Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-24 / 4. szám
SZATMAR MEGYEI KÖZLÖNY mokratikus világfelfogást szívja be egész tisztaságában, megtanul dolgozni, vállalkozni, nem ijed vissza többé az élet küzdelmeitől, megaczélozódik karja és szive. A magyar ott kicserélődik s ha visszatér: a munkának vés a szabadságnak lesz bátor harczosává. Nagy tisztelője vagyok az angol fajnak. Csodálattal nézek reá. Sokat, igen sokat tanultam tudósaiktól, Íróiktól, kereskedőiktől, iparosaiktól, művészeiktől. Sokat, még többet kellene tanulnia az egész magyarságnak. De innen hazulról nehezebb. Ott — valóságos iskola. Az életnek, a tapasztalásoknak gazdag iskolája. Ezért tartom azt, hogy bár minél élénkebb lenne közöttünk a kölcsönhatás. Ennek rossz oldala nincs. Az angol a mi fajunkra csak hasznot hozhat, veszedelmessé sohase válhatik, mint a német és az orosz. Az amerikai magyarságnak tehát beláthatatlan fontosságú a hivatása. De csak addig, mig fajunkhoz, nemzetünkhöz hü, mig el nem szakadt teljesen nyelvben, érzésben, gondolatban tőlünk. Attól fogva lehet gazdag, előkelő, tisztelt, körülrajongott, de magyarságunkra elveszett. „Nagy a hivatásuk a magyar lapoknak is. Ők ott az őrtüzek. Nyelvünk fentartói, magyarságunk élesztői, a szellemi össze- tartozandóság kapcsai, a világosság, a nemzeti, faji öntudat terjesztői. Nekünk is sok a kötelességünk. Még sokkal több, mint amennyinek eleget teszünk. Mert mulasztottunk sokat s mulasztunk ma is eleget. De ébred a köz- szellem. Ébred a faji politika tudása, érzése. És ez azt tanítja, hogy ti magyarok élhettek délen vagy északon, otthon vagy idegenben, a föld egyik oldalán vagy a másikon, azért mégis egyek vagytok, egy nemzet fiai, egy test, egy vér, egy szív, egy érzés, egy gondolat. Ezt érezzük mi. Ezt érezzék önök is. Nem tudom : mit érez a kábeldrót, mikor a íöldgömb egyik oldalát összeköti a másikkal, mikor az oczeán egyik partján megindított áram ugyanazon rezgéseket adja vissza a másikon. Beszél, repül, összeköt, felsóhajt, üzenetet vált, együtt sir és nevet. De én azt érzem most, mikor e sorokat irom, hogy az önök szivében ugyanaz az érzés dobban meg, midőn olvassák, ami az enyémben lüktet. Azt érzem, hogy kiszélesült a magyarság láthatára, megsokszorozódott a száma, tengerek, hegyek, folyók, világrészek választanak szét, de mégis egy maradt a szivünk. Ápolják tehát bensőséggel, szeretettel, élő hittel magyarságukat. Ápolják és erősítsék összetartozandósagunkat érzésben is, intézményekben is. El kell jönnie az időnek, mikor a mi hazánk is szabad lesz. Erős lesz, hatalmassá válik. A népjogok, a demokratikus haladás teljes győzelmet arat. A munkának meglesz az értéke és a munkásnak a megbecsülése. Élünk és halunk ezért. Akkor szükség lehet azokra is, kik már végleg letettek arról, hogy egyszer viszontlássák Árpád népét, Szent-István országát. Akkor mi adunk uj hazát azoknak, kik a régit elhagyni kényszerültek. S az uj hazába visszahozzák a régi magyarságot s az uj munkakedvet, szabadságszeretetet, vállalkozási hajlamot. Két testvér vagyunk. Az egyik otthonmaradt, az ősi fészekben, kínlódik, szántja a rögöt, vesződik a helyi kicsinykedések között és megtartja a hajlékot. A másik elmegy világba. Sokat lát, tanul, dolgozik. Modern emberré lesz és gazdag. De hazavágyik. És hazajön és a megtartott, megmentett ősi hajlék helyén palotát emel. Ez a kép áll előttem. Isten adja, hogy így legyen ! — A városok háztartása. A jelek végre odamutatnak, hogy a társadalomnak ez az ősidők óta égetően fontos kérdése megoldást nyer. Közelebb tekintélyes politikai férfiak értekezletre gyűltek össze Budapesten, hogy megbeszéljék a később benyújtandó uj varosháztartási törvény- javaslat főbb pontjait. Az előkészítő bizottság mindenekelőtt a városok és a községek területének rendezését tartja szükségesnek azon az elvi alapon, hogy a községi terhek alól való kibúvás minden eszközzel megakadályoztassék. Kívánatossá teszi továbbá az egyenlő teherviselés elve, hogy az átruházási és az örökösödési illeték után községi pótlék állapíttassák meg. Rendezni kell az állami hozzájárulást, amely a kormány minden további intézkedése nélkül fizettessék be a vármegyéknek törvényhozásilag visszaállítandó pénztáraiba. Leghelyeseb volna az allami hozzájárulást a városok és a községek részéről beszedett összes állami adók 1—5%-aban megállapítani. Az állami vállalatokat és az állami tisztviselőket községi pótadó fizetésere szintén kötelezni kellene. A községi maganvállalkozasokat, mig azok megerősödnek, nagyobb kedvezményekben, esetleg teljes adómentességben kellene részesíteni. A varosok részére tett jótékony alapítványok és hagyományok is teljes illetékmentességben lennének ré- szesitendók. A városok tervszerű fejlesztésének érdekében szükségesnek mutUkoznek a városi illetéknek a városok javára beszedett egy százalékából és az állami hozzájárulás bizonyos ösz- szegéből. A városi tisztviselők fizetési fokozatait és nyugdíj igényét az albizottság véleménye szerint az önkormányzati jog minden sérelme nélkül ugyan, de törvényileg kell megállapítani. A végleges rendezésig a költségvetésbe fölvett 2 millió K felhasználásával a városi tisztviselők fizetés kiegészítését haladéktalanul keresztül kellene vinni. A javaslat felett pontonként nagy és mélyreható vita indult meg. A vita során a miniszterelnö k kijelentette, hogy a javaslathoz általánosságba n hozzá járul, a vagyonátruházási és az örökösödés utáni illeték kivetését nem ellenzi s úgy kívánja megállapítani, hogy ez az átruházásoknál egy százalék az örökösödéseknél a kincstári százalék 20%-a legyen. Kijelentette továbbá, hogy a városoknak a 2 milliót nagy részében a városi tisztviselők fizetésrendezése kívánja fordítani törvényhozási utón. Az egyenesadó átengedésének elvet helyesli és ezt az uj adojavaslat törvényerőre emelkedéséig egy “/o-ban, azontúl két °/o-ban kívánja megállapítani. A belügyminiszter a javaslatot általánosságban szintén megszívlelendőnek tartja. A kérdéssel ő is foglalkozik. Megtette az összes előkészítő lépéseket és az adatok már együtt is vannak, amelyeket sürgősen tanulmányoz. Végleges véleményt a városok háztartása rendezésének kérdéséről most még nem tud mondani, de rövid időn belül abban a helyzetben lesz, hogy nyilatkozhatik. Semmi, legkisebb nesz se hallatszik. Legyünk csendesen. „Tik, tak, kip, köp“ — hangzik ismét. Kimért rövid szünetekre ismétlődik az egyhangúan, tompán. Nem képzeletűnk-szülte agyrém ez, tisztán halljuk, de felfogni nem vagyunk képesek: honnan jön e rejtélyes kopogás, mi idézi azt elő? „Ez a halál hírnöke.“ Ezt súgja fülünkbe egy a gyermekkorból örökölt babona, melytől teljesen menekülni nem bírtunk. „Az, aki ezt hallja, annak nemsokára ütni fog halálának órája, annak menthetetlenül vesznie kell. De mi, kik nem hiszünk e rémekben, fürkésszük a rejtétyesség okát. Gondosabb megfigyelés után rájövünk, hogy a rejtélyes hang egy régi képkeretből hangzik felénk. De mi idézheti elő ? A fa gyors száradása nem, hisz ama keret vagy harmincz év óta csüng ott; vagy a nyirkosság duzzasztja fel s annak következménye az ? Az sem lehet, mivel a duzzasztott fa pattogása egészen máskép hangzik és nem ismétlődik szabályosan időközönként. Apróra kezdjük vizsgálni a régi keretet s azt számos apró lyuk által megrongáltnak találjuk s e lyukak egyikében nagyitó üvegünk segélyével parányi rovart veszünk észre. íme, ez a kísérteties jós, mely néha egész családot hosszú időre mély aggodalomba ejt, egy igénytelen, közönséges rovar, mely minden házban található, különösen ott, aholage- rendázat régi, vagy ahol ócska fabútor van. így okoz a babona előítéletes, tudatlan embereknek bajt minden lépten-nyomon s mégis, még ma is sokan vonakodnak a természettudomány segélyét igénybe venni, félve attól, hogy az igazság eme kérlelhetetlen hirdetője megsemmisíti szép, de gyakran hinárba vezető hazúg ábrándjaikat. Az ily szánandó emberek inkább kiteszik magukat a nevetségességnek, azon kellemetlen helyzetnek, hogy rémületbe ejtse egy mindennapi, de előttük ismeretlen természeti jelenség, égj kis rovar, mely a legkisebb élőlénynek sem bir ártalmára lenni, mint például az éppen szóban levő „kopogó-bogár“ (Anobium, Todtenuhr.j Ez állatot, bárha nagyon sok helyen jelentkezik, mégis nagyon kevesen ismerik; részint parányisága miatt kerüli ki a figyelmet, főleg pedig azért, mert módfelett félénk lévén, életének nagyobb részét elrejtőzve tölti. Az a ketyegés tehát, mit őszi-téliestéken csöndes szobában hallunk, nem más, mint az Anobium lárvájának működése, rágása által előidézett zaj. Tavaszkor, mikor minden éledni kezd, elnémul egyidőre a „halál hírnökének* szava. — Ekkor a lárva, mint olyan, befejezte étét s a vájt üregben bábbá alakulva át, nyu'szik, mig rovarrá fejlődve uj életre ébred s vá'ából kirágja magát, hogy társat keressen; de vele született restségét ekkor sem tagadja meg, a szerelem lángja sem képes annyira hevíeni, hogy tulragadtassa magát s a nősténynek gyakran kell hallatnia vágygyal telt „tik-tak“ szavát, mig társa hozzá közeledik. Példátlan restségén kívül nevezetes szívós makacsságáról is, mit talán részben félénksége idéz elő. Ha csak reá leheltünk is, azonnal bevonja fejét, csápjait leereszti s huzamos ideig teljes dermedtségben vesztegel. Ha érintjük, alábukik s oly mozdulatlan marad, mint egy hulla. Ily helyzetben bármit tegyünk vele, még sem adja fel szerepét; természetbúvárok szám tálán kísérletet tettek vele, vizbe dobták, meleg fürdőbe tették, mind hasztalan. Készebb elveszni, hogy sem megmozduljon. Ezért nevezte Linné egyik faját makacs kopogóbogárnak (Anobium pertinax) — Békén hagyva, csakhamar felocsúdik s odább mászik. Rovarrá fejlődése után nagyon rövid életű. A him csakhamar elhal s a nőstény azonnal, amint tojásait egy régi lyukba lerakta, vagy azok számára uj lyukat vájt . . . íme, ez az a parányi állat, mely oly sok embert rémületbe hoz, melyet a babona oly félelmessé tesz és vészjóslata semmi más, mint az állat működése által okozott zaj, vagy életét jelző szerelmi csalogató hangja. HIHI ZOLTÁN iyHCSíSZ tisztelettel értesíti a n.é. közönséget, hogy Kossuth-utcai műtermében ■B MATT-KÉPEKET készíti, még pedig legntánosbb árakon! is a legszebb kivitelben »5
