Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-03 / 1. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY törekvésű emberek hatalmi szövetkezését, hozzá fog járulni a helyzet tisztázásához. A fúzió után senki sem kételkedhetik többé abban, hogy a Kossuth, Apponyi, Andrássy-féle kikapcsolás semmiben sem különbözik a Tisza István-féle „Szegreakasztástól 1“ Hogy a hatalomnak s az azzal járó előnyöknek állandósitását a nemzet terhére vállalt áldozatokkal akarják majd megfizetni, azt előre sejtjük. A létszámemelés és a nemzeti banknak, a függetlenségi ígéretek ezen utolsójának elárulása küszöbön vannak. Kérem az egek Urát, hogy a többség soraiban elegen legyenek becsületes hazafiak, kik ez újabb merényletek elhárításában velünk együtt munkálni készek. A mi segítségünk, ami odaadó támogatásún k mindenkinek biztosítva van, aki az önálló nemzeti bank megvalósításáért és az osztrák katonai moloch felujuló követelései ellen becsületesen, utógondolat nélkül küzdeni akar. Barátaim! Ti a legifjabb politikai párt lelkes tagjai reménynyel nézhettek a jövő elé. Önzetlenségetek elvitathatatlan, jószándéktok nyilvánvaló; a nemzet meg fog benneteket érteni 8 megjutalmazza bizalmával önfeláldozó hazafias munkátokat. Isten áldjon, Isten éltessen mindnyájatokat 1 Az újév alkalmából a „kuruczifjak társasága“ is üdvözölte a balpártot, melynek nevében szintén Szappanos István válaszolt. Kikapcsolás-bekapcsolás. Fontos kérdések politikai szempontból. Irta : Pozsonyi Gábor, A mi kedves hazánkról sokan azt hiszik, hogy ez az Ígéret loldje, mert —Wekerle mindenkit „Ígérettel főz le“. Pedig hát ez elhamarkodott ítélet csupán, mert országunk valójában nem az „Ígéret földje“, hanem a „ki- és bekapcsolás“ hazája. Ezt a politikai fogadalmat mi, magyarok alkottuk meg. Ha volt egy kényes dolog megoldandó: azt „kikapcsoltuk“ az aktuális kérdések sorából. „Kikapcsoltuk“ annak idején Oaliczia, Dalmáczia hová- tartozandóságának a kérdését; „kikapcsoltán“ áll Fiume rendezésének ügye; „ki van kapcsolva“ a horvát-kerdés; legutóbb pedig „kikapcsolták“ a tárgyalások anyagából a katonai ügyek rendezését. Mondhatjuk, hogy művészi tökélyre emeltük a „kikapcsolás“ kezelései. Es mégis azt látjuk, hogy az Élet, ez a háládatlan publikum, a helyett, hogy tapsolna a művészeknek: belekontárkodik a formula-mesterek zsonglőrködésébe és a napokban a katonai kérdéseket egyszerűen „bekapcsolta“ a legégetőbb kérdések sorozatába és ezáltal fölfordulással fenyegeti a magyar politikai helyzetet, mely legtalálóbban a csúcsán álló piramishoz hasonlítható, melynek amúgy sem kell nagy rázkódtatás, hogy összeomolják. Ez különben előre látható volt. Az egész nemzeti életre kiható, nagy-es fontos kérdéseket nem lehet sem „kikapcsolni“, sem agyonformulázni. Olyanok azok. mint a hegyi patak, de afölduzzasztott viz árja annál erősebben nyomja a gátat, mentül magasabb az. Ha azután sikerült a víztömegnek a gátat áttörnie: úgy sómbólva rohan minden akadályon keresztül, elpusztítván mindent, ami útjába kerül. Bővebb bizonyítást nem kívánó igazság az, hogy ha Magyarországot független állammá akarjuk kiépíteni, kell, hogy annak önálló magyar hadserege legyen. Csak Lichtenstein herczegség engedheti meg maganak azt a fényűzést, hogy idegen állam katonáival őrizteti országa határát és vigyaztat abelbékére. Egy olyan ország, mint hazánk, mely önálló és független állami életet akar élni, fegyveres hadereje felett a rendelkezési jogot nem engedheti át egy idegen államnak. A római légióknak a szélrózsa minden irányában körülhordozott sasos zászlói mindenkor büszkén hirdették, hogy az ur: Róma; a többi ország meg alávetett provinczia. És ez idő óta a gyarmati állapot az alávetettséget jelenti, ha egy állam katonasága idegen lobogó alatt, idegen czimert viselve, idegen nyelven vezényelve tesz eleget hivatásának. Akinek lobogoja alatt, az ezredek előtt leng; akinek czimere látható ; akivezényel: az az Ur, az parancsol, a többi pedig szolga és az parancsszóra saját nemzete ellen is hadba száll. Arról nem is akarunk szólni, hogy a magyarul vezérelt hadsereg a magyarosítás egyik legerősebb tényezője volna. A legcsökönyösöbb nemzetiségi is megtanulna akkor katonai szolgálata alatt magyarul. A magyar hadsereg létezése pedig egymagában elegendő volna ahhoz, hogy a magyar nemzeti eszme hóditó körútját megtegye az országban, hűséget és tiszteletet követelve minden iránt, ami magyar. Ezenkívül fontos gazdasági érdekek is fűződnek a katonai ügyek helyes megoldásához. A katonai czélokra kiadott sok százmilliós befektetések hasznát nem a magyar adófizetők látják (még a kvóta arányában sem), hanem az osztrák birtokosok, kereskedők, iparosok és vállalkozók. Mindjárt máskép festene a dolog, ha nem a Rajxkrigszminisztertől, hanem egy budapesti székhelylyel biró magyar hadügyminisztertől függne a munkálatok, vállalatok kiadása. A középosztálynak pedig egyszerűen létérdeke, hogy a magyarul vezérelt és vezényelt hadsereg létrehozassék. A megyei, állami, városi hivatalok telve vannak a középosztály diplomás (?) fiaival. Sehol olyan tultengését a bürokrácziának nem látjuk, mint nálunk. Évről-évre emelkedik a közhivatalnokok száma és — ezzel arányban nő az adófizetők terhe. A jelen kormány a legmagyarabb osztályt elbukni nem engedheti, kénytelen tehát újabb és újabb állásokat kreálni, mert a magyar temperamentumnak megfelelő és kedvező katonatiszti és altiszti állások el vannak a magyarok elől zárva és idegen állam fiainak vannak föntartva. Ausztria nem nagyszámú tisztviselőit igen szépen tudja fizetni, mert ott nincsen tulprodukczió. Ha ott egy családban öt fiú van: az egyik katona lesz, a másik kereskedő- vagy iparos pályára lép, a a harmadik pap lesz — szóval mindenik talál megélhetést. Mig nálunk? — ha egy középosztályba tartozó családban öt fiú van, úgy mind az öt — megyei vagy állami hivatalnok lesz. Előáll ekként a tömeges kinálkozás, lenyomódik a fizetés és egyik sem tud tisztességesen megélni. kozni, hogy a gonosztevő is megtért volna hallatára. S én kétszeresen örültem neki; biztosra fogtam, hogy mienk a nap, amelyik ránk virrad; esküdni mertem volna, hogy ha este Imre imádkozott, másnap csipetnyi bajunk se lesz: vigyáz reánk s meg oltalmaz fegyvertől, betegségtől az a szüzanya, kinek oltalma alá futunk. Egy délután valami baj adhatta magát. A főtisztek, mintha puskából lőtték volna ki őket, úgy összeszaladtak, a kisebb tisztek csomóba álltak s titokzatosan üszgettek-uszgattak és csóválgatták a fejüket erősen. Én mindjárt tudtam, hogy konkolyos a búzánk, félre is rántottam Imrét s magam elé kaptam a dobot mat megszoritottam a zsinórját, helyrehuzogat- tam a rezgető tollakat, tudtam, hogy szükség lesz rá az éjszaka. Imrének meg odaszóltam: Jó lenne, ha elimádkoznád a magadét, mert estére jut is rá idő, meg nem is. Szegény Imre csak azt felelte, hogy ő ruhástul nem tud imádkozni. Pedig bár tudott volna! A Nap leáldozott, de erősen visszenézett Hejh, gondoltam, mikor otthon szántottunk, arattunk s a Nap visszanézett nyugvás előtt, azt mondogattuk : szél lesz holnap; most meg azt mondogattam magamban: vér lesz holnap a rónaságon, olyan haragos piros vér, mint a nyugvó napocska visszapillantása. Lett is, lett is 1 Este aztán összefogdosták a mi ezredün- ket s indultunk Csege-felé, hogy megkerüljük az ellenséget. Imrét nem tévesztettem szem elől s ahogy át akartunk kelni a Tiszán, mellé furaködtam s megkérdeztem: Imádkoztál-e ? Azt felelte, hogy ha nem fekszünk le, nem kell imádkozni! Ez a gyerek meg akar halni, gondoltam, vagy engem akar elveszteni, — kezemben reszketett a dobverő s a szivem olyan furcsára zsugorodott össze, mint az aszalt körte. Hanem, engem ugyan rá nem szedsz, gondolkodtam tovább, majd imádkozom én helyetted is és elkezdtem mormolni olyan ájtatosan, amint csak bírtam: „Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja . . .1“ Ahogy anyánk, az édes, az áldott tanította, ahogy Imre szokta. Elmondogattam sokszor s kértem végtére a szüzanyát, vegye úgy, mintha Imre, az ártatlanabb imádkozott volna; féltem, hogy az én imádságomnak nem lesz foganatja, hisz én bűnös voltam: el-elrezzentettem egy-egy szent misét, létániát s el-elkáromkodtam hébekorba magamat. No, meg szemrevaló legény is voltam, az se jár bűn nélkül. A Kaszás-csillag nyilván mutatta, hogy elrontották az éjszakát. Éppen egy boglyához értünk és csapatonként elosztogattak bennünket az avas szalmakazalok, szénaboglyák tövébe; ránk parancsoltak, hogy el ne aludjunk, de zajt se üssünk nótával. Imre raja a harmadik kazalhoz esett, ám én a szürkületben jól kivehettem: ő, a galambom volt a legkisebb az egész ezredben. Egyszercsak halljuk, hogy az ágyuk ugyancsak bőgnek s parancsszó nélkül csülökre pattantunk. Jól láttam, hogy Imre a borjúját rángatta helyre — tán elfeküdte — s felém visszanézett. Ebben a pillanatban puskazaj ropogott mellettünk : Imre megtántorodott s elvágódott a földön. — Verjen kend hátrálótl — rikoltá kapitányom, de biz én Imre mellett termettem, felöleltem két karommal, kérdezgettem mi baja, hol fáj ? — Hátrálót! 1 doboljon kend hátrálót! 1 — orditá minden tiszt torkaszakadtából; — én meg csak gomboltam kifelé az Imre köpenyét, zubbonyát, ingét, hát ott volt egy kerek seb a szive táján, melyből omlott a vér bőven, pirosán; arczára néztem: a szájából is ömlött, ömledezett a vér, — Nem tud kend dobolni?— ez s amaz! — hallom megint és súlyos kardcsapást éreztem a tarkómon és jobb vállamon. Odaborultam az öcsémre s olyan jól esett a gondolat, hogy együtt halunk meg • . . Én felépültem, de mindig nagyon nehéz a fejem s azt mondogatják hogy bolond vagyok. Aztán — szárnyon száll a rossz hir, csiga viszi a jót 1 — ide is eljutott, hogy annyi sok nyalka magyar fiú hullt el, hogy én nem doboltam s azóta egyre faggatnak: tud-e már dobolni ?1 Dehogy tudok, dehogy tudok 1 Majd tudnék, ha Imre imádkozott volna, mikor mondottam neki . . . így beszélt a vén koldus s szemét törül- getve tovább baktatott s elkezdte aMiatyánkot mormolni, gondosan ügyelvén, kogy mikor a Karácsonyiék konyhájának ajtajába ér, akkor jusson oda vele: „. . . Mi kenyerünket, mindennapit, add meg nekünk ma . . .“ Azóta, ha álomra hajtom fáradt fejemet, elmondom én is mindig, ájtatosan, amire engem is anyám, az áldott tanított: „Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja . . .“ S biztosra fogom én is, hogy megint enyém a nap, amelyik rám virrad; vigyáz reám s megoltal ■ máz a bajtól, betegségtől az a legkegyesebb szüzanya, kinek oltalma alá futottam; hisz én nem loptam el senki rőzséjét, nem ittam el a szentmisét, létániát s nem is igen káromkodtam el magam. No, meg nem is vagyok valami nagyon szemrevaló legény 1
