Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-14 / 15. szám
Nagykároly, 1907. április 14. IS. szám. XXXIII. évfolyam. rOlrITIKAI ES-----------r MEGJELENIK MIND KI ADÓHIVATAL: SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét érdeklő a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jőkai-uteza 2. az. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. -5^i Egyes szám ára 20 fillér. «=- Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Születésnap. Nagykároly, 1907. április 14. A nemzeti újjászületés nagy napjának hajnalhasadása óta egy év pergett immár le az idők végtelenébe. Egy hosszú, régóta várt esztendő egész története benne van egy jelentésben-,. .a^kormány egy évi működésének beszámolójában. A mozaikszerüen összeállított jelentésben nem az a megragadó, a mi benne foglaltatik, hanem az, amit a legfigyelmesebb olvasás daczára sem tudunk felfedezni. A sajtó túlnyomó része a jelentésnek visszhangjaként reklámszerü dicsőítéssel halmozza el a Mindenható kormányt, úgy hogy az ömledező szóáradatból alig vagyunk képesek valamit is kihalászni. Azonban a legnagyobb örömmámor közepette is kötelességünk reá mutatni a történtekre, a lefolyt esztendő történetét kritikailag kell ismertetnünk, mert csak igv láthatjuk az eseményeket tisztán a kellő megvilágításban. Előre bocsátjuk, hogy egy esztendő nagy idő egy‘ember életében, de elenyésző csekély egy nemzetében. Az egyes ember egy év alatt elérheti esetleg az egyes embertől várható legnagyobb alkotás megszületését, egy nemzet élete azonban a természetes fejlődésnek van alávetve és azoktól, a kik a nemzet életét irányítják, nem kívánhatunk természetellenes dolgot. Azonban a szóban forgó beszámoló még ennek előrebocsátása után sem nyugtathat meg bennünket eléggé. Az egyes mozaikok között nagyon nagyok a latitüdök. A kép nem egészen tiszta. Nem akarjuk a szokásos ellenzéki hangokat pengetni. Nem soroljuk fel azokat az alkotásokat, melyek létesítésére a kormány annak idején egy év előtt kötelezettséget vállalt, általános szavazati jog, önálló vámterület, önálló jegybank, alkotmánybiztositékok, létszám emelés megtagadása, magyar vezényleti nyelv! ti még az embrió fejlődésének legelemibb korszakában vagytok. Ti rólatok még nem szól a krónika. Ti még nem juthattatok szóhoz a magyar nép házában, ti rólatok még el kell hinni azt, a mit nekünk beadnak; az a néhány képviselő ur, a kiket naponként a tmácskozhatás biztosítása czéljából össze kell f o gd o s n i, ilyen hiábavalóságokkal még nem ér rá foglalkozni . . . De ha ezekben a kéidésekben bármilyen nehezen essék is, egy kis türelmet, egy kis önmegtartóztatást erőltetünk magunkra és a mikor legjobb alkalmunk volna a létező állapotok miatt a legélesebb támadás terére lépni, mérsékeljük magunkat; vannak ezzel szemben oly kérdések, a melyekben ezen viselkedésünkkel szakítanunk kell. Nem találunk ugyani: sem a jelentésben, de és ez a nagyobb baj, a kormány cselekedeteiben semmi biztató jelt arra nézve, hogy a jelenlegi kormány bármilyen intézkedéseket akarna tenni socialpolitikai irányban. Nem látjuk nyomait a sztrájktörvénynek, nem akivándorlás csökkentésének, nem a progressiv adórendszer megvalósításának. Megvalljuk, addig sokkal könnyebb volte helyzet, mig a mostani kormány tagjai az ellenzéken ültek. Mindig akadt valami, a mivel megmutathatták a nemzetnek, hogy nemzeti érdekeit szem előtt tartják. Egy kis Kossuth nóta ügy, egy kis zászló affair, mindig nagyon jól jöttek egy kis honmentési látszat előidé- séhez. Tény, hogy most már egy kissé nehezebb a helyzet. Mert hát, hogy egyebet sem említsek, az a bizonyos László Imre nevű szatmári volt főhadnagy polgártársunk sohasem fogja megérteni, hogy miért is van most nekünk nemzeti kormányunk, mikor őt nem is olyan régen fokozták le a Kossuth nóta miatt? Vagy talán a honmentést jelenleg úgy a kormány, mint a tisztelt képviselő urak a nemzetiségek megsemmisítésében látják? Hiszen az ő egész szereplésük már magától is a megsemmisülés útja felé vezet! Bizony nagyon sokat köszönhetünk a nemzetiségeknek, mert nélkülük nem tudom miben culminálna a nemzeti irányzat. Szóval nagyon is hálás lehet a magyar politikai világ Vajda Sándornak. Mit is csináltunk volna, ha ő neki eszébe nem jut azt a piszkos verses szennygyüjteményt előszedni! De hát ebből a vers-előadási merészségből igen nagy a tanulság. A nagy tanulság pedig az, hogy a nemzetiségek még soha ilyen merészségre nem vetemedtek, mint épen ez alkalommal. Hogy ennek mi az oka, azt megfejteni egyelőre ne is kisértsük meg, de nézzük az érem másik oldalát. A nemzeti kormány virágzása idejében „Ciné Mintye“ hangzik el a magyar parlamentben ! Kik ennek okai, a románok e, vagy mi'? Afelelet sajnos, nem reánk kedvező. A gyengék mi vagyunk és nem ők az erősek. A mi nemzetiségi politikánk rosza- bodolt és nem az övék javult. Joggal megkövetelhettük volna a koalicziótól, hogy nemzetiségi politikájában ne lépjen a megalkuvás terére, ha nincs képessége ahhoz, hogy elleneinket megbékítse, úgy törje össze őket. Jobban ez esetben sem esküdnének ellenünk, mint •most. Az az képviselőházi vihar nekünk e tekintetben nem elégtétel, az nem volt jótékony nyári zivatar, mely enyhet nyújt, hanem vészteljes orkán, mely mindent szétzúz, tönkretesz. Kellemetlenebb dissonantia még nem vegyült bele egy ünnepély hangulatába, mint ez az eset a koaliczió uralmának születésnapi ünnepségébe. Nem kuruzslást, de gyökeres orvoslást kérünk. Az a csecsemő, mely első születés napján már ily nagyfokú gyengeséget árult el, nem lehet hosszú életű, ezt pedig csak nem akarják ! Se szeri, se száma azoknak a botlásoknak, melyeket napról napra előttünk produkálnak. Egy hosszú, nagyon hosszú jelentést kellene megírnunk, mely beszámolna arról, hogy mit nem tett meg a koaliczió azok közül, a miket T Á R C Z A. Levél egy arczkép mellé Irta: Vértessy Gyula. A Szatmárrr.egyei Közlöny eredeti tárczája. A napokban megint láttam játszani. Pedig hányszor megfogadtam, hogy abba a színházba, ahol maga játszik nem teszem be a lábam. Hányszor megfogadtam és hányszor megszegtem! Erős tudok lenni mindenkivel szemben, csak a maga látására hagy el az erőm, büszkeségem. Csodás hatalma van rajtam s néha úgy érzem, hogy rabolni, gyilkolni is tudnék, ha maga akarná. Ha nem látom, s elgondolom mindazt a bűnt, szennyet, mely szépséges szép alakját körülveszi, utálattal, megvetéssel gondolok rá, s ha újra látom: egy tekintetétől elfeledém a józan ész minden intését^ nyomorult rabszolgája vagyok, ki szerelméért minden pillanatban kész életével, becsületével megfizetni. Mikor utoljára magánál voltam, úgy jöttem el, hogy többé ez életben nem akarom látni. És ki is álltam sokáig a maga után való gyötrő vágyakozás kínját. De most, hogy újra láttam a színpadon, csábítóbbnak, szebbnek, ragyogóbbnak, mint bármikor, most újra éreztem, hogy végem van. Beszéltem magával az öltözőben és maga átkozott kaczér- sággal, mintha a legjobban meglett volna hatva, reszkető bangón mondta, vállamra hajtva szép fejét: — El kell jönnöd hozzám! Csak téged szeretlek ! Vagy ha gyűlölsz a rágalmak miatt, melyeket rólam hallottál, legalább az arezképed küld el, hogy csókoljam helyetted. A rágalmak miatt! Olyan ártatlanul mondta ezt, olyan fájdalmas szomorúsággal, mint valami rágalmazott szent! És én szótlanul csókoltam rizsporos karját, fehér nyakát és hallgattam hazug beszédét, a helyett, hogy a szemébe vágtam volna» hogy tudom ki most a szeretője, ki tartja a fényes lakást, ki veszi az ékszereket és azt is tudom, hogy az igazgatóval is van viszonya, meg egy utálatos vörös legénynyel is, valamelyik lap színházi kritikusával. És nemcsak hogy nem tudtam neki ezt megmondani, de abban a pillanatban, mikor az őszinteség látszatának legnagyobb raffineriájával beszélt hozzám és mint valami hízelkedő macska a tettetett szerelem minden kifejezésével behálózta lelke- met, az .agyamat, abban a. pillanatban még hittem is neki. Es alig tudtam magamon uralkodni, bőgjél ne menjek ismét hozzá és ezzel aztán el ne temessem magam végkép. Hiszen tegnap este már arról gondolkoztam, hogy elveszem feleségül! Bánom is én, akárkinek a szeretője volt, most engem szeret! Milyen nyomorult gondolat! Szégyen, gyalázat még rá is gondolni! De szerencsém, bőgj" az utána való vágyakozás ilyen közel vitt a gyalázat fertőjéhez. Mert lelkem jobbik felében egyszerre úgy éreztem, mintha egy emlék felébresztette volna bennem azt az erő.t, melyre szükségem volt vele szemben. És íme, szépséges szép hölgy, itt küldök Önnek a magam arczképe helyett egy másikat. A Pa- taky Géza arczképét. Talán még emlékszik rá. Két év előtt lőtte magát főbe. Magáért. Maga talán sejtette is, de biztosan nem tudhatta. Mert én hallgattam róla s biztosat csak én tudtam. Megkért, hogy hallgassak róla, mert ez a tetőtől talpig nemes, gavallér fiú restelte volna, ha az emberek megtudják, hogy olyanért balt meg, mint jnaga. A világ rég elfelejtette ezt a dolgot. Talán maga is. Nekem is csak most jut az eszembe. Most, hogy újra vergődöm a maga hálójában. Ezzel a mostani levelemmel azonban, azt hiszem, örökre széttéptem ezt a hálót. Nézze meg jól ezt az arczképét. Milyen szép. milyen deli legénj- volt. A termete csupa erő, az arcza csupa élet! Azóta alaktalan hullatömeg, tele férgekkel szétporlott csontokkal. Maga tette azzá I Ma is élne, boldog lenne, ha amagaátkos szerelme oda nem kergette volna, ahol a becsületnek nem kell pirulni, s ahol a szív örökre kihűl. Az a szív, mely őrült, vad szerelemmel dobogott magáért. Jobban talán senki sem szerette magát, mint ez a fiú. Es maga talán jobban nem csalt meg senkit, mint őt. En is szerettem, de lássa megtudok állni az örvény szélén, ahová pedig maga úgy szeretne bele- taszitani. Hogyne, hiszen az dicsőség, ha meghalnak magáért! En azonban nem fogok meghalni. Pataky Géza hideg kezét itt érezem forró szivemen és mintha tompa, ércztelen hangon beszélne hozzám: — Utánam ne jöjj! hagyd ott! Mond az én nevemet neki és elbocsát! Az én emlékemmel búcsúzz tőle, meglásd, nem akar többé látni! Úgy teszek. Az ő nevével búcsúzom öntől örökre. Mert hiszem, hogy ezután a levelem után nem kíván engemet látni. Olvassa' végig figyelmesen amit irok I Nagyon szomoru dráma, ameljmek maga a hősnője. A bőse elbukott, maga boldogan éli napjait s az a mellékalak, a kit most akart előléptetni uj hősnek, az ezzel a levéllel menti ki magát ez előléptetés elől. Maga akkor ismerkedett meg Pataky Gézával, mikor mi összevesztünk. Az után, a reám nézve örökre feledhetetlen, kinos nap után, mikor, rajtakaptam, hogy egy szinészszel csókolódzott. Én azt hittem, hogy megöl a fájdalom, maga pedig kinevetett engem és nyers, durva czinizmussal vetette oda: — Ezt előbb szerettem, mint téged! Még az iskolában. O volt az első Rómeóm. ^Tizenöt éves koromban. Vagy azt hitted, hogy én huszonöt éves koromig vártama szerelemre, úgy éltem mint valami apáeza ? Jók tudod, hogjr nekünk, szeretni és lángolni kell. Ez már a vérünkben van! Őrülj, hogy téged is szeretlek és ne csinálj komédiát! Nem csináltam. Csak ott hagytam! A pokol minden kinját magammal hoztam ebből a válásból,
