Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-19 / 20. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZERKESZTOSEG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő II a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN- Jókai-utcza 2. sz. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: tígész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egykázajg^s iskolák részére egy évre 5 korona.-5W Kgtíés süám ára 20 fillér. #=- Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Pünkösd. Nagykároly, 1907. május 19. Rügyfakasztó tavasz érkezésén, bimbók fakadásán, a földből kibukkanó termés zsen- dülésén gyönyörködik a szemünk. A zsenge növényzetet szeretettel csókolgatja, ölelgeti meleg sugarával a nap. És a tiszta, verőfényes légen át reszketve búgnak a pünkösdi harangok. Mily gyönyörű kép! Szinte érezzük, mint járja át egész valónkat a szeretet, az élet, az az ifjúság, a reménység. Ezer színes álom rajzik a lelkűnkben, ezer édes ábránd tarkállik a képzeletünkben. És karjainkban megfeszülnek az izmok, felbuzdul a tetterő, bensőnkben megcsendül a teremteni, alkotni vágyás ösztökélő szózata, s a mig merengőn jártatjuk körül tekintetünket a természet megújhodásának csodás jelenségein, ajkunkról önkéntelenül röppen el a munkát követelő nagy és nemes czélokat szolgáló életre törekvés szent fogadalma. Megfogadjuk, hogy minden erőnket, tehetségünket örökszép ideálok szolgálatába bocsátjuk, szolgálván velük legelsősorban a hazát, mindnyájunk közös édes anyját, akit annál forróbban szeretni kötelességünk, minél több bánat szakad rá és elhagynunk annál kevésbbé szabad, minél inkább rászorul a segítségünkre. Ti, akik vállalókra vetve könnyű batyutokat, háládatlan gyermek módjára elhagyjátok ezt a földet, mert túl a tengeren idegenben dusabb bér kínálkozik, jól gondoljátok meg, mit cselekesztek. Jusson eszetekbe a szegény kis házikó, melyben bölcsőtök ringott, a rét, a mező, a hol kergetőztetek, az iskola, a hol a betűvetést tanultátok, a kicsiny templom, ahol először járultatok az Ur elé, a rozmaringos ablakok, amelyekből pajkos leányarcz mosolygott felétek, a faluvégi temető, amelyben apátok, anyátok pihen . . , A gondatlan gyermekkor, a reményektől duzzadó, pajkos fiatalság édes, vigasztaló emlékei ezek a rögök. Az élet sok hányattatásában, fájdalmas csapásaiban és kínos csalódá- dásaiban csak e rögökön tapadó emlékekhez menekülhetünk egyedül vigasztalásért. De ha távol esünk tőlük, ha egy óceán választ el gyermekkorunk, ifjúságunk emlékeitől és szüléink hantjától, ha távol idegenben, tengerentúli metropolisok zugó forgatagában csap le ránk a csalódás saskeselyüje és kíméletlenül vájja belénk éles karmait, hova menekülünk bátorító szóért, felemelő vigasztalásért? Ott meg nem ért bennünket senki. A kőóriások lészvétlenül bámulnak reánk, az üzleti szellem rideg kufár- jai közönnyel rohannak el mellettünk. Ne hallgassunk a tündöklő Ígéretekre, amiket lelketlen kalmárok hirdetnek uton-utfélen. Mert ezek bizony nem lesznek ott, amikor remegő vágyakozással tárjuk ki karjainkat az elhagyott, kedves honi tájak felé. Kincsek garmadája ne csábítson minket, mert idegen föld mélységes, fullasztó, nyirkos üregeiben kincset keresve — másnak, rájövünk majd arra, hogy nincsen drágább kincs a — hazánál. Jól gondoljátok ezt meg, magyarok, akiket csak az az egy szempont vezérel, hogy verej- tekes munkátokat jobban megfizetik — odakint. Igaz, hogy két karotok munkájáért kevesebb bért kínálnak idehaza, mert kizsákmányolt, szegény ország ez a mienk, de a mindennapi kenyér mellé odaadja a szülői szeretet ezer gyöngédségét, eltéphetetlen kötelékek ezernyi szálait, folyóinak, patakjainak ismerős csobogását, rónaságainak tündérjátékát: a délibábot, zengzetes nyelvét, gyönyörű nótáit . . . A tiszta, verőfényes légen át reszketve búgnak a pünkösdi harangok. Édes-bus hangjuk, mintha arra kérne: Ne hagyjátok el a hazátokat! A testamentom szerint pünkösd napján tüzes nyelvek szállottak alá a tiszta égből és megihlették az apostolokat, hogy világszerte szétmehettek tanítani minden nemzedékeket. Ne higyjetek, magyar véreim, az álapostoloknak ! Az ő tanításuk hamisság és megrontásotokra törekszik. Tüzes nyelvek manapság nem szállnak le már az égből, de az igazságot hirdető lelkeket megihleti a pünkösdi harangszó, amely hegyen, völgyön, rónaságon át reszkető bugással hirdeti: Ne hagyjátok el hazátokat! Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága f. hó 14-én tartotta meg tavaszi rendes közgyűlését. Agyülés a legszorgosabb gazdasági időszak daczára szokatlanul népes volt, a mi a nagyszámú tisztviselő választásnak tulajdonítható. Szomorúan jegyezzük meg azonban már e helyen is azt, hogy a törvényhatóság tanácstermében a közügyek iránti érdeklődés napról napra jobban csökken. Törvényeink által a közgyűlés elé utalt ügyek a bizottsági tagok érdeklődésére, csak akkor számíthatnak, ha valami személyi érdek fűződik hozzá. A gondos munka, a tanácskozási komolyság és a tárgysorozatba vett ügyek alapos megvitatása, a határozat hozatalánál a közérdekek sürgős kielégítésére való törekvés, nincs meg olyan mértékben, mint a hogyan mi azt látni szeretnők és érdeklődésre csakis a választási ügyek és a politikai pikantériák tarthatnak számot. Vitális közérdekű ügyekben 10—15 tagú közgyűlés határoz, sablonosán siklik át a legfontosabb ügyeken. A 14-iki közgyűlés állításaink igazolására számos esetet mutat fel. A közgyűlés napjának délelőttjén zsúfolva volt a tanácsterem. Heves választási harcz szele vonult át rajta. Zsongás, kapaczitálás, korteskedés, paktálás folyt T A R C Z A. Krónika. Igazságügy miniszternél Már több nap óta Lármás a nóta A sajtóról, mely könnyedén él. Hogy meg kell nehezitni létét, Azt tartja egyik-másik, Mert im’, ez a „szemét-nép“ Velünk paczkázik. A vezérczikke csupa gúny, Ántrifiléje csipkedés, E ficzkón, a hosszú hajun, Elkéne biz’ egy kis verés. Hadd menjen el a kedve néki, Minket csipkedni és lenézni, És a jövőben, jól tudom, Dicséret zeng a húrokon, Lágy, méla hangokon szól A dicshimnusz rólunk, nagyokról, S mi fürdünk majd nyugodtan A rózsaszin habokban, Nem lesz, aki olyasmit kürtöl, Hogy a fejünk úgy kong az űrtől, Ellenkezőleg, Ez üres felhőnek Dús tartalmat tulajdonit Mindenki, s fényt, amely vakít. így gondolkoznak az urak, Kik konganak. De az ösvény hamis, A melyen járnak. Mert a tövis Kelléke ám a rózsaszálnak. A rózsa illatozhat, De a tövise szúr, S kezét, a jól ápoltat, Megvérzi rajt’ az ur. De ettől eltekintve Sajtónk olyan ma már, Mint a röntgen-sugár. A fényét szertehintve, Ámbár egyet se szól, Mindenki látja jól, Hogy a kin átvilágít, Nagynak lenni csak áhit, Valójában azonban Kis féreg, S az észnek Nyoma sincs ottan . . . Fenő. Vári Szabó János jelentése. Irta: Szász József. A Szatmármegyei Közlöny eredeti tárczája. Őrnagy ur Drupkovics, a zászlóaljparancsok ösz- szetüzött a gyakorló téren kapitány ur Komorvcsák- kal. Mind a két kezével hadonászott és lorkaszakad- tából kiabált a kapitány urra. Ez a nagy erős ember pedig némán, mozdulatlanul állott, csak a szeme vii- lámlott olykor félelmesen. De nem ijedt meg ettől a kis köpczös őrnagy. Jól tudta, hogy a század előtt nem felesel vele a kapitány ur, mert akkor veszve van. Szolgálatban a froit előtt nincs szava a kisebb sarzsinak. De ha nem tud uralkodni indulatain és szólni mer, olyan súlyos fegyelmi vétket követ el, melyért szigorú a megtorlás. A kapitány ur szó nélkül tűrte a leczkéztetést. Nem is hallotta tán: mérgében mit kiabált az őrnagy. Hogy a század rosszul van kiképezve, a legények nem értenek a fegyverfogáshoz, a marsról fogalmuk sincs s hogy tulajdonképpen nem is katonák, csak olyan közönséges czivil hordák. A legények csendes örömmel szemlélték az érdemes jelenetet. Először azért örültek, mert ez idő alatt pihentek, másodszor pedig azért, mert most nem a kapitány ur szidja őket, hanem a kapitány urat szidják. És ebben volt egy kis gyönyörűségük is, az, hogy ezentúl legalább a kapitány ur is megtudja, hogy nem a legédesebb érzések közé tartozik, mikor az embert ok nélkül a sárga földig leszidják. Mert, hogy ok nélkül érte a leczkéztetés a kapitány urat: azzal mindnyájan tisztában voltak. Tudták, hogy az őrnagy ur nem szenvedheti. Nem szenvedi pedig a tavalyi hadgyakorlatok óta, amikor az őrnagy urat zászlóaljával együtt pocsékra verte. Ezt a legénység is tudja. De őrmester ur Sólyom és a század tisztjei más okát is tudják az őrnagy haragjának. És ez az, hogy egy Ízben bebizonyította kapitány ur Komorov- csák az ezredes ur előtt, hogy az őrnagy sohasem a reglama szerint intézi támadásait az ellenség ellen. Ráolvasta a paragrafust. Ezt a lefőzést nem tudja soha elfeledni. E miatt pedig kár neheztelnie. Tudja mindenki a garnizonban, hogy kapitány ur Komorovcsák szóról-szóra elmondja a reglamának mind a négy kötetét azokkal az utasításokkal magyarázatokkal együtt, amelyeket a közös hadügyminiszterek a porosz-osztrák háború óta kötetszámra kiadtak. A kapitány ur maga az élő reglama, akit a tábornokok, törzstisztek, gyakorlatok idején minduntalan igénybe vesznek, megkérdeznek, hogy mit mondd ebben, vagy abban az esetben a reglama. És kapitány ur Komorovcsák soha nem jön zavarba. Szóról szóra elmondja mindig a reglama utasításait az adott esetekre vonatkozólag. Hogy helyesen mondotta el, arról mindig meggyőződhetik. Maga mellé inti a század trombitást. Ez köteles magával hordani mindig egy féltuczat reglamát. Elveszi tőle, amennyire szüksége van, s megnézi, akkor nyugodt csak teljesen a lelkiismerete. Amikor az őrnagy nemsokára befejezte a leczkéztetést, ezzel fejezte: — Kapitány ur, többet foglalkozzék a századdal! Mától fogva megparancsolom, hogy a század délelőttönként is két órával többel exerczi- rozzon a rendesnél 1
