Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-10 / 10. szám
Nagykároly, 1907. márczius 10. ÍO. S!Zá,22CLXXXIII. évfolyam. Szatmánepi Közlöny POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. = & & S4“ SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő 11 a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. •Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona Egyes szám ára «=Hirdetések jutányos áron kozoItetnetc/.Nyilfter^sora 40 fillér. A nagy hét. Nagykároly, 1907. márczius 10. — ő — A magyar nemzet történetében elérkezett a nagy hét. Még egy pár nap és a magyar nemzet legmagasztosabb vértelen har- czának évfordulóján ünnepeljük a legmagasztosabb emberi intézmények dicső emlékű har- czosait. E nagy nap évfordulóján, mikor gondolatunk a kétségtelenül sivár jelenből a dicső múltba száll, alkalomszerűnek tartjuk egy kissé áttekinteni a magyar közéleten, hogy megvannak e azok a vívmányok, melyek a márcziusi ifjakról szálltak reánk, meggyőződni arról, hogy mennyire őriztük meg az ő örökségüket vagy mennyire igyekeztünk valamit szerezni ahhoz, a mit tőlük örököltünk. „Szabadság, Testvériség, Egyenlőség“ a nagy világboldogitó jelszavak. Titeket örököltünk mi márczius Idusának hőseitől, a ti hármas nagy eszmétek Apostolaitól. A magyar trikolor a ti jelszavatokat hirdeti, a szellő, a mely a nagy hősök sirhantjait csókolgatja végig, a ti neveteket viszi szerte az országba, azzal termékenyíti meg a magyar földet és annak imádatát lopja bele a magyar szivekbe. Oltárotok előtt áldást rebegve borulunk le és nevetek hallattára némán kulcsoljuk össze kezeinket imára . . . ... De nem, a ti napotok még nem virradt fel, a ti templomotok még felépítve nincs, nektek e hazában nincs még oltárotok, a hol imádástokra leborulhatnánk, a trikolór nem a ti jelszavatokat lengeti, márczius Idusa nem a ti feltámadástok napja, csak halottak napja, a mikor emléketeknek áldozunk, de csak a jövő feltámadás reményében. Szabadság! Milyen messze van még a te országod! Mily messze van még a te napod hajnal hasadása! Az a mit mi szabadságnak csúfolunk, az nem te vagy. A szabadság nem az, a minek ma hisszük, nem a szolgaság ellentéte, a ki ennek véli, a szerint talán van szabadság, de az előtt, a ki a szabadság való értelmét nézi, az előtt nincs. A szabadság nem phisikai fogalom, az nem testileg létezik. Szabadság csak a szellem szabadsága, a sajtó a gondolat szabadsága, a másik szabadság csak egy darab életszükséglet, de nem az igazi. Az igazi szabadság napja még fel nem kelt, azt még elfödik a inaradiság felhői, annak jótékony sugarai még nem ontják e földre az életet, a haladást és a felvilágosodást. Testvériség! Azt hiszem a legoptimistább emberek sem merik elképzelni azt, hogy napjainkban erről csak beszélni is lehet. Hiszen ma a harcz a jelszó, ma nincs egyik embernek sem más czélja, mint legyőzni, megsemmisíteni embertársát, kitenni azt a világ gúnyolódásainak, megvetésének. Embert embertársa ellen, pártot párt ellen, nemzetiséget nemzetiség ellen, felekezetet felekezet ellen izgatni, ez ma az uralkodó elmélet. Kölcsönös megértés vagy megértetés nem létezik, jóakarat az álmok világába tartozik és a szeretet ma az Evangelium legperhorr eskáltabb tanítása. Hogy szeressük mi embertársunkat, mikor vesztére törünk, hogy bánjunk vele kímélettel, mikor elpusztítását tűztük ki czélul magú.;’ elé! Testvériség csak a dogmatikusok bolonderiája, praktikus ember azzal nem törődik, hiszen nem akar senki e jelszóval száján biztos gunytárgyává lenni embertársainak. Harcz a végsőkig, gyűlölet, izgatás egymás ellen ez ma a divó jelszó, tedd tönkre, semmisítsd meg, pusztítsd el, „feszítsd meg“ ez van a mai nemzedék zászlajára írva és ezzel a zászlóval mer ünnepet hirdetni, ez alatt a zászló alatt meri megszentségteleniteni elődei emlékét. Egyenlőség ?????? Némán hajtom meg előtted gyászfátyollal bevont lobogómat márczius Idusa. Összekulcsolt kezekkel imádom emléketeket hős márcziusi ifjak. De a ti nagy művötök születésének évfordulóján vívmányaitokért lelkesülni nem tudok. Halottról csak kegyelettel szoktam megemlékezni, gondolataimmal talán vissza tudnék szállni a múltba, a mikor ti még éltetek, vagy vívmányaitok által éltettettek, de ma nem látok eletet magam körül. Ti lepihentetek, de csak emléketek él azok lelkében, kik kegyelettel gondolkoztak vissza a letűnt dicső múltra. Vívmányaitok nem éltek túl benneteket. Azok is lepihentek. Ezért nem tudok én ma lelkesedni és nem is fogok tudni minaddig, mig ti alkotásaitokban uj életre nem keltek. Nem fogok tudni addig lelkesedni, mig csak nem lesz még egyszer ünnep e világon, mig csak nem fog felderülni ismét a ti napotok hajnala, mig csak a Szabadság, Testvériség és Egyenlőség nagy triasának geniusa ki nem csavarja a zászlót az azt bitorlók kezéből és szét nem veri vele az őt meggyalázók piszkos seregét, mig csak emléke is marad a reactió fekete seregének, mig az öntudatra nem ébredt elcsábított nemzet haragja el nem söpri még emléküket is széles e hazából. Vagy nein vagy halott oh nemzetem geniusa? Csak tetszhalál az, a mit én végleges elmúlásodnak véltem ? Úgy ébredj ismét a téged megillető örök életre. Hosszú pihenésed meg- ketszerezte a nélkül is ellenállhatatlan erődet, üss szét az emlékedet meggyalázók között! Karod erős, jelszavad még a haldoklót is uj életre kelti, zászlód meg a nyomorékot is harczra tüzeli. Tépd le zászlódról a reactió reákötött rongyát, bontsd ki ismét és szólítsd imádóidat ismét magad köré. És mi mindenre elszántan rohanunk hozzád és győzelmed biztos. Ébredj uj életre márczius Idusa!! — Vármegyei közggülés Szatmárvármegye közönsége folyó hó 28-án rendkívüli közgyűlést tart. T A R C Z A. A felolvasás. Irta: Gerő Ödön. Vidéki kaszinókban s fővárosi klubbokban néhány esztendő óta divatossá lettek a felolvasások. Külföldről importált intézmény, még pedig okos intézmény. De csakis úgy az, ha okosan bánnak vele. Ennek pedig elsősorban az a kelléke, hogy a felolvasásokat rendezők és azok, kik ilyenekké akarnak lenni, megértsék és megérezzék, hogy tulajdonképen mi és mire való a felolvasás. Mivel hogy azonban nálunk ezt a legkevesebben tudják, a felolvasás nemcsak abszurdummá vált, hanem valóságos visszaéléssé, melynek egyenesen az irodalom vallja kárát. Az egész iró világ érzi ezt, régóta érzi és panaszolja is, de nem tesz ellene semmit, mert indolens is, könnyelmű is, kedélyes is. Már pedig e három közül egy is elég, hogy az ébredő erélynek útját állja. Az írónak is kenyere a munkája, csakúgy mint a kereskedőnek, vagy a többi kenyérkereső embernek. Még pedig valljuk be, nehéz kenyér. Mert az irodalmi produkció a tökét fogyasztja és a munkagépet koptatja. Már pedig ez a tőke és a munkagép olyan, hogy nem frissíthető fel. Miért merik mégis a felolvasás rendezők az iró munkáját ingyen kérni ? Mért merik az irodalmi produkciót semmire becsülni, még pedig ugyanakkor, mikor a mulatságára spekulálnak. Mert az iró szemérmetes, mikor a munkája anyagi eredményeit kell szednie és mert botor elegáncziára tartja magát kötelesnek, mikor a közönség követeléseivel áll szemben. Dőreség mind a kettő, de egyenesen visszaélés az, ha a közönség erre a dőreségre számit. A felolvasások czéljának annak kellene lennie, hogy fokozzák az érdeklődést az irodalom iránt, nálunk ellenben az irodalommal ellenséges takarékosságra nevelik a közönséget. A felolvasásra járó nem igen vesz könyvet, mert az irók ingyen mondják el neki a maguk mondani valóját; a felolvasásra járó nem keresi az iró megismerését munkáiban, mert hiszen ingyen és fáradság nélkül megszerezheti ezt az ismeretséget a felolvasó teremben. Ha megkellene fizetni az iró fáradságát, ha tudná azt, hogy az iordalmi mű melyet felolvastak neki, anyagi jó, mely munkába került, melyért pénz jár, ha rászoktatnák arra, hogy az irodalmi termék érték; bizonyára komolyabb érdeklődést tanúsítana a könyvpiacz iránt. Mert a nagyközönség nálunk a könyv árában csakis a kötetnek, mint megfogható anyagnak árát látja. A papirt, a nyomtatást s a könyvkereskedőt látja, a mikor a könyv árát fizeti. Az iró munkájának anyagi becse idegen fogalom előtte. A nálunk divó felolvasás rendszer pedig, ezt a fogalmat még idegenebbé teszi. A külföldön nem egy Írónak jövedelmi forrása a felolvasás, nálunk az iró legtöbb esetben ráfizet a maga dicsőségére, csakhogy meg ne bántsa azzal például a XX. kerületi kör rendezőségét, hogy munka dijat kér azért a munkájáért, a melylyel a kör publikumának szórakozást szerzett. Németországban egész serege az íróknak, még a harmad, negyed rangú íróknak is tél elején körözvényt küld birodalom szerte a társas egyesületeknek, amelyekben arról értesíti őket, hogy hajlandó ennyi vagy annyi honoráriumért, erről vagy arról, az egyesületben felolvasni, felszólítván egyattul az egyesületeket, hogy „siessenek a felelettel a turnus összeállítása érdekében.“ Nálunk kikaczagnák az olyan embert, aki ilyenre vállalkoznék. Legnagyobbat természetesen az egyesületek nevetnének, akiktől pénzt kérnek azért, amit ingyen is megkaphatnak. Mit mondana Harangozó János czukorsütő, a XX. kör alelnöke, ha a rendező-bizottság arra kérné, hogy szállítson az egyesületi estélyre összegyűlt közönségnek ingyen czukorsüteményt ? Bolondnak mondaná a bizottságot. A bizottságnak persze _ soha sem jutna eszébe az ilyen hóbortos kérelem. És mégis ugyanez a bizottság a tél folyamán három négy irót kér fel arra, hogy olvassanak fel neki ingyen. Már pedig az írónak az ő irodalmi terméke ugyanaz, vagy legalább is ugyanaz, mint Harangozó Jánosnak a maga pénzért eladó czukoisüteménye. Az iró abból él, amit dolgozik, még pedig abból a munkából, amit önnön maga végez. Neki segédje, munkása nincs, nem is lehet, neki magának kell produkálnia és ezzel a produktió- val kell a maga tőkéjét nemcsak kamatoztatnia, hanem — sajna — csorbítani is. Az Írónak személyeHe- hát az értékek forrása s a ki az iró személyére is, nemcsak a munkájára reflektál, fizesse meg e személynek ezt a szerepeltetését. De fizesse meg legalább magát a munkál. Túl vagyunk már azon a koron, a melyben a hazafiságra való hivatkozás utat nyitott minden bo- londériának és elismerést szerzett minden visszaélésnek. Ma már hazafiak is, az élet reális visszonyaira ügyet vető emberek is lehetünk egy ugyanazon időben. A haza él és virul, ha nem olvas is valamelyik iró valamelyik társaskör szórakozni vágyó közönségének. Spengler István bádogos-mester nem ad ingyen kádat a haza nevében, mért adjon az iró ingyen irodalmi produk- cziót a hazafiság nevében? Mikor a hazának igazán semmi köze nincs ehhez az adakozáshoz, s mikor, ha egyszer szóhoz jutna, erélyesen tiltakoznak az ő nevére való szentségtelen hivatkozás ellen. Ha vannak a hazának olyan fiai, akik eddig csak áldoztak érte, az irók elsősorban azok. Miért követelnek tőlük még ma is áldozatot, mikor maga a haza nem kéri az áldozatot, s mikor az áldozót az áldozás megviseli. Az irodalom is kenyérkereső pálya, noha a művészet birodalmába tartozik. Kinek jutna eszébe, hogy Eczetes Bálint festőtől képet kérjen a Független Szi-
