Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-22 / 51. szám
Aß- s*'% \ Nagykároly^1907. deczember 22. ( JÖ7UI23 XXXIIL évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELEüiK HIHDEN VASARNAP. SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő jj a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Széchenyi-u. 4. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : D p. ÁLTÁL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévig 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona.-s^i Egyes szám ára 20 fillér, I us, Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora ÍO-fillér. Karácsony. Nagykároly, 1907. deczember 22. Egy-kettőt fordul még tengelye körül a földgolyó és újra itt van a karácsony. A karácsony a maga fényességével, kedves melegével, szelid hangulatával és ünnepi áhítatával. A karácsony, amelyet lázas türelmetlenséggel várt az ember gyermekkorában, mert az ajándékok egész garmadáját, jelentette a karácsony, amelyet felnőtt korban is örömmel köszönt, mert a csillogó fenyőgalyak alatt szerettei örömében gyönyörködhet. Nincsen poetikusabb ünnep, mint a karácsony: amely az érző szív legrejtettebb húrjait is rezgésbe hozza és andalító édes hangokat csal ki belőlük. Hangokat, amelyeket nem hallani, csupán érezni lehet. Az apa, akit az ünnep-estén sugárzó arczu gyermekcsapat ujjong körül, az agglegény, aki barátai körében hajtogatja hosszunyaku pohárból a gyöngyöző pezsgőt, a férfi, aki bus legény lakásában ül és sóhajtva hajtja tenyerébe szürkülő fejét, a katona, aki a fagyasztó éjszakában egyhangú csikorgással siilyeszti bakancsait a frissen hullott hóba, a hajléktalan, aki sóvár pillantással tekint a néptelenné vált utczáról fel a bérpaloták fényes, dérvirágos ablakaiba — mind, mind a legdusabb és a legszegényebb, mind átérzi ennek az estnek csodás hangulatát. Senki sem tud szabadulni a bűvös varázsaiul, amelyet egy fenyőág és egy pár viaszgyertya hint szét maga körül. Valami édes melancholia lesz úrrá a sziveken. És valamiképpen egy rég hallott ária az események egész raját idézi fel az ember emlékezetében, akkép egy viaszgyertyákkal ékes fenyőág emlékezetébe hoz réges- rég eltöltött karácsonyestéket a szülői háznál, amelyet nem is annyira az a néhány szál gyertya, mint a mindnyájunkat átölelő szeretet varázsolt tündéri fényben úszó teremmé. Ezért a karácsony mindenekfölött a szeretet ünnepe. A családi szereteté. Az élet forgataga csak mint távoli zugás morajlik a fülbe, de nem mer behatolni a karácsonyfával ékes hajlékba. És akár a padmalyig ér fel az ajándékokkal dúsan megrakott fenyő, akár szegényesen kopár a törpe galy, egyképen szimbóluma mindakettő a legnemesebb — mert önzetlen — érzésnek, a családi együvétartozás hatalmas erejének. Van-e meghatóbb, megragadóbb kép, mint az, amely a karácsonyfa alatt ismétlődik meg minden esztendőben ? Ott áll a családapa, s homlokáról szinte eiTUmiek ne óictuüadolem sebei, a barázdák, vállára gyöngéden ráhajlik társa a küzdésben : a szerető hitvese, s előttük körben zsibong az apróság, amely ujjongva tárja piczi karjait a karácsonyfán lógó ajándékok és édességek felé. Felejthetetlen kép mindenkinek, akinek valaha része volt benne és százszor boldog, aki ennek a képnek a keretébe tartozik. Valóban ez az est alkalmas arra, hogy megaczélozza a férfi csüggedő erejét, lankadó önbizalmát, gyöngülő energiáját. Ebből az életadó forrásból meríteni senki el ne mulaszsza, mert önmaga ellen való bűnt követ el. Egyesüljenek ezen az estén az egymásért dobbanó szivek, az ünnep-est enyhe melegében olvadjon le rólunk minden eluntét, harag, visszavonás. Csókoljuk meg egymás arczát, szorítsuk meg egymás kezét, akik együvé tartozunk, mert csak igy, csakis igy — meleg szeretettel a szivekben — mehetünk bele ismét az örvénylő áradatba, hogy férfias bátorsággal megbirkózzunk azzal a millió akadálylyal, bánattal, szenvedéssel, amit reánk rótt az élet! Tisztujítás Szatmármsgyóban. Nagy napja volt csütörtökön, folyó hó 9-én Szatmárvármegyének. Ekkor folyt ugyanis le a vármegye székhelyén, Nagykárolyban a vármegye köz- igazgatásának tisztujitása. T A R C Z A. Karácsonyfánk. „.Apám, oly szigorú tél van, Es oly sok a szegény, — Ragyogó, gazdag karácsonyfát Most nem kivánok én. Legyen az kisebb s ajándékban Soványabb, mint szokott, Add a szegényeknek felét, mit Jézus nekem hozott.“ Úgy tettem. Majdnem árny boritá A puszta galyakat, De karácsonyfánk solise volt még Fénylőbb és gazdagabb! Endrődi Sándor. Karácsony este . . . Karácsony este, gyertya-gyújtásra, Némuljon el a köznapi lárma, Pihenjen el a bú s gond a szivén. A csüggedt lélek tekintsen égre, Hol betlehemi csillagok fénye Ragyog szelíden . . . Karácsony este, gyertya-gyújtáskor, Közelebb hozzánk az ég, mint máskor: Szelid angyali hozzánk lejönnek . . . Érkezésük szent csöndbe virasszuk, Durva lármával el ne riasszuk Valahogy őket! Lampért Gésa. A gyilkos. — A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczájs. — I. A törvényszéki palota nagytermében az összes helyeket már egy órával előbb megszálva tartotta a közönség. Az elnök könyörtelenül visszautasította a legelőkelőbb hölgyeket, akik még mindig nagy számmal kívánkoztak be a végtárgyalásra. Odabenn mégis a nőnem volt többségben. Csak úgy virítottak a padsorok. Az októberi nap bekandikált a magas ablakon s a kései verőfény ott csillogott az ujdivatu kalapokon, a, színes strucztollakon, a villanó ékszereken. És minden arcz kipirult, minden szem fölragyogott, mint az izgató drámák előadásakor. Mert drámát vártunk. Úri ember és gyönyörű czigányleány szerelmi katasztrófáját. Valóságos rejtély megoldását, mert a gyilkos önmagát vádolja, mig a közvádló tehetetlenül habozott. Az elnök összesúgott a két szavazó biróval. Izgatottak voltak ők is. Tőlük hármuktól követeltük az igazság kiderítését s a megtorlást. Esküdtszék akkor még nem Ítélt felebarátaink ballépései fölött, a polgárság lelkiismerete hallgatásra volt kárhoztatva. — Vezessétek be a vádlottat! II. Fészkelődés, moraj támadt, amint a két fegyveres őr belép a gyilkossal. Nyeles szemüveg, monokli, csiptető, kis és nagy látócső mind rá- szegeződött. Nyúlánk termetű, szinte leányosan szelid arczu, rokonszenves fiatal ember állt meg a terem közepén. Szép téli nap kedvezett a csak minden hat évben előforduló actusnak. A vármegye legtávolabbi részeiből is Nagykárolyba sereglett erre a napra az összlakosság azon kiváltságos töredéke, akiknek a vármegyei közgyűlésen szavazati joga van. A kávéházak, vendéglők megélénkültek s erre az egy'napra Nagykároly városa kivetkőzött unalmas falusi jellegéből. Tudja Isten . . . azért mégsem olyan volt ez a tisztujítás, amint hajdanában szokott volt lenni. A régi idők gondtalan lelkesedése nem látszott meg az embereken. Csak azért jöttékbe,hogy az atyafit, a sógort, a barátot — amint ők mondják— „kenyérbe tegyék.“ Volt is a közgyűlésen tülekedés, korteskedés, könyörgés, kapaczitálás, és az állások ogy táskának betöltésénél nem az érdem, nem a munkában eltöltőit becsületes múlt ju.tatt elismeréshez, hanem az uralkodó klikkek kívánalmai lettek kielégítve, jóllehet, mások kenyerének árán. A bizottsági tagok már jóval 10 óra előtt zsúfolásig megtöltötték a vármegyeháza nagytermét, mely ez egyszer szűknek bizonyult a mintegy 500 főre menő választók befogadására. A tisztújító közgyűlést diszinagyar ruhába öltözve Dr. Falussy Árpád főispán nyitotta meg, ecsetelve a választó közgyűlés feladatát. Megnyitás után az alispán az egész választott-kar megbízásából is az ősi szokásnak hódolva, lemondott és átadta a főispánnak a vármegye pecsétjét és a levéltár kulcsát. Elnöklő főispán a választó közgyűlés tartamára jegyzőül Debreczeni István nagykárolyi polgármestert, ügyészül pedig Jármy Béla, fehérgyarmati ügyvédet nevezte ki. Miután a rend fentartására vonatkozó intézkedések is megtétettek, a jelölő és a szavazatszedő küldöttségek bttek megválasztva. A szavazás két helye-1 ^történt, külön-fculojr szavaztak a virilis és a választott bizottsági tagok. A karzatról bájos hölgyközönség gyönyörködött a közgyűlés mozgalmas képében. Az egyhangú választások a következőképen folytak le. Alispán : Ilosvay Aladár lett, ki megválasztatása után a főispán által üdvözöltetvén, tartalmas szavakban köszönte meg megválasztását, kijelentve, hogy ez a választás az ő tevékenységét honorálja, mig az előző választás inkább a nemzeti küzdelem természetes folyománya volt. —• Főjegyző ; Dr. Péchy István; árvaszéki elnök: Ilosvay Ferencz ; főügyész: Dr. Scbönpflug Richárd; alügyész: Al- mássy Ignácz lett. A főszolgabirák a következőképen lettek megválasztva. A nagykárolyi járásba Madarassy István, a mátészalkaiba Dr. Péchy László, a fehérgyarmaSzerényen meghajtotta magát s mielőtt még kérdést intéztek volna hozzá, érczes hangon szólt, miközben vonásai egyszerre roppant erélyt mutattak. — Nagyságos elnök ur! Tudom a mai végtárgyalás czélját. De bármint faggatnak, bármint vádolnak és védenek, én nem vallók máskép, mint- abogy a vizsgáló biró előtt vallottam. A tiszta igazságot mondom most is, akár hiszik akár nem. Én azt a leányt megöltem! Gyilkos vagyok, bűnhődni akarok . . . ítéljenek el! Akik korábban ismerék Nyitray Bélát, semmi elfogultságot nem vettek rajta észre. Nyugodtságát mindvégig megőrizte, akkor is mikor a legbogosabb keresztkérdések tüzébe haj- j szoliák. Az elnök szelíden szólt: — Mondja el, hol volt, mielőtt a gyilkosságot elkövette! — Csendőr voltam Galgóczon. Azért választottam ezt a pályát, mert tanulókoromban sokat betegeskedtem, s az orvosok azt tanácsolták, hogy olyan foglalkozás után nézzek, mely mellett sokat lehetek a szabad levegőn. Eleinte unalmas volt az életem, de hamar rájöttem, hogy legjobb időtöltés a regényolvasás. — Miket olvasott? — Legjobban érdekeltek a rémregények. Kérem az oly történet, melyben a szerelmesek . . . — Erről majd később! Folytassa csak a maga élete történetét. — Hehe! A magam regényét ... a rémregó- nyemet ? Mert az is az! Oh, de milyen érdekfeszitő! Nos hát kedvezett a szerencse és őrmestey lettem. Egy nap a szomszéd községbe utaztam. Óriási dohánycsempészet történt s ezt kellett kikutatnom. Az ott tanyázó czigányokat vádolták s én fölkerestem Cseresnyés Gábort, a vajdát, hogy számon kérjem tőle az emberei bűnét. Amint az ezüstgombos mel-
