Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-25 / 30. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY CSARNOK. Hám József. — Nekrolog. — Évekkel ezelőtt, mikor végleg búcsút mondtam Nagykároly sárgára mázolt gymná- ziumának, nem mertem volna arra gondolni, hogy nem telik bele néhány rövidke esztendő és Hám József, a feledhetetlen, piros-pozsgás öreg ur végleg itthagyja a földtekét, főigazgatóstul, kathedrástul, tanítványostul. Érdekes egyéniség volt, a közönséges ^értéket jóval túlhaladó: a ma ideges és gyötrő életében az ő szeretet classikusaitól tanult epikureusi nyugalommal, „derűs világnézet“-tel, (hogy az ő szavával élje)k végezte complikált feladatát. A munkája nem egy embert kívánt, hanem valami energia-complexu- mot, annyira terhes és sokoldalú feladatot ültetett a vállalója nyakába. Pap volt—mint ilyen buzgó vallásossággal, talán egy kis fanatis- mussal is. Szolgálta Istenét, igaz, vallástól átitatott lelke benne ült minden szavában és rávóste gondolatainak finom plakettjét. Még az idegen vallásu tanítványai is tisztában voltak a piros betűs napok jelentőségével, (hogyne, hiszen egy pihenő napot jelentett a nehéz munkában) s a kezeire bízott nebulók közül nem igen akadt senki sem, aki ne tudta volna folytatni a latin szavas imádságot, amit a direktora esetleg abban hagyott. Krisztus sok milliónyi követői között kevés hivő akadt, aki szerető megértés és szelíd megbocsátás tekintetében közelebb állott volna az üdvözítőhöz, mjnt ez a korán sírba tért reverendás bácsi. Életének ama hosszú szaka alatt, melyben a magyar nemzet disze-virágának nagyon tekintélyes része az ő keze alatt lépkedett fokonként a tudományhoz vezető lépcsőkön, gyakran hangoztatta szegény elköltözött Direktor, hogy még a sirban is, büszkesége lesz a kegyes életű Hám Jánossal, Szatmár néhai püspökével való familiáris rokonsága. így rajzolta meg lassanként előttünk maga magát, a nélkül, hogy tudta volna, hogy az ő jóizü históriából (mindig jóízűen, kedves humorral beszélt) teljes sértetlen lelki és testi qualitásainak tiszta, átlátszó világításában lép tanítványai elé. így történt, hogy az ő órái mindig a passióval teljes munkálkodás gyümölcsöző perczei voltak, a minthogy egy-kót kivételt leszámítva, a több mint százra rugó professorok között, kiknek eddig hallgatója voltam, egyet sem találtam, akinek a szavát szomjasabb kíváncsisággal ittam volnamagamba vragy jólesőbb gondolattal szálltam volna a arettegett perczek elé, mikor halkan nyílik az ajtó és sötét talárjával beMbben az öreg ur. Csak addig volt komoly (juj milyen félelmetesen tudott nézni!) mig a köteles administrativ teendőket végezte, mikor már beírta a hiányzókat és fürgén becsapta az osztálykönyv (vitte volna el az ördög !) fedelét, már megint a szelíd, derűs görög bölcs volt; nyájas, ■szeretettől sugárzó szavaival egyszerre szétolvasztotta a csöndes drukkolás perczeinek dermesztő fagyosságát. Korlátlan fölénynyel uralkodott felettünk, a kézmozdulata halált jelentett, dörgő haragjában (a melyről még nem tudtuk akkor, hogy hamisítvány,) kiejtett szavaitól úgy féltünk, mint a hogy a jámbor szántó-vető vet 'keresztet a félelmetes égi háború előtt. Az emésztő félelem akkor hágott tető-pontjára, mikor a szegény elhunyt hatalmas pattogás közben a deliquens lábára lépett, vagy megliuzgálta a haját, amely később simogatássá finomodott. Ézzel vége is volt a zivatarnak, mert a következő pillanatban rendszerint egy derűs méláncholiával előadott bon- mot nevettette meg a szurkoló tanítvány sereget. Pedantériájában is pontos, rendszeretekében katonára emlékeztetett, de ne tessék hinni, hogy olyan hadseregnek volt tagja, a mely halálra ijeszt anyát, fiút és testvért; katona volt, de a szeretet katonája. A túlvilágon talán tiszti kardbojtot is kap — az üdv hadseregében. Valahányszor előttem áll öles alakjával, mindig a templomok primitív vásznaira gondolok : elől áll botjával az Isten-ember s vezeti kicsike bárányait erdőn, mezőn, nem látott vidékek ismeretlen szépségei feló. Nem tudom, hogy mint tanár, megütötte-e azt a mértéket, melyet a „Philologiai Közlöny“ gőgös szerkesztői állítottak fel vidéki kollegáikkal szemben, mert soha egy perczig sem törte a fejét rajta, hogy milyen lélektan nyilatkozik meg a Tacitus kötőszavaiban, sőt azzal sem igen volt tisztában, hogy Xenophonnak milyen névre hallgatott a kutyája. Ember volt, tetőtől- talpig férfi ember, érző szivü, társaságért élőhaló, aki nem követte a borzas philosopterek szokásait, főleg a társaságát kímélte meg attól, hogy az érszámok borzalmas tömegének káp- ráztatásával hintse el a tekintély és respektus magvát. Mikor emberek közt volt, ember volt ő is: aranyos humorával mindig elbájolta hálás társaságát, a papok közt pap volt. Komoly és fekete ruhás tanítványai között pedig pásztor, a szó legfinomabb értelmében gondolt lelki- pásztor. Tele volt mókával, adomával, humoros történettel, a legunalmasabb tárgyi magyarázatokat is saját phantasiájába öltöztette, hir- mes ruhát varrt minden ókori szerzőre, akik talán egy kissé messzebb estek a fiatal gene- ratió színes lelki életétől. Soha nem kívánt tőlünk semmi lehetetlent, egy perczig sem élt vissza hatalmával, egyformán és pártatlan igazsággal bánt mindegyikünkkel, még a kiválogatott kedvenczeket se tartotta kivételeknek arra, hogy enyhébben osztályozza őket. A felsőbb látogatásokat, a hivatalos vizi- tálásokat nem nagyon kedvelte: magyaros önérzete tiltakozott az ellen, hogy úgy ellenőrizzék, mint egy tolvajt, (ez is az ő szava) s ha a délutáni gyorsvonat messze röpítette a hatalmas mumust (a hüvelyk ujját a szájához emelte, mikor erről beszélt) megkönnyebbült lélekkel fogott nehéz munkájához. Messze szállott tanítványai, akiknek jelentékeny része kitűzött czélját elérve más révbe ért, sokáig mosolyogtak magukban a jókedvű öreg uron, aki óvről-évre egyforma mókákkal tarkította az előadásait, nem tudták megérteni, hogy hogyan lehet mindig egyforma ötlettel előállani Horatius fordítása közben. Sokáig magam is abban a hitben ringattam magamat, hogy a néhai direktor chablonos, mint a legtöbb álomjáró phylosopter, mig beláttam, hogy az öreg ur tüzön-vizen át is hü akar maradni kedves tantételéhez: az élet csak tréfa, amelyet nem szabad komolyan venni és ezért akarja magát is felvidítani. Igaz ugyan, hogy a sorok közé már jó előre beírták gondos elődeink a szóban forgó ötleteket, de mikor a jókedvű professor maga kezdett mesélni, hirtelen csönd támadt ósszáj- tátva figyeltünk. („Jntentique óra tenebant“.) Később azt is észrevettük, hogy az öreg ur csak a keserűségét leplezi a vicceiben, ezért ragaszkodik mindenáron a tréfák könnyed világához. Talán azért fütyült, mert sötétben érezte magát, s félelem nélkül kiáltotta „Ne félj Mátyás“, mint a Mikszáth kakaduja, mikor a macska belésülyesztette a fogait. Ha volna valaki melegszívű és hozzáértő, aki meg tudná mérni, hogy a Hám József munkássága mennyi értéket representált a magyar nemzet szellemi kincstárában, bizonyosan abba a serpenyőbe dobná a legnehezebb súlyokat, melynek párjába a néhai Piarista paeda- gógiai munkásságát tette ellenérték gyanánt. Ebben igazán utolérhetetlen volt: a paedagó- giai egyetemi compilatoriai soha sem fogják utolérni őt, a gyakorlat fölkent emberét. Mindig a legtisztább intentiók vezették : magyarrá akart bennünket nevelni, erre törekedett szegedi és kecskeméti históriáival, éber szemmel őrködött lelki életünk csendes folyása fölött, ezt czélozta az Arany János, Vörösmarthy Mihály és Tompa Mihály költészeének szüntelen bálványozásával. (Petőfit nem szerette) A vallási türelem példája gyanánt mindig Tompa Mihályt állította elénk., a református pap-költőt, aki halála ágyán a jászói prépostság dohos könyvtárába küldette végrendeletét ötven évi megőrzés végett. „Azt szeretném még megérni — mondogatta bús melancholiával, — hogy a Tompa végrendeletének a felbontását megérjem“ s ime a sors megfosztotta ettől az örömtől is, mint minden mástól sivár piarista életében. A lelkét adta érte, hogy felfedezhette, hogy hiányzik belőlünk a stréberség, utálta és megvetette a sima szavú, loyalis hízelgőket s az sem volt Ínyére, ha az első eminens — rekom pensátióképen — ki akart hullani az első pádból egy-egy sikerült adoma után. Egyenes jellemüeknek, kemény gerinczü- nek akart bennünket nevelni, belénk oltotta a hazaszeretetei, mert drágára tartotta, sokra becsülte a magyar vért. Legkedvesebb hisióriája a kecskeméti Bagiról szólott, aki egy tavaszi reggelen kriptának való helyet indult keresni a birtokán, mig egy kicsiny völgygyei megelégedett „mert az jó egészséges hely lössz“ idézte volt az öreg ur. Úgy látszik ő is ilyen egészséges helyet keresett magának Szegeden . . . Herman Károly A „Vármegyei Közigazgatás“ rovat vezetője: NAGY ISTVÁN érendrédi jegyző. Laptulajdonosok: MANYÁK és TÓTH. HIRDETÉS EK Naponta elsőrendű friss tejszín kapható Némethy Sándor czukrászdájában Nagykárolyban, Széchenyi-utcza 41. sz. Egy 2-3 siiáziiot veszett ifii z tanulónak= felvétetik Lapít ipiiiian. I Vesszőparipa | ILiliomtei-szappan; | a bőrre a legkellemesebb szappan, J • valamint legjobb szappan a szeplő ellen. • £ Mindenütt előnyben! 23—40 1 MAGYAR HÍRLAP független politikai napilap. Főszerkesztő és taptulajdonos: MARKUS MIKSA. Megjelenik Budapesten naponta délután 6 és fél órakor, vidéken a kora reggeli órákban. Előfizetési árak: Egy évre ...........................28 K — f. Félévre ................................14 K — f. Ne gyedévre ...... 7 K — í. Egy hóra ...........................2 K 40 f. Hirdetések miliméter számítás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V. kér«, Báthory-utcza 3. sz.
