Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-24 / 8. szám

Nagykároly, 1907. február 24.

S. szám.

XXXIII. évfolyam.

POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP.

'

== MEGJELENIK MINDEN VASARNAP.-L-ü-I'Jwb KIADÓHIVATAL :

SZERKESZTŐSÉG:

hová a lap szellemi részét érdeklő || a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők

NAGYKÁROLYBAN

Deák-tér 20. i

Telephon 59. szám.

Jókti-uteza 2. sz.

Telephor 56. szám.

FELELŐS SZERKESZTŐ :

Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : HANTÁK és TÓTH.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. -5^1 Jegyes szám ára 20 fillér, igehirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

Viharban.

Nagykároly, 1907. febánár 24.

Vészteljes viharok korbácsolják fél a magyar közélet eddig nyugodt tengerét. Pusztító erejük megfélemlitően kavarja fel tz eddig pihent habokat és a hullámhegyek tetején undorítóan gyűl össze a piszkos tajték, mely elborít hajót, hajóst egyaránt . . .

Az elvekért és elvek ellen való magasztos harcz elveszítette eddig tisztes külsejét os helyét elfoglalta az emberekért és emberek ellen való áldatlan küzdelem. A küzdelemben most már nem az egyik vagy másik fél jogos vigyigaz harcza tükröződik ki, hanem a személysk egyénisége. Nem azt nézik, hogy melyik telnél van az igazság, vagy a győzelem érdemlőség, hanem hogy melyik fél képes ellenfelét minél meg nem engedettebb eszközökkel lefegyverezni.

Soha csúnyább és áldatlanabb küzdelem. És a harczban az ellenfelek előtt minden eszköz szent, a mely czéljukhoz vezet^ Eddig az igazság után való haicz volt a küzdelmek ideálja. Az ennek elérése után küzdőt a közönség, a nagy világ taps ai között vívták meg dicső csatájukat es az eredmény reménye lázas segítségre ösztönözte az ir azság barátait. Ezrek és ezrek munkálkodtak közre fáradhatatlanul a küzdelem sikere érdekében és boldog volt az, a kire e nagy munkában a vezető bármily csekély feladat megoldását bízta. Az önkéntes sereg önfeláldozva hozta a harezba azt, amit csak hozhatott és boldog volt, ha ajánlata visszautasításra nem talált. És nem volt ember aki nem tartotta természetesnek aharezokeme ideáljának megvívását, nem volt senki, aki a harcz hevében gondolt volna arra, hogy az, aki minden tehetségével, minden tudásával e küzdelem szolgálatába szegődött, valaha nem e követett el olyas valamit, ami miatt valamely Kaszinó tagjai sorába fel nem vette volna.

Nem volt senki, aki azt merte volna mondani, inkább semmisüljél meg te egyén, sem mintáz igazság győzzön. Nem volt soha e harezok közepette valaki, aki merte volna szó tárgyává tenni az egyes egyén életét akkor, amikoregy nemzetet boldogító probléma megoldásáról Volt szó. Egy nemzet örök átka kisérte volna még utolsó útjára is azt. aki e küzdelem vitézei közé az egyenetlenség üszkét dobni merte volna.

így volt ez eddig. így volt ez abban a korban is, a melyet eléggé meggyalázó jelzővel illetni hiányos a magyar nyelv szótára. És hogy vagyunk ma ? Hogy vagyunk napjainkban a nemzeti uralom fényes virágzása idején, a mikor már teljesülve látjuk nemzetünk évtizedes álmát, a nemzeti uraimat.

Fájdalom teli szívvel vagyunk kénytelenek tapasztalni azt, hogy a viszonyok nagyon, de nagyon megváltoztak. Akkor, a midőn merészelte valaki vádló szavát felemelni az ellen, akit titokban a nép ezrei vádoltak, a mikor bátor kézzel le lett rántva egy olyan lepel, melynek még le nem rántott volta maga is meggyalázó volt, akkor ime vádló hangok emelkednek fel az ellen, aki e küzdelemben egyedül merte felemelni a küzdelem zászlaját és egyedül mert hadat üzenni a társadalmi álbálványoknak.

Tudjuk kiről és tudjuk miről van szó. Arról az egyénről, kit csak azért, mert volt bátorsága szembe szálni a hatalom bálványával olyan vádakkal, olyan rágalmakkal illetnek, a minőket mi elképzelni nem tudunk, elképzelni gyengék vagyunk. Az igazság utáni elkeseredett harczban akarják kedvét venni a küzdelemtől egy olyan embernek, akinek egyetlen bűne ez ügyben feke vesztett ambitiója. Égyet- len hibája az, hogy elragadtatva a siker délibábjától czélja elérésében nem válogat az eszközökben, a melyek czéljaihoz közelebb viszik, melyek küzdelme eredményét biztosíthatják. Ebben a harczban nem a támadás a feladat,

hanem a segítés. Ha hibája van, ha bűnei vannak, ezek felett hozzon illetékes birája később ítéletet. Előbb bíráskodjunk egy már folyamatban lévő bünperben. Ha majd ebben az ügyben ki lesz mondva a nemzet ítélete, ha majd ennek az ügynek aktái lezáródnak és az Ítélet teljes erejévelt sújt le azokra, kik bünhö- désre méltók, midőn az Ítélet elsepri még emlékét is azoknak, kik egy nemzet jóhiszeműsége, jó hírneve és vagyona elleni bűncselekmény vádjának súlya alatt görnyedve akarnak bűnös üzelmek árán kibújni a méltó megtorlás alól, majd akkor jöjjenek a nemzet itélőszéke elé azok, kiket más és egyéb bűnök terhelnek és akkor majd mondunk azok felett is Ítéletet. És akkor ugyanolyan szigorú megítélés alá veszszük azokat is, mint ajelenlegieket, bűneik súlyával teljesen egyenlő súlyú lesz a bün- hödés is.

De félre ezzel e modern védelemmel. Vád ellen védekezés a kötelesség és nem a viszon- vád. Mi külön választjuk a bűncselekményeket. Egyik elbírálható a másik nélkül. És mig az egyik ellen folyik az eljárás, ki kell szolgáltatni bűncselekményének vagy bűncselekményüknek bizonyítékát. Történjék meg a kisebb billenés az igazság serpenyőjében, csak helyre legyen állítva a nagyobb. \ kisebb felett bíráskodni még mindig van és lesz időnk. De az igazság rovására álszenteskedés ne történjék. Le az álarczczal. Már régen hangzik ellenünk a vád, hogy büntetjük a kis bűnöst, de futni hagyjuk a nagyot. Börtönbe a börtönbe valóval, bélyeget a gazemberek homlokára, de glóriát az ártatlanul szenvedőére. A végzet sújtó karja ragadjon meg gigási erejével mindenkit, aki bűnös, de törje szét az akadályokat mindenki elől, aki igaz ügyet szolgál. És ha kell, kerülje el a fogházat az, aki fegyházba juttatja az arra érdemest. Mentsük fel a nyomozó csendőrt ez esetben ha ambitiosus nyomozása közepette el is tért a szigorú formáktól, vagy legalább is

T Á R C Z A.

Ferikét promoválják.

A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája.

A szamosvári kúrián már napok óta lázasan készülnek. A nagyasszony jön-megy. Fáradt lábai daczára egész nap talpon van. Sütnek, főznek, készülnek —’ nem hallani egyebet, mint hogy „Ferikét promoválják.“

Az öreg úrnő most is a tornáczon tipeg és alig bírja bevárni mig Lidiké, a vén Mártonnal elő kerül a pinczéből — a pókhálós üvegekkel.

Szaporán Lidiké, csakhogy felértetek! Hogy mozog ez a nép, mint a rák. Tiz üveg ? Vajon elég lesz ? Hozz még ötöt Márton, vendégelje meg Ferike a barátait. Lelkem kis pulyám . . . Milyen gyerek még. — Lidiké te, fuss csak! Nézd meg, kifőtt e már a sonka ? Piros-e a turós-béles ? Készítsd ki az ünneplőm, azt a levendula szin selymet. Az volt rajtam a Ferike keresztelőjén, azt veszem fel, mikor promoválják. —• Márton, hozd elő az úti ládám ! Lidiké ! Gyere fiam pakolj — hiszen elkésünk. Már dél van és én holnap reggel utazom. Milyen halvány az arezod, mintha nem is a mátkádat promoválnák. Ezek a mai lányok . . “

Lidiké mindenült van. Rendez, parancsokat osztogat — de fásultan, lélek nélkül. Feri már hónapok óta nem a régi. Levelei gyérebbek lettek. Mentegette magát. „Sok a dolgom, tanulok.“

Vajon nem érzi-e Feri, hogy a lány sejtelmes lelke mindent kitatái. A sorok között nem azt olvasta Lidiké. — Álmatlan éjszakákon tisztán látta az „asz- szonyt“, a ki elvette tőle ifjú élete boldogságát.

De a nagyasszony nem sejtett semmit.

Liliké már két éve állandóan öreg nénjénél van.

Mit is csinált volna az ősi házban, — egyedül. —- Anyja az istenben boldogult Szamosváry testvér lánya, meghalt. — Egyetlen bátyja, Horogszegy István, — hires sebész — Pesten lakott s jó barátságban élt Ferivel, — a Lidiké eljegyzett vőlegényével. — Vajon tudja-e Pista, töprengett a leány, tudja-e, hogy Feri hűtlen, — hogy nem a régi ? Kérdezni azonban remeg, fél megtudni a valót.

Feivirradt a nagy nap. A nagyasszony csak épen hogy lefeküdt. Álom nem jött a szemére. Hajnali két órakor kint voltak az állomáson. Alig tudták felrakni a sok kosarat, ládát, pinczetokot. Végre elindult a vonat. — Lidiké maga maradt az üres, csöndes pályaudvaron. Sóhajtva ült kocsira, hogy haza induljon.

* * *

*

Az öreg nagyasszony egész utón izgatottan beszélgetett. Úti társai egytől egyig — végig hallgatták — „a lelkem gyermekem, édes kis bogaram,“ történetét, mely édes befejezést nyert azzal, hogy most pedig megyek hozzá, mert ma promoválják, jelen leszek én is. Édes kis pulyám! Ha tudná a gyerek, hogy jövök. De nem Írtam, meglepem.“

Végre czélnál voltak. Egy hosszú, éles fütty s a vonat berobogott a fővárosba. Egy derék úti társ, udvariasan lesegitette a nagyasszonyt — lerakta málháit, kocsit szólított, segített a felszállásnál, szóval az öreg úrnő 20 perez múlva a „Ferike“ lakása előtt volt. Sok szóváltás után' — de inkább a busás borravalóért — a kocsis leszállította a nagyasszony száz csomagját; a kapu-bejárás alá. — Szegény nagyaszszony. Itt nem sietett a sok szolgálattevő kéz, hogy parancs nélkül is segítségére legyen. A házmester „véletlenül“ kéznél volt.

„Uunokámat keresem barátom, Ferikét. Vagy mitHs mondok — Szamosváry Ferenczet, — ma promoválják. Itthon van-e ? Jöjjön velem kérem, hozassa

fel a csomagokat. Már 10 óra? Na mit áll? Siessünk !!“

A házmester zavartan, tehetetlenül hallgatta az öreg nőt. Tétovázott, de végre megindult. Felértek a Il-ik emeletre.

A 70 éves nagyasszony fürge lábakkal, megfiatalodva, előre sietett. „Nyolczadik ajtó,“ itt lakik. — Lelkem kis madaram. — Jaj de dobog a szivem. Lelkem házmester fogja tiz korona. — Köszönöm. — Csengessen csak. — Végre. Igen maga a szolgáló. Vezessen csak be az unokámhoz, Szamosváry Fe- renezhez. — Itthon van? — Vagy már elment . . . Na mit áll ?

„Kezét csókolom, nagyságos asszony! A Szamosváry nagyságos ur, nem jön . . .“

Erre megnyílt egy ajtó. Tisztes matróna üdvözölve sietett a nagyasszony elé.

„Isten hozta Nagyságodat! Nem csalódom, Özvegy Szamosváry Máténé, megismertem az arczképről, a mi a szegény Szamosváry ur asztalán állott. Istenem ! Istenem ! Hát már kitől tetszett hallani ?!“

A nagyasszony nem vette észre a szomorú hangot — nem hallotta a „szegény“ kifejezést.

Hogy kitől hallottam ? Hát ő maga irta meg a drága lelkem, hogy ma promoválják. Hogy maradtam volna otthon ? Itthon van a fiam ? De mit is kérdezek, már az egyetemen van, ugy-e ? Rakassa csak a fiam szobájába ezt a holmikat kedves asszonyom. Csomagoljuk ki. Azután én is megyek. Ugyan kérem kedves húgom asszony, jöjjön velem . . . Veszek egy kocsit. Igazítson el ebben a Bábelben . . .

Szamosváry Ferencz háziasszonya egy perczig gondolkozott, majd csendesen mondá — „nekem nincs hozzá szivem“, (hangosan) Nagyságos asszonyom. Szamosváry ur, ma nem jön haza. Nagyságos Horogszegy urnái van. Nem jól érezte magát.

Az öreg nő mosolyogva hallgatta. „Biztosan sokat tanult a gyerek; ki van merülve. Nem baj, men-