Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-19 / 38. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Vármegyei közigazgatás. Helyet az Íróknak, „Minden mi világos, minden mi virágzó, dalodban óh koldusok őse Homér. Minden mi sötét, minden mi sivár dalodban királyi utód Ossián.“ Igen! Úgy van. Azok a magasztos szellemi alkotások, melyek az emberiség életre- kelése óta a távolban nyugvó sötét időkből származnak át az időtlen idők mélyéig a jövőbe — emberi működések szinterének megörökítése, egyetlen letéteményese ama tudomány, melyet irásmesterségónek nevezünk. Azon dicső gondolatok, miket Homér, Ossián, Sóion, Ciceró, Molier, Byron, Sehaces- peáre, Geöthe, Schiler, Arany, Petőfi, Madách, Kossuth lánglelkei kifejeztenek, azok a szikrát vető szónoklatok, melyek a rabláczon sinlődő alvó népek millióit felrázák dermedtségükből, — a feledékenység mélyébe nyomtalanul sü- lyedtek merültek volna alá a betű örök hatalma nélkül. A középkori bitet magában foglaló magasztos mese a mithológia, az újkori isteni kijelentések az emeriség számára mind meg annyi az irodalom által van megőrizve. Hogy csak a legújabb kort vessük is elénk, kérdem tudnánk e valamit a franczia forradalom rettenetességeiről, avagy a legközelebb minket érdeklő 48-as dicső szabadság- barcz lélekemelő mozzanatairól, ha le nem lennének vetve folyton megelevenülő életet adó betűkben? Napoleon az elmék legnagyobbika a csaták szüntelen tartó zajában, rémes küzdelmeiben sem feledkezett meg az írókról, mert ismerte azt a hatalmat, mely a tudásban rejlik, a mulat jelenné képes varázsolni. Yerba volánt, skripta mánent, régi latin közmondás, de örök igazság. Tudni vélem, hogy minden gondolkozó igazat ad a közmondás e szavainak, mert tény és megczáfolhatatlan, hogy a szó, a tett cselekedet az idő szárnyain tova illan, de az irás nemzedékről-nemzedékre megmarad s mint a múlt tükre láttatja a lenyugodt kor eseményeit. Minden állam országgyűlésének háza, az országot érdeklő szónoki beszédek megörökítéséről gondoskodni elsőrangú kötelességének tartja, mert tudja, hogy a néptömeg ezzel van felszínen tartva, ez az ellenőrzés leghathatósabb eszköze s következéskép a sajtószabadságnak kizárólagos indoka. Szatmárvármegye tekintetes nemes kara és rendjei felépítették impozáns székházukat, — helyes; de az már nem helyes, hogy Kris- tóffy . . . engedelemmel mondassák a tarta- ruszban pihenő istentelen lelke, hogy nagyköltséggel, nagyszerű kártyaasztalt készíttessen főispáni lakába s emely költségeit becsuztassa a vármegye kiadásaiba és megfizettesse a kapás nép filléreivel, azonban arról már megfeledkezett ő istentelensége, hogy a nép barátjának a tettek, események hírnökeinek az újságíróknak a székházépítésének leple alatt pipere dolgokra elpazarolt százezrekből szerényke helyet szorittasson a gyüiésterem egy sarkában ; sőt ma is a palota csillogó termében rozoga imbolygó asztalka mellett lökdösik egymást egy kicsinyke helyért pegazus fiai. Reményt táplálunk azonban, — mert Jézus is azt tanítja: a hívőké menyeknek országa, — hogy ezen abnormis állapotot Szatmárvármegye jóakaratu, önzésnélküli alispánja s a helyesért és szépért lelkesülő főispánja, tovább nem tűrik, mert hisz az újságírók a közérdek hiv tényezői, az államélet mellőz- hetlen szerve, melyet úgy az államban, mint a vármegyében a kormányzat lüktető központjához, szivéhez a közérdek parancsoló szükségességéből kifolyólag oda kell mintegy Ián- czolni erősíteni, nem pedig hidegséggel, vagy szebb fokozatban feledékenységgel távol tartani, mert hisz az irók nem bibliai bélpok- losok telve fekélyekkel, kiket kerülni kell, hanem az igazság földeritőjének szórái, kik- nélkiil a sötétség telve rémes kísértetekkel uralkodnék az emberiség milliói felett. Elvárjuk azért Kölcsey vármegyéjének e két agilis vezetőjétől, hogy az újságírók részére az elnök és előadói emelvények közelében, az utczai részen fekvő ablaktéri mélyedésbe egy félkör alakú az előadói emelvényhez hasonló legalább 8 iró ember számára fiókkokkal ellátott újságírói otthont készíttet s ennek teljesítését jóizlésükben bizva nem tagadják meg annyival inkább, mert ezt kívánjuk mi, ezt kívánja a közönség, kinek érdeke e helyről táratik elő s tud meg valamit a tettek mivoltáról, de ezt kívánja a múltak és a jelen követelő tanúsága. — Bizony mondom, ha kívánságunk nem teljesittetik — azt kell hinni, hogy e vármegye a szabadság eszméje ellen indult harczba s a 48-as alkotások egyik alapkövét, mire nagy Petőfink oly büszke volt a sajtószabadságot megtagadja. Unitis viribus 1 Pista báesi. HÍREK. — Áthelyezés. Dr. Hollósy Árpád, helybeli ezredorvos, városunk társadalmának kedvelt tagja Budapestre helyeztetett át és már a napokban eltávozik uj állomás helyére, — Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága a jövő hó 7-én tartja őszi rendes közgyűlését. — A helybeli Kölcsei-Egyesület igazgat ó- választmánya f. hó 13-án este gyűlést tartott a vármegyeháza főispáni kistermében Cseh Lajos alelnök elnöklete alatt. Ez alkalommal újból megalakították az irodalmi és közművelődési szakosztályt; az elsőnek elnökévé Klacskó István, jegyzővé Braneczki József főgymnáziumi tanárok, az utóbbi elnökévé Fogarassy Ká roly mérnökr jegyzővé Schnébl Károly pénzügyi se- gedtitkár választatván meg, tagokul a bizottságokba azok választattak- be, kik leginkább érdé k- lődnek az egyesület iránt, de kimondatott, hogy az összes tagok tagjai lehetnek mindkét bizottságnak. Ezután jelentés tétetett a felsőbányái kirándulásról s a választmány Felsőbánya város polgármesterének, tanácsának és közönségének, valamint a hangversenyen közreműködő Andrássy Jenőnének, Janitzky Margitnak, Braneczky és Dombay tanároknak köszönetét nyilvánította s erről nevezezetteket tudomásba helyezni határozta. Andrássy Jenő titkár a városból való elhelyez- tetése miatt és ezzel kapcsolatos elfoglaltságára való tekintettel állásáról lemondván, a lemondás tudomásul vétetett, sikeres fáradozásáért jegyzőkönyvi köszönetét szavaztatott, a titkár helyettesítése. valamint az estélyek számának és idejének megállapítása az elnökségre bízatott. — Városi közgyűlés. Nagykároly vá- város képviselőtestülete által ma délelőtt 10 órakor a városháza tanácstermében rendkívüli közgyűlést tart következő tárgyr A R C Z A. vigyázz! Ha n,agyon boldog vagy s az öröm hulláma Túlárad sziveden: Félj és jól vigyázz! Sokáig az ember nem örülhet itt lenn, Öröméhez gyorsan beköszönt a gyász. Mint mikor az égbolt nagyon is tündöklő, Ideges fény szikráz a csillagokon Reggelre : sötétség, zegernye, zimankó, Tengernyi törött ág s mindenfelé rom... Kndrödi Sándor. * Pityó. Irta : Hollósné Dé Grobois Nándin. A Szatmármegyei Közlöny eredeti tárczája. Pityó Olaszország ege alatt pillantotta meg a napvilágot. Szülei kóbor énekesek voltak, akik városról-városra, faluról-falura vándoroltak a mindennapi kenyérért. Az anyja tüzes szemű, formás teremtés, a Szanta Lucziát énekelte, az apa szikár, bronszinű, zord tekintetű férfi, gitáron kisérte, a kis Pityó pedig masza- tos barna kezéb% gyűjtögette a filléreket, amelyeket az emberek odavetettek. Nagyon unalmas lehetett napról-napra Szanta-Lucziát énekelni, mert az olasz menyecske egy szép napon abba hagyta a dalolást, magához vette az összegyűjtött filléreket és egy majomtánczoltató földijével megszökött. A férj nem szólt semmit, csak a tekintete lett egy kissé zordabb; csöndesen leakasztotta a nyakáról a gitárt, kivette övéből hegyes kését és megfente jó élesre, aztán halálos gyötrelemmel a lelkében és féltékenységgel a szivében nékivágott a nagy világnak, hogy a hűtlen csalfát megkeresse... A kis Pityóval nem törődött sem az apja, sem az anyja, ott felejtették a falunkban... Erzsók asszony a kövér pékmesterné, megszánta a félig kiéhezett talaján árvát s magához vette. Ezentúl ő hordta ki a faluba a ropogós kiflit, meg a barna-piros zsemlét. Erzsók asszony hatalmas alakját, mi gyerekek, inkább csak távolról tiszteltük és ha megpillantottuk már messziről kitértünk az utjából. Azt beszélték tudniillik róla, hogy nemcsak az urát, de a cselédjeit is pofozza és egyszer pedig az egyik vevőjét sajátkezüleg kidobta a boltjából, mert azt találta mondani, hogy a zsemle napról-napra kisebbedik. Pityót tulajdonképen Pietrónak hívták, de mi nem tudtunk az olasz kiejtésű névvel megbarátkozni és elkereszteltük Pityónak. Ha incselkedtünk vele igy kiálltottunk utána: Ityóka, pityóka, ripityóka!... Csöndes vérü gyermek volt, de azért nagyon tudott haragudni. Dühében rémesen fintorgatta az orrát s ránk öltö- gette a nyelvét. A teste vézna, sovány volt. Tizenkétéves lehetett, de nem látszott hat évesnél idősebbnek; púpos is volt. A feje barna selymes fürtjeivel és nagy sötét, bársonyos szemével hasonlított a Murillo-fóle anyaifejecskékhez. Hozzám nagyon ragaszkodott, mint egy hűséges állat, úgy kisérte a nyomomat. Anyám ugyan azt mondta, hogy sehogysem illik Pityó a társaságomba, de gyerek észszel úgy okoskodtam, hogy nem kell mindig az anyjuk véleményére hallgatni s mivel nekem Pityó nagyon-n agyon tetszett, valahányszor csak szerét ejthettem, kiszöktem vele a füzesbe, ahol senki sem háborgatott bennünket. Tizenkét éves koromban, születésem napjára Robinson diszkiadását kaptam az apámtól. Délután kifutottam vele a füzesbe, ahol Pityóval találkoztam. Sugárzó arczczal kérkedtem a kincsemmel. Pityó mellém kuporodott és szorosan egymáshoz bújva nézegettük a könyv színes képeit, amelyekhez rövid magyarázatott fűztem. Egészen kipirult az arcza és a sötét szeme csillogott. Mikor a könyvet becsuktam és fölemelkedtem, irigysovárgással pillantott rám. — Szép könyv, mi ? Kérdeztem boldog büszkeséggel — Gyönyörű — válaszolt egyszerűen Pityó, de a szemében kigyulladt a lelkesedés tüze. Azután gyöngéd szeretettel, mint anya a gyermekén, végigsimitott kis barna kezével a könyvemen, kis idő múlva pedig könyörögve szólt: — Add nekem, Vili! Ez a kérdés annyira meglepett, hogy első pillanatra torkomon akadt a szó. — Mit? Ezt a könyvet. Robinson diszkiadását, hogy én neked adjam ? Kérdeztem a kérés merészségétől hüledezve. — Megbolondultál, Pityó ? — Neked adom érte a parittyámat, amelyért a minap olyan nagyon könyörögtél. — Hogy beverjem vele az ablakot és jó verést kapjak érte az apámtól? — Add nekem a könyvet, — makacsko- dott Pityó — elviheted helyette a gitáromat. Elszédültem a boldogságtól. Volt szebb- nél-szebb értékesebb játékom, még vasutam is, amely körben szaladt, ha befütötték; de mi volt mind ez a Pityó gitárjához I Néha kilopta a füzesbe, halkan pengette s hazája legszebb, leglágyabb melódiáit dalolta melléje. Azután ölébe fektette hangszerét és csodálatos színes meséket regélt napsugaras, narancsillatos hazájáról és azokról a városokról, amelyeket dalolva és lantot pengetve szüleivel bebarangolt. Még a lélekzetem is visszafojtottam ilyenkor, úgy hallgattam Pityó szavát. Szép Ígéretek fejében sem akart eddig kincsétől, az egyetlen apai örökségtől megválni... Még egy héttel
