Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)

1908-09-13 / 37. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

ez a méterkilogrammokban kifejezhető életerő most mind ugrálássá, tótágassá, Nelson-hiddá, meg nyaklevessé változik, amit munkának nevez a fizika és HP.-vel jelez a mehanika.

Ez mind egy nagy, nagy erőnek, az őstermészetnek aprópénzre váltása. Mind az életnek szükséges fűszere, az izmoknak ösztönszerü nagygyakorlata, mind előkészület és utánzás a nagy életküzdelemhez, tehát czélszerüség és belátás eredménye.

Szegény kis katonák és lobogóhaju amazonok, az ember nem nézheti őket elfogódás nélkül. Micsoda sápadt, fonnyadt, félszeg veteránok lesznek ezekből a marczona, pufók kis vitézekből junius végéig! Hogy hagyogatják majd el lassanként a hideg folyosók, a kongó kőlépcsők és fapadok közt a lelkűket, a vidámságukat, az arczuk piros-pozsgált, a kilóikat és daczosságukat! Mindazt, ami gyerekké teszi őket és ami külön-külön véve egy-egy fejlődő, de mégis tökéletes egyéniséggé avatja. S amelyiket testileg, szellemileg megkímél is az iskola, abból is kiöli az egyéniséget. Mint a vizár a kavicsot 1 addig hányja-veti, csiszolja, tompítja az emberi egyéniséget, amig mind szürkévé, egyhangúvá és sablonszerűvé változtatja őket.

Az iskola a legnagyobb uniformis gyártó és a legnagyobb ellensége annak, amit mai szemmel az emberben legbecsesebbnek Ítélünk, az eredetiségnek. Minden tananyag egy-egy Procrustes-ágya s jaj annak, aki a többinél rö- videbb vagy hosszabb tud és mer lenni egy fejjel, vagy egy lábbal .... Mezei emberek közé, a primitiv emberi szellem árnyékába kell menekülnünk, hogy egy-egy darabka originális gondolkozás, egy csepp tőrülmetszett, zamatos beszéd előttünk is felcsillanjon. Nem szégyene ez ennek a mi agyonmagasztalt kultúránknak ? Tanév kezdetén, mikor a czopfos kinai: az öreg Ta-na-nyag megint átveszi a jogart s az elmék uralmát, minden esztendőben megszólalnak ezek az eszmék.

Mentül nehezebb lesz a hamis kultúra igája az emteri elmékben, mentül fárasztóbb terhekkel nyomorítja agyon a mi vidám, kis csemetéinket az életnek hátat fordító iskola: annál forróbb, tüzesebb lesz a vágyunk, az évozredekhosszat belénk plántált visszatérés a természethez. Valahogy a két erő viaskodásá- nak: a kultúrának és a természetvágyódásnak egyensúlyi állapotára kellene épülnie a világ minden iskolájának. Ahogy az angolok cselekszik már vagy egy fél százada az iskoláikkal. Iskola is kell, a természet is szükséges, — kapcsoljuk hát a kettőt össze, mondották a fajtájuk világos, egészséges eszejárása szerint. És visszik az iskoláikat ki a mezőre, az erdő

árnyékába, a tavakra csónakázni, a szántóföldre vetni, boronálni, kertet művelni, a gyerekeket pedig kevesebb Ciceróra és több sportra, mesterségre, szerszámkészitésre, hangos, természetes örömükre nevelik. A klasszikus műveltségük, az univerzális képzettségük ezt bizonyosan megsínyli. De nem szürkék, pompás az anyagcseréjük, úgy reggeliznek, ahogy csak Dickens regényeiben a jókedvű presbiterek tudnak s ami ezzel összefügg: minden költőjük a britt imperializmus dicsőségét zengi. És az angol ma a világ első nemzete . . . Ahogy egy csomó friss, piros, falánk, életrevaló gyerek dörömböl az iskola kapujában, önkénytelenül is ezek a gondolatok kergetőznek a reménykedő és derűs szemlélőben. De az iskola fülledt, fehérre mázolt, rideg termeiben hova lohadnak minden júniusra ezek a gyerekek és ezek e remények ? . . .

Por.

*

— Lapunk felelős szerkesztője hivatalos ügyek elintézése végett rövid időre eltávozott városunkból, miért is jelen szám szerkesztéséért lapunk társszerkesztője Pozsonyi Gábor a felelős.

— Erzsébet királyné halálának évfordulója.

Csütörtökön, e hó 10-én volt tiz éves fordulója szeretett királynénk szomorú meggyilkolásának, amely alkalomból Récsey Ede, a helybeli piarista rendház főnöke Pallmann Péter kegyesrendi tanár segédkezése mellett gyászistentiszteletet tartott a róm. kath. templomban. Az istentiszteleten a helybeli hivatalok testületileg vettek részt, ellenben a tanuló-ifjuság közül csupán az elemi fiúiskola és a zárda növendékeit láttuk megjelenni.

— Megyei közgyűlés. Vármegyénk törvény- hatósága f. hó 11-én d. e. háromnegyed 11-től 3U 12-ig dr. Falussy Árpád főispán elnöklete alat rendkívüli közgyűlést tartott, melyen mintegy 70 bizottsági tag jelent meg. A gyűlés maga vontatott menetű volt és minden különösebb észrevétel nélkül folyt le. A tárgysorozat pontjainál alig történt felszólalás, az állandó választmány határozata értelmében fogadtattak el azok. Egyedül Nagybánya város határozata a Nagybánya--tőkési h. é. vasútvonal kiépítése költségeihez való hozzájárulás tárgyában ez. pontnál mutatkozott némi érdeklődés, nevezetesen mikor Nagybánya polgár- mestere, dr. Makray Mihály kifejtette, hogy a város, mint engedményes a Hagymáslápos, illetve Tőkés és Oláhláposbányáig vezető vasút tracirozására 30,000 K-t szavazott meg. Tette ezt azért, mivel Szolnok-Doboka vármegyének egy jelentékeny részét ez által érdekkörében megtartja. Ha a törvényhatósági bizottság, úgymond, a községi törvény 18. §-ának félremagyarázásával formai okokból megsemmisítené a város jól megfontolt határozatát, úgy elősegítené azt, hogy a szamosvölgyi vasút által már megkért más engedmény valósittas- sék meg, ami által nemcsak Nagybánya, de Szatmárvármegye is elvesztené ezt a fontos és közgazdaságilag lényeges összeköttetést. Nagybánya nem vasúti hozzájárulást ad s igy nem esik határozata a községi törvény 13-ik §-a alá, hanem tracirozási költséget előlegez, amely határozat semmiféle formához kötve nincs s igy az jóváhagyandó, amit a közgyűlés tényleg jóvá is hagyott. Lényegesebb ügyek voltak még: Vm. alispán jelentése a gyámpénztári tőkék elhelyézése tárgyában, amely pontnál Domahidy Elemér indítványozta az állandó választmány határozatának elfogadását, nevezetesen, hogy a gyámpénzek maradjanak további intézkedésig a régi elhelyezési helyeken. A gyűlés ily értelemben határozott. A községi és körjegyzők kérelme vasúti díjkedvezmény iránt, felterjesztetni határoztatott. Poszvék Nándor volt gazdasági egyesületi titkár lemondása a vármegyei munkásközvetitő állásról tudomásul szolgált és helyette egyhangúlag az egyesület uj titkára választatott meg.

— Kinevezések. A pénzügyminiszter ifj. Andrássy Jenőt, a Nagykárolyi Hitelbank segédkönyvelőjét Csengerbe járási számvevővé nevezte ki. — Dr. Éalussy Árpád főispán Madarassy László díjtalan közigazgatási gyakornokot díjas közig, gyakornokká nevezte ki.

— A községi és körorvosok fizetése az uj törvény szerint ez évi szept. kezdve többé nem a községeket, hanem az államkincstárt terheli. Mivel azonban a törvény életbeléptetésének előkészületei szept. 1-ig nem voltak befejez- hetők, a belügyminiszter körrendeletben felhívta a törvényhatóságokat, hogy a törvény életbeléptetéséig a községek fizessék ki továbbra is a községi és körorvosoknak járó fizetéseket, amely összegeket azután természetesen a községek javára fognak elszámolni.

— Pályázat. A dr. Domahidy Pál szatmári szolgabiró lemondása folytán megüresedett szol- gabirói állásra vármegyénk főispánja f. évi október 1-sői határidővel pályázatot hirdetett, mely állást az ugyanezen hóban tartandó rendes Őszi közgyűlésen töltik be.

— Szabálytalanság egy szövetkezetnél. Mátészalkáról irja tudósitónk, hogy a nyirc«aholyi fogyasztási szövetke étnél nagy szabálytalanságnak jöttek nyomára. A budapestről leküldött egyik tisztviselő mintegy 1200 K hiányt konstatált, miért is a szövetkezet könyvelőjét állásától elmozdították.

nyakára s mint valami oltáron, összetett kézzel igy imádkozott:

— Örökkévaló, mindenható Isten, tekints reám, szánj meg és szabadíts meg ez átkozott önkéntestől 1

Az egész század harsogó nevetésben tört ki.

Főhadnagy ur Kaszovics azonban nagy- nehezen komolyságot erőszakolt magára s odalépett a kapitány ur elé:

— Kapitány urnák alássan jelentem, önkéntes csak egy van a századnál. De ez egy sincs itt. Otthon maradt a kaszárnyában, mert napos szolgálatot tart.

A kapitány ur elsápadt. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült lován, nyitva maradt még a szája is. Aztán mérgesen belevágta sarkantyúját lova oldalába és elvágtatott.

Azt se mondta hogy befellegzett

Néhány napig békét hagyott az önkéntesnek. Sőt mikor a brigadéros ur megdicsérte a gyakorlótéren, kimaradási engedélyt is adott neki egész éjjeli tizenkét óráig.

Ezzel akarta jóvá tenni, hogy olyan csúnyán lehordotta a gyakorlótéren.

Nem sokáig örülhetett azonban a kimaradási engedélynek.

Még akkor éjjel találkozott a városban a kapitány úrral. Lehetett jó három óra. Majdnem mosolyogva szalutált a kapitány urnák. Ez megállott, megnézte óráját, aztán az önkéntes után kiáltott:

— Hány óra lehet, tanár ur?

A kérdésből már tudta az önkéntes, hányat ütött az óra.

a»:— Tizenkettő elmúlt, jelentem alássan.

— Igenis elmúlt és ön reggel jelentkezzék rapportra!

Jelentkezett. Keményen lehordotta, elvette tőle az írásos engedélyt s a szeme előtt ösz- szetépte.

így volt az önkéntesnek egy esztendő alatt egy napig kimaradási engedélye.

Mint a többi katonák, az önkéntes is hamar hozzászokik a kapitány ur szitkozódásai- hoz. Szinte furcsán érzi magát, ha egy nap véletlenségből minden baj nélkül mullott el. Olyasfélét kezd érezni, hogy talán nem is önkéntes már, hogy a kapitány ur rája se hede- rit. Némelyik pedig túl is jár a kapitány ur eszén, mint ahogyan túljárt egy önkéntes társam

Most gazdatiszt valahol az alföldön.

Egy reggelen rábízta a századparancsnokságot a kapitány. Az önkéntes tudta, hogy ebből okvetlen baj lesz. Azt a parancsot adta neki, verje el a Száva hidjáról az ellenséget s foglalja el a hidat.

Ä parancsot annak rendje és módja szerint teljesítette.

Elfoglalta szurony rohammal a hidat, sőt még egy kisebb csapattal üldözte is a láthatatlan ellenséget.

Azt hitte sikeresen hajtotta végre a parancsot.

Dőre hiedelem volt.

A kapitány ur kijelentette, hogy ostobább embert életében nem látott és amellett bizo- nyozott, hogy a czigánytrombitás a feladatot sokkal sikeresebben végrehajtotta volna.

Az önkéntes nem sokat törődött a szidással. De azért úgy mutatta, hogy nagyon lelkére vette az esetet.

Magába mélyedve szomorkodott.

Kapitány ur Komorovcsák ezt természetesen mindjárt észrevette, de az utón nem

szólott neki. Mikor a század a városba ért, kiadta a parancsot, hogy a Rákóczit fütyülje a század.

A legények fütyölni kezdtek, a kapitány pedig előre lovagolt, megállt szemben a Jella- sich-szoborral s eldefiliroztatta maga előtt a fütyülő századot

Ez rendes szokása volt.

Haragudtak is rá érte a horvátok.

Végre is feljelentették a térparancsnokságnak, amely kemény parancsot küldött a kapitány urnák, hogy többet a Jellasich-szobor előtt se ne fütyöltessen, se ne énekeltessen.

Az önkéntes azonban most még erre sem vidult fel. Olyan elkeseredett arezot vágott, hogy a katonák vigasztalni kezdték. A kapitány ur pedig egész komolyan aggódni kezdett, hogy még valami kárt tesz magában az a bolond önkéntes. Alig várta, hogy hazaérkezzenek a kaszárnyába. Karon fogta és vitte magával a kantinba.

— Jöjjön barátom, a mai kemény csata után megérdemel egy pár tormás virslit és három pohár sört.

És ez igy történt majdnem minden másodnap.

A tiszti menázsiban sokat mulattak ezen a tiszt urak, de sokat nevettek rajta a legények is. Mikor már látták, hogy kapitány ur Komorovcsák a katinba megy az önkéntessel, nevetve mondották egymásnak:

— Az önkéntes urnák ma megint nagy csatája volt!