Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-16 / 24. szám
Nagykároly, 1907. junius 16. 24. ^'zÓüJOCl. XXXIII. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZERKESZTOSEG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő közlemények küldendők Deák-tér 20. sz Telephon 59. szám. a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona, -s^i ügyes szám ára 20 fillér, m- Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. A válság. Nagykároly, 1907. julius 16. — ő.— A koaliczió lejtőre jutott lomha teste egyre gyorsabb és gyorsabb menetben közeledik megérdemelt végzete, a megsemmisülés felé. Az a bizonyos tüneményes gyorsan befütött bécsi mozdony is nagyon, de nagyon sietteti ezt a derekas munkát, melyet feltartóztatni nem lesz képes már séma Vajda botrány felkavart piszok árja, sem az alkotmánybizto- sitékok utáni mesterséges hajsza, sem a hivatalos és félhivatalos kommünikék tömege. A koczka el van vetve és egyéb már nem marad hátra, mint szépen bukni, lévén eddigi bukó félben volt kormányaink egyedüli mentőcsol- naka, hogy legalább azt az estét, mikor uralmuk csillaga lehull az égboltról, aranyozza be egy kis, akár milyen kicsi dicsőség. Mindegyik igyekezett „szépen“ bukni, csak a darabont és a mostani kormány nem. A koaliczió mindent akar, csak menni nem. Pedig a vég közéig, talán közelebb van, mint hiszszük. Hamar, nagyon hamar megkondulnak a temetésre hivó harangok. A beteg már agonisál. Megérdemelt sorsa éri utói a koalicziót. A mint a bűntettest nem sajnálja senki, mikor tetteinek következményeként ’ ‘ lesz közösítve embertársai és a társadalom köréből, épen úgy nem fog egy szánakozó szó sem felhangzani széles ez országban a koaliczió bukása miatt Az a pár szó, a mi még ma felhangzik a politika sötétedő éjszakájában, nem az igazi meggyőződés megnyilatkozása. Az a még feltámadást reménylő gyászoló végső kétségbeesése, kifejezése annak a reménynek, hogy hátha még kiderül az égbolt és akkor ismét szívesen fogják hallgatni ma már annyira gyűlölt csiri- pelését. De hiába, ti madárkák többé nem fogtok csiripelni gazdáitok dicsőségéről, a felkelő nap nem fogja többé kellemessé tenni álmaitokat, a szép napoknak vége. Gazdátok nem fog többé dicsérni benneteket szép éneketekért ; költözzetek ti is ki az élet mezejéről a holtak birodalmába és ott sírjátok el gyötrő fájdalmatokat az ő sirhantjuknál. Némuljon el ajkatokon a dal, a tavasz nem pompázik már nektek. Jön a nélkülözés, a tél. És a koaliczióval sírba száll a nagy hangon hirdetett, de a mai napig beváltani meg sem kísérlett Ígéretek nagy tömege. Nemzeti politika, magyar nyel' uralma, közjogi haladás, demokrácia, béke és nemzetboldogitóreformok, önálló vámterület, magyar vezényszó, általános szavati jog követik egyelőre a koalicziót a sírba, melybe azok juttatták, kiknek kötelességük lett volna minden erejükkel megfelelni annak a nemes megbízásnak, melyet e nemzettől nyertek, mely megbízást azonban csak addig tekintették kötelezőnek, mig cselédkönyvükben a félfogadás be nem volt írva és a mikor munkára került volna a sor, bujkáltak, hazudoztak, lopták a napot és ámították, hitegették gazdájukat, a nemzetet. Azok a sajgó sebek, melyeknek gyökeres orvoslását fenn hangon kiabálta ki, ma is gyó- gyittatlanul sajognak a nemzet testén, a kor- rupczió, a mivel azokat gyógykezelni akarták, nem vált be jó orvosságnak, a beteg még roszabbul‘•érzi magát. Ilyenkor pedig, mikor nem a betegség, a kór ellenállhatatlan ereje oka a veszedelemnek, hanem a kezelő orvos mulasztása, kötelességszegése, hűtlenségeikkor el kell csapni azt az orvost, meg kell bélyegezni, nehogy ez életben csak egyszer is eszébe jusson még a kuruzslás. A mai kormány, a koalicziónak ez az idétlen gyermeke, nem életképes többé. Távoznia kell. De kínlódása alatt beláttuk azt is, hogy szülői is oly veszedelmes betegségben szenvednek, hogy egy olyan kifogástalan társaságba, mint a milyennek egy ország kormányán ülnie kell, nem való. Távozásuk nem fog űrt hagyni maga után, de fel fog tűnni mindenkinek, mert utána szabadon fog fellé- legzeni az annyira megsanyargatott nemzet. Megsemmisülésük nem teszi árvává a nemzetet, nem a trónt. Mert ma már meg van győződve mind a kettő, hogy tévedtek, csalódtak, reményeik nem teljesültek. Hiába konditották, pieg a vészharangot, hogy más felől jön az ellenség, hiába a vörös kendő lobogtatása, nem félünk; előbb szabaduljunk meg már legnagyobb ellenségünktől a koalicziótól, azután megyünk csak tovább, azután igyekszünk csak védekezni mások ellen, a kikkel könnyebben elbánunk. Egyet azonban be kell ismernünk. Csodálatos szívósak. Annak daczára, hogy már éleggé kétségtelenül meggyőződhettek arról, hogy posi- tiójuk úgy fel, mint lefelé végleg és helyrehozhatatlanul megrendült, még mindig azt igyekeznek elhitetni, hogy kivel nem tudom, hogy valakinek talán szüksége van, vagy valaki még kiváncsi rájuk. Nagy tévedés. Nagy tévedés ugyancsak azt is hinni, hogy ez a válság bármilyen maszlagolással is elkerülhető, tévedés azt hinni, hogy van valaki széles e hazában, a ki elhiszi azt, a mit a koaliczió a nemzetnek „beadni“ akar. Annak a szép időnek, a mikor a nemzet még bízott bennük és remeit tőlük, már vége van. Vége!!! A koaliczió letűnő napja sötét fellegek között távozik az éjbe. A leáldozó napnak ez esetben nincsenek aranysugarai, az este sötét, zivataros. Epedő szívvel, vágyakozó lélekkel várjuk az oly régen óhajtott reggel hajnalhasadását, mikor az égbolt kibontakozik az őt elfedő vészteljes fellegek közül és feljön e sokat szenvedett haza egére ismét a szabadság a liberalismus és függetlenség oly óhajtva várt napja . . . — A számok beszélnek. Az útlevél statisztikai adatgyűjtés szerint a magyar birodalomban 1907. április havában 30,427 Amerikába szóló útlevelet adtak ki. T Ä R C Z A. A harangozó. Irta: Erdélyi Lajos. A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. A harangozásról általában az a vélekedés, hogy igen egyszerű, tudomány nélkül való munka. Azt mondják ugyanis az emberek, főképpen Pöszméte Ferencz, hogy csupán a harangkötél rángatásától függ minden, azontúl aztán illendőképpen szól az magától is! Hát nincs igaza senkinek. Pöszméte Ferenczre pedig semmiképpen se adjanak a belső emberek, mert tudnivaló dolog, hogy Samu bácsi öregségére való tekintettel már régóta feni a fogát a haran- gozói tisztességre. A harang nem beszél magától. Sőt úgy vélem, hogy a harangnak szive is van. Ki hogy szokott véle bánni, úgy szokta visszaszolgálni. Teszem azt: Samu az öreg, minden módon megszólaltatja azt a vasnyelü, rézdereku minemüséget. Ha fólkézzel lódítja a kötelet: lágyan, barátságosan kondul, ha meg erővel huzza, szinte siró szó röppen ki a torony ablakán. Mélybugásu és szívhez beszélő egyszerre, haragos és fenyegető, ha Samu bácsi úgy akarja. Tehát a hebe-lmrgyán Ítélkezők jobb teszik:, ha hallgatnak. Hanem a dologra térve, el kell mondanom, hogy Samu bácsi báránytermészetü hírben állott. A feleségét soha egy ujjal sem bántotta. Az igaz, hogy az asszony sokkalta erősebb volt nála. Elhallgatta annak nyelveskedését. Perpatvarkodó természetéről pedig csak sugdolózva, panaszkodó sóhajtások kíséretében ejtett szót. A falu előtt csupa jó lélek, csupa áhitatos szeretet volt őkigyelme. De hát az asszony, az asszony mindenkit kiforgat a maga mivoltából. Ezt a vélekedést Cs. Pap Vincze szokta mondogatni, ha szóba került, hogy Samu bácsi harangozás tekintetében nem igen jár egy utón a pontos idővel. (Tudnivaló, hogy Pap Vinczének ugyancsak kardos menyecske volt a felesége). — Az igaz, hogy magam is egyszer hallottam, mikor Samuné odaszólott a kertben kapáló urához: Apjuk! apjukom! — harangozza el kend a delet! Iszön már a nap is amott szalad! Az öreg méltatlankodva szóllott vissza: — Jó van no ! Várhat a falu odáig, hogy én ezt a sort el kap ál jam. Erre az öreg asszony dörmögve ment a maga dolgára. Csak félhangosan fenyegette az emberét: — Majd a Pöszméte Ferencz jobban mögtöszi a dógát! A harangozó erre a fenyegetésre belevágta a porhanyó földbe kapáját és haragosan elhúzta adelet. Ha olykor szóba hozta előtte egyik-másik, órával rendelkező tekintély, hogy nem sokáig járja ez a pontatlanság, nagyott hallgatott és beballagott az anyjukjához, elpanaszolván neki a nagy sérelmet. Erre aztán Samuné csípőre rakta két kezét, úgy mondogatta meg az illetőnek a maga vélekedését: — Örüljenek kegyelmetök, ha ilyen harang- szót hallanak ... így esett aztán, hogy Samuné nyelves asszony hírébe került, mig az emberét lázári sorsánál fogva mód nélkül sajnálták. Hogy, hogy nem, az erős harangozóné ágynak dőlt. Olyas nyavalya érte, amelylyel nem tudott megbirkózni még a szentmik- lósi doktor sem! Egy ideig tengett-lengett, szedte kelletlenül a sokfajta patikaszert, de egy szép májusi napon elmullott tőle egészen a keserű pohár. Meghalt szegény lélek. Samu, gyámoltalanságban, olyan magára maradt, mint az ujjam. Mikor pedig Szent Mihály lovára is föltették az asszony koporsóját, az öreg ember szinte fuldoklóit a sírástól. Temetés után nagy csöndesség támadt a házban. Csak egyszer-egyszer hallatszott özvegyi sorban élő Boris lányának nehéz sóhajtása. Samu ott ült a kuczkóban. Öreg szivében nem volt már több elsiratni való könny. Tétován nézett az ablakon belopózkodó napcsikokra. Hirtelen felugrott. Az ajtó felé szaladt. Se szólt, se beszélt, csak bukó lépésekkel felkapaszkodott a toronyba és esze nélkül kezdett harangozni. Nem tudta, miért teszi, csak rángatta nekibusultan a kötelet. Talán szive enyhülésére kellett neki ez a hangos munka. A harang bugása pedig egyenetlenül imbolygóit ki a messzeségbe. Valami csodálatos, reszkető mélységgel hallatszott ez a kongás. Úgy zokogott, sikongott, mintha emberi lélek lo- pózkodott volna a rézfalak közé. Az égen járó felhők alighanem elérthették ezt a busongó harangbeszédet, mert nagy csöppekbe siránkoztak le a zsendülő vetésekre. A falubeliek nagy ijedtséggel szaladtak az utczára. Keresték a harangozás időnkiviili okát. Keresgélték az ég boltozatán, hogy vájjon a tüzka- kas szállott-e valamelyik házra. De meg a hulló esőbe egy-egy jégmogyorócska is keveredett, tehát kétségbeesetten értek a templom elé. Sebestyén Rab Máté, aki előéneklő tekintély volt a faluban, harsogó hangon kiálltott a toronyba: dobban rángassa kend azt a kötelet! attól szökik a jég. Alig hangzott el a biztató szó, máris mula- dozni kezdett a jéghullás és csupán nagy kerek csöppek pacskolták az összeverődött emberek, asz- szonyok hátát. De hirtelen megszakadt a rémes
