Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-31 / 5. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY hivatása az, hogy — hozzásimulva a korviszonyok imperativ követelményeihez — a társadalmi és gazdasági progresszivitás erőkarjaival egy európai értelemben művelt, kultur Magyarország grádusára emelje az országot. Ennek a pártnak lett volna a feladata, hogy radikális, öntudatos politikával átvezesse a magyarságot azon a nagy modern evoluczión, mely kérlelhetetlen erővel ragad a jövő uj czivilizá- cziója, uj társadalma felé. Ennek a pártnak jutott az a nem mindennapi szerep, hogy azt az erőteljes lángot, mely 48-ban lobbant ki egy élni akaró nép kebeléből, szítsa, megtartsa, éleszsze, hogy fénye, melege alatt kisarjadjon egy boldog, egy európai Magyarorság gazdag termékenysége. S mégis! Mikor ez a párt van többségben, holmi, úgynevezett „deres-törvények“ hozatnak, kudarezos gazdasági szövetségek — pardon : szerződések — köttetnek, meg mi egymás. Az osztrák olyan vidám, mintha igen-igen jól érezné magát az uj éra alatt. A honnak dörgő torkú atyjai — adassék tisztelet a kivételeknek — igyekszenek engedelmesek, adakozók lenni, ha a magyar érdekek „megvédéséiről van szó. Micsoda állapotok, micsoda deka- denczia ! A parlament képén a politikai anal- fabétaság sötét árnyalata rezdül végig. Igen-igen kicsiny tudás és hozzáértés, még kisebb komolyság a dolgok intézésében s mintha radikális reformoktól, az intenzív haladástól, mely pedig a 48-as párt lelke, eleme, hideg borzongatás futna végig temérdek honatya hátán. Radikális birtok- és nép-politika, amely lábra állítsa az anyagi tönk szélére került országot, sehol és semmiben. Intenzív állami oktatás a népiskolákban: erről nem is gondolkoznak. Az általános választói jog pedig valahol késik ama bizonyos éji homályban. így festettek a magyar viszonyok a huszadik század elején. dani akarok, mégsem éreztette velem soha, hogy lekicsinyel, amiért nem tudok a nyelvén, vagy hogy éppenséggel talán kinevet, ha a jelbeszédben hibát (még pedig bizonyára szarvas hibát és azt is minél többet) követek el. Mert egyszer, hogy megvalljam az igazat, már nagyon megsértett egy siketnéma társaság. Halottak napján a temetőből jövet betértünk a két bátyámmal egy krisztinavárosi korcsmába, ne tessék megítélni minket, de bőrig átáztunk a szakadó hideg esőben és ott ült az asztalnál valami három ur, még ha jól emlékszem egy fitos orrú, szőke hölgy. Nagyon csöndesen voltak és ebből én eleintén arra következtettem, hogy talán valami családi harag tört ki közöttük a fehér asztalnál, később azonban, amint véletlenül arra pillantottam, láttam hogy hevesen integetnek egymásnak. — Na gondoltam, mindjárt kitör a vihar. Hanem ahogy én elbeszéltem valamit a bátyáimnak, hát a kezemmel (pedjg nem szokásom) egy-két gesztust tettem. És ekkor egyszerre csak látom, hogy a hölgy s a három ur a másik asztalnál hol összenevet, hol meg rám nevet, hanem ezt is egészen hangtalanul, aztán öt ujjúkat hirtelen elkezdik a másik öt ujjuk- kat püffölni, (ekkor láttam csak, hogy siketnémák szegények) alkalmasint annak a jelzésére, hogy igy kell igazában siketnémán beszélni, ahogy ők ! Nem pedig, amint én kon- tárkodom a gesztusokkal. Ezt akkor nagyon megzokoltam a siketnémáktól, mert hiszen mindenkit kellemetlenül érint, ha valamely hibája, vagy tökéletlensége miatt kigunyolják. Én meg éppenséggel már gyermekkoromban is olyan voltam, hogy amikor, gondolom, a harmadik gymuásiumi osztályban német órán egy alkalommal az Augeias De a baj világért sem abban van, mintha a 48-as függetlenségi .eszmék ekkor már nem korszerűek lettek volna. Dehogy is nem! Ezekben az eszmékben és egy, az ezek szolgálatában álló és hűen kitartó pártban vannak meg azok a föltételek, melyek éppen ebben a korban egy erőteljes, független, egy izmos kultúrájú és önálló gazdaságú, polgári Magyarország megteremtésére hivatvák. Ez a párt és csak egyedül ez a párt birt azzal a természettel és azokkal a belső erőkkel, melyek a további átalakulásokhoz s végsősorban egy boldog, hatalmas Magyarország megvalósításához visznek. Az e korbeli magyar politika vezetésére egyedül illetékes pártra, a 48-as függetlenségi pártba es párt szövetségeseiül be- és feltolakodtak retrogád irányú politikai elemek, melyeknek hitvallásuk a visszafejlődés, a reakezió, melyeknek ideáljuk a feudális klerikálizmusban csúcsosodik ki. Mint az iszalag a tölgyfát, úgy lepik el és fonják körül e kétes politikai értékű írakeziók a függetlenség zászlót. Ily elemekkel van szaturálva a függetlenségi párt, melynek pedig nemhogy az lett volna czélja, hogy élősdi csimma- szokat tűrjön meg testén, hanem éppen az, hogy minden politikai parazitást levessen magáról, s mint egy nagy eszményekért munkálkodó párt szabadon dolgozhassák az uj, a réginél hatalmasabb Magyarország megteremtéséért. — Mert erre volt hivatott a 48-as függetlenségi párt: az uj, európai Magyarország megteremtésére. S ebben a munkában akadályozták a minden ragyogó elvet diszkreditáló re- akczionárius, maradi politikai és társadalmi irányzatok. Mert mi szüksége is lett volna a progresszív haladás pártjának a vele ellenkező, az őt csak megkötő pártok és elemek megtörésére? Semmi, de semmi. Pláne akkor, amikor ezektől minduntalan csak arczulcsapást kapott. király istálójáról szóló részt lévén kénytelen felelvasni, ezt a mondatot: — „Der König Augeias hat drei tausend Rinder (Augeias királynak háromezer marhája volt)“, — igy betűztem ki: — „Der König Augeias hat grei tausend Kinder (Augeias királynak háromezer gyermeke van)“,.és ezért az egész osztály kinevetett, akkor én ott rögtön álló helyemben a padban sírva fakadtam, méltatlankodó hangon kiáltva a körülöttem vihogok felé: — Rinder vagy Kinder! Hát háromezer gyerek nem csinálhat akkora piszkot, mint háromezer marha, egy istállóban ? Hisz ti csak ötvenen vagytok és ez az osztály mégis olyan, mint a Teleki-tér! Amely nyilatkozatomért először is tanári megrovásban részesültem, másodszor pedig a pedellus felesége, aki a tantermeket söpörte, másnap kijelentette, hogy nem vehetek tőle többé hitelbe sóskalácsot a tegnapi rágalmazó szavaim után, (pedig bizony Isten piszkos volt ez a terem). Hubelka bácsi azonban (igy hívják az én öreg siketnémámat) sohasem sértett meg, avagy nézett le, amiért nem értele jól a jelekkel való beszédhez, sőt ellenkezőleg, ámbár az szemmel láthatólag nehezére esik neki, mert a régi időben még nem tanították ám olyan ügyesen a beszédre a némákat, mint manapság, még ő iparkodik itt-ott, ahol éppen tud, egy- egy hangos szót kimondani. A minap is, csípős, fagyos szél fújt az utczán, összejöttem vele valahol a belvárosban és valóságos beszédáradattal rohant meg az öreg: „ — Üm . . . üm! . . . elolvasni 1 És, mivel a beszédtáradat nála ezzel a Néppárt, alkotmánypárt csak gátjai a modern evoluezió hullámerejénelc, melynek előbbvitele benne volt a 48-as idők és alkotások szellemében. A reakeziós pártok és elemek csak arra valók, hogy bariton, meg másféle hangnemek altató danát trillázzanak egy nemzet fülébe. Aminthogy, ime, megtörténik a huszadik század elején, a forrongás, a lüktető élet korában, hogy valahol a Kárpátok alatt egy ország aludni készül. Egy mód lett volna a nemzet nagy aspirácziójának megvalósítására. Az, ha a 48-as függetlenségi párt kivet a kebeléből minden oda nem való, reakezionárius, feudális és klerikális elemet s azon a nyomon és abban az irányban, amelyet a 48-as idők szelleme megszab, demokratikus, radikális politikával, a társadalmi és gazgasági evoluezió segítségével munkálkodik egy kifelé és befelé egyaránt független, önálló, európai Magyarország megteremtéséért. Ez az egy mód lett volna az ország fölébresztésére s önbizalma megerősítésére. Valahogy ilyenformán fog Írnia jövő hisztórikusa. Valószínűleg ilyenformán. Hacsak a függetlenségi párt még idejekorán össze nem szedi s meg nem tisztítja magát a hozzájuk tapadt élősdiektől. A re- akczionáriusoktol, a maradiaktól. ... De pszt, emberek! A sok duruzsoló dajkának kellemetlen az ilyen beszéd. Csend legyen, uraim, mert, az ég szerelmére, még fölebred a szunnyadozo s — hajh — még szét talál ütni a duruzsolók közt. V o — Az Államvasutak reformja Sok Ígérgetés után végre-valahára a kereskedelemügyi minisztériumban és az Államvasutak igazgatóságánál hetek pta lázas munka folyik a reformról. A magyar Államvasutak szervezetét akarják átalakítani, hogy véget vessenek azoknak a zavaros állapotoknak, amelyek hónapok óta uralkodnak az Államvasutak vonalain. A reorganizálás főbb pontjaira nézve meg is állapodott az igazgatóság a minisztérium vasúti mmi ...............................inai«iiipi.................... a három szóval már ki is merült, az ő sajátságos, kapkodó mozdulatával belenyúlta vékony őszi (oh, nem, téli) kábájának a bels ő zsebébe, s kihúzott belőle, képzeljék, egy kéziratot 1 Ezt aztán, folytonos kézveregetés, meg a ruhám gombjának barátságos ránczigálása közben beleerőszakolta a markomba: — Elolvasni... üm ... üm ... mindjaart! — De micsoda ez, Hubelka bácsi ?, kérdeztem nem annyira fennhangon, mint inkább az ajkam billegetésével, — csaknem valami?... — Elolvasni! — törte a szót harmadszor is az ő sajátságos tompa hangján vágván a szavamba. — Elolvasni! tárczcza! Belepillantottam a kéziratba, csakugyan afféle tárcza lehetett. — De mit csináljak én ezzel ? kérdeztem most már izgatottan. Nem vagyok én szerkesztő! Nem vagyok én iró! En tisztességes, becsületes államhivatalnok vagyok, Hubelka bácsi! Irodasegédtiszt, Hubelka bácsi! Hát mit akar mégis tőlem? Minek néz maga engem? A kíváncsiság ördöge azonban már belém lopózott. És mivel őrizkedtem attól, hogy magammal vigyem az öreg kezeirását (csak Írást nem szeretek látni magamnál 1 Nem eleget körmölök bent az igtatóban reggel nyolez órától, vagy esetleg, ha elkésem kilenczedféltől, hanem akkor már bírságot kell fizetnem érte, — délután kettőig?) kaptam magam és az öreggel együtt behúzódván e legközelebbi kapualjba, futtában elolvastam az egész kéziratot, avagy tárczát — miként Hubelka bácsi nevezi — úgy, akogy kivévén a helyesírási hibákat, amelyeket kijávitottam, ttt következik: A kicsny isaszegi házban, ahol laktunk, küszöbön volt a karácsony. Mátyás, az öcsém ,ma is él, de már hat éve nem láttam, mert
