Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-05-03 / 18. szám
SZ AT MARMEGYEI KÖZLÖNY — A nagy per. A bírói függetlenség eddig a legszentebb biztosítéka volt az emberi jogoknak. Törvény biztosítja, a nemzeti közérzület követelte. Eddig igy volt. Hogy ezután mi lesz és hogy lesz, a jövő titka. A fordulópont valószínűleg a „nagy per“ lesz. A Polónyi-Lengyel harcz. A bírói függetlenség büszke palotáját most két pillér tartja, Günther és Zsitvay, ha csak egyik is kidől, összeomlik az egész. A nagy liberális tömeg egyes tagjai már kikezdték csákányaikkal az épületet tartó oszlopokat, j Es ha ledöntik, páratlan dolog fog történni. A romok nem őket fogják agyonzuzni, hanem azok közül holtan Justitia istennője fog kikerülni és a veszteség nem lesz arányban a nyereséggel, legalább szerintünk nem . . . — Az uj parlament. Megnyíltak a törvény- hozás csarnokai. De a czél el van érve, nincs szükség 16 órás ülésre. Azzal ráérünk, ha a haza ismét bajban lesz. Ha megint nyakas lesz a magyar. Addig béke és nyugalom. Addig nem zavar vizet Sopron, alhatik nyugodtan Aerenthal és minden tevékenységünk abban merül ki, hogy bánjuk a bűneinket, a miért bántottuk a darabontokat, a kikről addig, mig a hatalmon nem voltunk, szabad volt hetedizig- len mindent mondani, addig bitang, hazaárulók voltak, ma a gazember jelzőért elnöki rendreutasítás jár. Hja feledékenyek az emberek; nagyon feledékenyek!! . . . A szabadság izgazi védelme. Néhány szó a szoczialistákhoz. Nagykároly, 1908., május 1. (—i.) Abból az alkalomból, hogy a szoczi- alisták általános munkaszünettel és nyilvános gyűléseken ünnepelték meg az idén is május elsejét, időszerűnek látjuk nehány szót intézni hozzájuk, megvilágítani óhajtván e szűk keretben is helyzetük tarthatatlanságát és jelezni a közboldogulás főbb alapelveit, amelyek elérésére pártunk is minden lehetőt elkövet. * A mi korunk a szocziális eszmék kialakulásának korszaka. A Közel jövő ezen eszmék megtisztulásának korszaka lesz. Az eszmék tisztulása pedig a forradalmi szocziáldemokráczia vereségét jelenti, amelynek meg kell hátrálnia a józan szocziális munka előtt. A forradalmi tanok terjedése és hódítása mellett a bomlás félreismerhetetlen jeleit is láthatjuk. — Kisebb-nagyobb vereségek, a botor álmok szétfoszlása gondolkodóba ejtik a világ küzködő proletárjait, akiket megejtettek a lehetetlen tanok. Lassankint bebizonyosodik, hogy a szocziáldemokráczia sarkpontja: a társadalomnak forrradalmi utón való újjászületése lehetetlen álom, amelyet a nehézkes, szőrszálhasogató német szellemi elméletekből alkottak. A német szellem szívesen kalandozik el azokon az elvont mezőkön, amelyeket a klasz- szikus kor titánjai, Plato, Szókratész, Arisztotelész tártak fel az emberiség előtt s amelynek j forrásaira mohón tapadt a szomjas német böl- ' cselkedő ész, megszülve Kantjait, Fichtéit, Hegeljeit. Ezekből a forrásokból emelkedett ki a modern kor nagyétvágyú, de fejletlen testű gyermeke : a szocziáldemokráczia, amely Marx és Lassale emlőin táplálkozva, erőre kapott. Most már azonban gyengül, mert bizonyossá vált, hogy kiindulási pontja abszurd tévtan. Még elméletilag is képtelenség, nemcsak gyakorlatilag kivihetetlen. A szocziáldemokráczia a mai társadalmi rend megbuktatására s uj társadalom felépítésére törekszik. Le akarja rombolni az összes intézményeket s megakarja semmisíteni az emberiséget uraló eszményeket, a hazát, az államot, a vallást, a törvényt; ki akarja sajátítani a termelési tényezőket s feldúlni a gazdasági élet törvényeit és kereteit, hogy ezek helyén felépítse az ő uj társadalmát, uj rendjét; megalapítsa azt a rendszert, amelyben a gyenge egyenlő az erőssel, amelyben minden a közösségé s az embernek egyéni élete és czéljaí csak annyiban lehetnek, amennyiben azok a szocziális törvényekkel össze- I férnek. Pedig uj társadalmat nem tud csinálni semmiféle világszervezet, semmiféle forradalom. Az emberi társadalom örökérvényű törvények alapján fejlődött ki s ezeket a törvényeket megrugdalhatják, kigunyolhatják a szocziális igazságok nagy apostolai, de legyőzni nem tudják soha. Vér, nyomorúság és pusztulás jelezheti útjaikat, rombolhatnak és irthatnak, de csakhamar odaérnek, ahonnét elindultak: egy elégedetlenséggel, küzdelemmel, bajokkal teljes társadalmi és gazdasági rendhez, amely fejlődik és átalakul, de tökéletes nem lesz soha. Próbálják meg aszoczialdemokraták forradalmi utón átalakítani a természetet. Lázadjanak fel a szélvész és a felhő ellen, amely elpusztítja az emberek vetését; tiltsák meg a földnek, hogy meg ne mozduljon és ne rázza le magáról a viskókat és palotákat. Ugy-e, milyen parányi egy méhkas? Egy kénszalag megöli az egész méhtársadalmat. Ki- j séreljék meg a méhekre uj törvényeket, uj rendet kényszeríteni. Parancsolják meg az anyának, hogy ő is hordjon mézet, adjanak a heréknek munkát s rendeljék el, hogy a sejteket ne hatszögletűre, hanem valami uj mértani figura szerint építsék. Nem fognak engedelmeskedni az erőszaknak az elemek, sőt még az apró méhek sem. Fenyegethetik ököllel az eget, feláldozhatnak millió véres tetemet a bálványoknak, ez mind nem használ, mind nem ér semmit. Évezredekig tartó következetes munkával azonban annyira vitte az emberiség, hogy elleste a törvényeket. A kutató elme belenézett a természet titkaiba s a következetes munka diadalt aratott sokszor az elemek felett is. A tudomány egy vas pálczával megfogja az ég villámát; villamos szikrát termel, amelyet munkára kényszerít ; a kertész megváltoztatja a virágok színét; a technika bezárja a gőzt, hogy hajókat hajtson, gőzkocsikat vontasson; a kohó kiolvasztja a salakból az érczet stb. stb. És lassanként meghódította az ember a természetet, mert megtanulta a törvényeit. De ezek a törvények érvényesülnek ma is és érvényesülni fognak időtlen időkig. Uj törvényeket, uj rendet a helyükbe sohasem tehet emberi hatalom. A társadalom átalakítására, törvényeinek felismerése után, lehet és kell is törekedni. A társadalmi igazságtalanságokat kevesbíteni lehetséges. Az emberi sorsok különbözősége épp oly törvényszerűségen alapszik, mint a hegy és völgy, az apály és a dagály váltakozása. A következetes, folytonos társadalmi munka tökéletesebb tár- I sadalmi szervezethez vezet, a forradalom azonban elpusztítja ennek alapjait. A józan szocziálista tisztában van azzal, hogy az emberiség haladása csak törvényszerűen J fejlődhetik, tehát a czél csak a fennálló társadalmi és dazdasági rend javítása, nem pedig annak lerombolása lehet. Ehhez pedig nincs szükség forradalomra, terrorizmusra, nemzetközi jelszavakra. Munka és önmérséklet kell hozzá, semmi egyéb. A szocziális törekvések összeférnek a békével, a hazafisággal s nem jelentik azt, hogy le kell rombolni a tulajdont, közössé kell tenni a termelési eszközöket, ki kell sajátítani a munkát, a földet, tőkét. Az államok törvényhozásába lassanként bevonul a szocziális eszme. A munkásokat védő, a [ munka méltó jutalmát biztositó törvényeket hoznak; a munka megbecsülése mindig erősbödik; a kizsákmányolástól való védelem minden eszköze rendelkezésre áll s a fejlődés iránya a szocziális bajok orvoslása felé halad. „Se nem kapálsz, se nem kaszálsz, Csak a rózsád után sétálsz.“ Mire végig járták az utczákat, mire elhallgatott a czigány, alig maradt legény a faluban. Mind katona lett az, aki után, hejh, hány édesanyának hasadt meg szerető jó szive! Hanem hát hova lett a verbunkos ? Hova lett a táncz, amit talán ősapáink, a honszerző magyarok is egy-egy győzelmes csata után, kezükben fegyverükkel, csákányaikkal, rettenetes buzogányaikkal, a véráztatta földön eljártak? Hova lett az a táncz, melyet Kinizsi járt pokoli kedvében két török holttestét tartva fogai közt ? Hova lett? . . . Elmúlt, mint annyi virtusa a magyarnak. Elmúlt! . . . Akikben még volna izomerő eljárni: azok nem tudják a módját; akik pedig tudnák még: azok öregek már, ütjük nem a tánczolókhoz visz, hanem a temetőkertbe. Hanem hova lett a többi magyar táncz is? Hova lett a magyar urak termeiből a „Körmagyar“, a „Társalgó“ és hova lett az ötvenes évek legkedveltebb táncza, a gyönyörű „Palotás?” Az ezüsthajszálu nagymama mesél most hajadonokká serdült unokáinak róla. Akkor volt, az elnyomatás szomorú napjaiban. Nem volt szabad gyiilésezni, Véleményt nyilvánítani. A költők allegóriákban, a zeneszerzők muzsikaszóban mondták el a keservet, amely egy nemzet szivét, a magyarét elöntötte. Ebben a korban született a „Palotás“. A hozzávaló melódiában benne volt a honíibánat, a keserv, majd a kitörő lelkesedés lángja egy szebb jövőért, mikor majd, lesüt a magyarra az igazi szabadság napja. És amint a levente a hölgyével járta ezt a tánczot, rtiinden mozdulat, minden lejtés igazi imitácziója volt a zenének; de inkább annak az érzelemnek, ami akkor a sziveket lakta, a honfi és honleány szivét. Sokszor ott a tánczteremben, amig járták, valami elmondhatatlan szomorúság fogta el leikeiket. Egymásra borultak és sírtak. Olyan szomorú volt, oly fájó és mégis oly édes magyarnak lenni! Hová lett ez a táncz? — Ezt is eltemettük, nem is látjuk többé ! ❖ íJí * Amint a hanyatló nap búcsúzó sugarainál nézem azt a tánezoló falusi népet, amint hallom a legények vidám kurjantásait és hallgatom a nótát, amivel a leányok még tánczközben is beszövik a muzsika hajszálait: „Van neki, van neki, van Karika gyűrűje, Barna szeretője Van neki, van . . Mondom, addig valami fénye a reménységnek megcsillámlik szememben. Látok még egy igazi, szép magyar tánczot: a csárdást. Ezt tudják még itt künn a falun, a pusztán, a tanyákban. Tudják az öregek és ifjak. Nem kell ehhez itt táneztanitó. A leány megtanulja az édes anyjától, a legény az apjától. Mikor nyári munkanapos éjszakákon elhallgat az arató kaszák pengése s az ezüstös hold szórja csak sugarait a pihenőkre, akkor ha felzendül a dal s megpendülnek a czimbalom aczélhurjai: akkor nem érzi fáradtságát a marokszedő leány, az aratólegény, hanem mint hajdan, a népvándorlás idején a férjeiket követő magyar nők, elrejtett ligetek mélyén: ők az aranykalászos kepék, asztagok mellett lejtik azt a nemzeti magyar tánczot, amit apáról fiúra megőriznek. A lassút, a frisset. Amint itt előttem nézem ezeket a redős szoknyáju leányokat, amint látom a magyar- nadrágos, vagy bőgatyás legényt, amint rakja kényesen egymás mellé kordovánba szorított lábát, hát eszembe jutnak a mi urfiaink, a mi mulatságunk , hősei, a mi „vortänzereink“, „dandy“-ink. És amint eszembe jutnak, kaczag- íjom kell. Oh, mit cselekesznek ezek az újkori Árpádok, Álmosok és Gejzák! Lábaikat szétterpesztve ugrálnak szörnyüféle figurákat, — karjaikkal, mint egy krinolin-abroncsesal szorítják magukhoz áldozatukká tett tánezosnőjü- ket, akit mig ide-oda forgatnak, olyan szavakat suttognak kis füleikbe, minőket — bizony mondom — odalent a pusztán Siki Pista, a juhász, még pirulva sem ejt ki. Látom itt előttem a nagy korcsma udvarán az Andris gyereket, amint féksipejóre teszi az egyik kezét, amint a másikkal átöleli a Zsófi derekát, valóságos daliás leventévé maga- sodik ki előttem. Es látom — úgy emlékezettisztelettel értesíti a n.é. közönséget, hogy Kossuih-utcai műtermében a nagyon kedvelt készíti, még pedig a íegméliényosabb árakon!
