondani. A tündérkirály egy szeszélyes, bolondos perezben egy piros rózsát dobott oda a szegény kisleánynak. Ledobta a rózsát, rámosolygott a leányra, aztán tovább repült és kergette a levegőben úszó viliiket, meg a szivárvány színein tánezoló tündérleányokat. A szegény halandó teremtésnek ott maradt emlékül a rózsa. Ezt ápolta, gondozta, nevelte, ami nem volt könnyű dolog. Mert ez a tündértől ledobott virág nem olyan volt mint más közönséges növény. Viz helyett könnyekkel kellett öntözni s a rózsa nem panaszkodhatott, sohasem volt száraz, sohasem volt szomjas egy perczig sem. Aztán egyszerre mégis elkezdett halványodni. A szirmok bágyadtak, színtelenek 8: veBhyiteí tisztit Haufel Sámuel Nagykároly, Kölcsey-u. 1. a rom. lath, templom mellett. Alapittatott 1002, ávben, Talap i PatöH-ut 80. srém. a Pi
