Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-24 / 47. szám
Nagykároly, 1907. november 4=7- SZÚjJOCL. XXXIII. évfolyam. AD AIrMI LAP. SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő j 1 a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Széohenyi-u. 4. sz. NAGYKÁROLYBAN Jőkai-utoza 2. sz. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona -5^ ügyes szám ára 20 fillér. #=- Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. A válság. Nagykároly, 1907. november 24. — ő. — Régi tapasztalati tény, hogy a hegytetőről megindult lavinát útjában feltartóztatni semmi sem képes. Ellenállhatatlanul, folyton íokozódó erővel folytatja útját a magasból a mélység és igen gyakran a megsemmisülés felé. A diadal magaslatáról, a győzelmi hegytetőről napról-napra fokozódó sebességgel rohan le a lejtőn a koalitió. Rohanó esése közepette megsebzik, megvérezik a pálya szirtjei és tövisei és lenn a hegy tövén sincs már számára remény, megnyugvást ott sem találhat. Ádáz, vészteljes harczok dúlnak a magyar nemzeti uralom csatamezején. A nyílt bátor küzdelem már bele íáradt a meddő harczba és a guerilla csatározások uralják a harczme- zőt. A vég szomorú jelenségei ütik fel fejüket. A sereg zsákmányra éhes tagjai már benn a táborban sem tudják türtőztetni szenvedélyüket és a hulla szag oda vonzza az éjszaka hiénáit is. A bomlás és pusztulás feltartóztathatatlan processusa kezdetét vette. Nincs többé ut vissza az élet felé, a jövő már csak a megsemmisülés. Mig az egyetértés és elviselhető pártfegyelem szoros kötelékeit megnem lazította az egyenetlenkedés es a túlhajtott szigor, minden támadás megtört a sziKiaerös vérteken; viszont ma már a legkisebb megrázkódtatás is végzetes következményeket vonhat és mint a jelek mutatják, von is maga után. A horvát obstruktió nyomán kelt vihar hullámai nem kímélték meg a koalitiót sem. Gyengeségünkben gyökerező ereje épen önön magunk hibája miatt megnyitotta a kormányokat elseprő szelek elzárt ajtaját és a legváratlanabb perczben, a legnehezebb viszonyok között tört ki a kormányválság egy egész nemzetet megrázkódtató jelensége. Ezt ma már sem leplezgetni, sem titkolni nem lehet. A koalitió és a nemzeti uralom sokak összeható vétkessége miatt csődbe jutott. De valjuk be, nem is csoda. Mi akik a legutóbbi hónapok eseményeit kritikai szemmel néztük és véleményünket a darabontnak titulálás daczára meg is mondottuk, ezt az egész jelent, mint egy elkerülhetetlen jövőt előre láttuk és bekövetkezését biztosra vettük. Biztosra vettük, mert a körülmények, a melyekből ezt megjósoltuk, mást, mint a jelent nem is eredményezhették, ígéretekkel kormányozni nem lehet, erőszakoskodás nem fegyver, az alakoskodás nem politika, a gorombaság nem érv és a hazafiság nem piaczi czikk. Mikor a kiegyezési komédia egyes felvonásai közepette láttuk, azt a mesterkélt ha- táshajhászást és műerőlködéseket és olvastuk a kimerültségekről szóló harcztéri tudósításokat tisztában voltunk azzal, hogy a harcz eredménye nem fogja kielégíteni a nemzetet és nem a jelenleg kormányképes függetlenségi pártot a maga teljességében. És a mikor láttuk azt a nagy beavatkozást a horvátokkal és a nemzetiségekkel akkor, a mikor sejthettük, hogy ennek nagy ára lesz, elkerülhetetlennek láttuk a tényleg be is következett csődöt. A koalitió úgy rendezkedett be, hogy azon a pusztán hirtelen alapuló berendezésen vesztenie kellett és a bukást nem kerülhette ki. A kormánypálczáért olyan jréreteket tett, melyek már megtételük alkalmával kivihetetlenek voltak és a nemzetnek olyan programmot adott, melyet Ígéretei miatt nem teljesíthetett. És emellett a politikai lehetetlenség mellett még hozzá kezdett Ígéretekkel mesterkedni. És ime most a válság, a megpróbáltatás perczeiben nincs többé egyetlen egy ütő kártyája sem, amelyet kijátszhatna és a legnehezebb perczekben kénytelen lesz kiadni kezéből a kormány gyeplőjét és nem tudjuk egyelőre elképzelni sem, hogy kinek. Mert kormányválságot már átélt a nemzet nem egyet, de mindig volt egy kormányképes párt, a mely azt teljes biztossággal átve hette. De ma elképzelni sem tudjuk azt a párT Á R C Z A. Hangversenyen. Szavalják egyik versemet, S a szivem halkan megremeg, Oh mennyi érzés, mily zene! Minthogyha multam zengene. Amikor Írtam: álmodám, És most is álmodom talán, A lelkes szót taps váltja fel. S engem — könyek boritnak el. Endrödi Sándor. Renitens feleség. Irta: Prém József A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. A lovag-teremben nagyokat nyikorgóit a rozoga padló, amint Rozsályi Kun István magasszáru, kemény- talpú csizmáiban végig lépkedett. Erős indulat dolgozott a kastély udvarban. Az ajtó mellé húzódott hajdú, aki pecsétes levelet hozott Déváról, szepegve nézte a nagy ur haragját. Az irás ketté tépve ott hevert az asztalon. Azaz csak az egyik darabja, a másik a padlóra esett. A keménytalpu, magasszáru csizmák egy párszor már már rátapostak arra a papírdarabra. Ez nekem! A saját hitvesem mert igy pacz- kázni velem 1 Én velem, Rozsályi Kun Istvánnal! Hát az vagyok-e még? Dühös pillantással, vérvörös ábrázattal állt meg a hajdú előtt, várva a feleletet. — Én kegyelmes uram! — alázatoskodott a megriadt ember. Nem rajtam múlt, hogy jobb híradással nem kedveskedhettem. — Lódulj és küld be sebtiben a kapitányomat Ismét végigcsörtetett a termen a nekibőszült férj. Most már rugdalta azt a papírdarabot, valahányszor a közelébe ért. Nem törődött vele, hogy az ország legszebb asszonyának édes kezevonásai alkotják a szabályos sorokat . . . Korának legünne- peltebb asszonya, a bűbájos Széchy Mária, az ő imádott hitvese irt neki . . . Az ólomszegélylyel kerített, szines üvegü ablakon át messzire ellátott a kastély ura. Ott terült el a rozsályi határ. Hátha mégis jön az asszony. Hátha csak tréfálni, ingerkedni akar vele, amikor azt irta, hogy soha többé nem jön vissza Szatmármegyébe. Tán itt van már a közelben ... Az a porfelhő ott a hegyhát mentén őt takarja! . . . De már belépett a kapitány, vitéz Antalffy Gáspár uram. Mi baj István? — Fordul velem a világ! Bár sülyedne el és sülyednék el a pokol fenekéig! — Na, na! — Hát nem jön az asszony! Vérbeli atyámfia vagy, Gáspár, legjobb barátom is vagy, nincs titkom előtted . . . — Mi a szándékod? — Adj tanácsot Gáspár. Vitéz Antalffy Gáspár uram a szókimondó emberek közé tartozott. Tudta ezt a kastély ura, azért követelő pillantással állt eléje és leste, mit is mond a kapitánya. Azt is tudja, hogy mindjárt Ítélet lesz az amit hall.-— Nobát csak amondó vagyok, szerelmes atyámfia, — kezdte Gáspár — vess keresztet Széchy tot, a mely az ország kormányzására vállalkozni merne, vagy merhetne. A multat elseperte a nemzeti felébredés, a jelent aláásta ugyanazon szellem, de a jövőt nem készítette elő senki sem. Lejáratták a függettenségi pártot, odadobták áldozatul a horvátoknak és nemzetiségeknek a magyarság presztisét, nevetségessé teszik a magyar parlament munkáját és most illusori ussá teszik a magyar parlamentárismus eddigi legerősebb talpkövét, az elnöki hatalmat is. Lejárattak mindent, ami csak kezük ügyébe került. Nem irigyeljük a múlt dicsőségét, az emberi tévedésekre hivatkozva mentegetni megki- sérelhetnők a jelent, de hibájuk menthetetlen, mert tönkre tették a jövőt. Kétségbeejtő helyzetbe vezették a nemzetet és nem találják meg a kivezető utat. Az egészért lehet talán némileg felelőssé tenni a nemzetiségeket, a horvá- tokat, de velük indokolni nem lehet. A legveszélyesebb fegyvert vették a kezükbe. Törvényt hozni, törvény nélkül és annak ellenére. Felújítani a letűnt kor gyászos emlékeit, belevinni a nemzetet egy újabb nemzetiellenállásba és a gazdasági válság közepette beletaszitani egy politikai válság kiszámíthatatlan követ- kezmenyeibe . . . Radikális változásra van szükség. Elhagyni azt a kétségbeesett utat, a melyen megindultak és visszatérni az eredeti kiinduló ponthoz. Belátni a tévedéseket és visszatérni a helyes útra, ha ugyan még megtalálják. Egy csapással győzni lehet. Győzni, vagy legalább dicsőén elbukni, addig a mig nem késő ésamiglehet. Sok idő már nincs a választásra. Elérkezett a döntő pillanat! Mert az egy szakasz el fog bukni és ez a bukás a kormány bukása leszj A vidéki pénzintézetek és az állam. Újra megnyitotta az állam erszényét és átutalt a budapesti tőkeerős pénzintézeteknek: vagy 17 milliót betétként. Hogy az átutalás azzal a kikötéssel tör- tént-e, hogy annak egy része vidéki pénzintézetekMáriára. Eljött az idő, amikor a próféczium be teljesedik, még pedig szinültig. Hát nem váltig hajtogattam: ne bízzál abban a gyönyörűséges asszonyban, aki nem becsülte meg az első urát, Báthory Istvánt! Már hogy szerette volna, amikor mint menyasszony is Weselényi Ferenczért rajongott! Mégis tehozzád ment, miért? Csakhogy megbosszantsa az ideálját. Arra jónak talált téged, hogy fölkeltse veled Wesselényi Ferencz indulatját . . . Tisztán látok én . . . Én itt a saját házadban mondom: úgy vigyázz rá, Rozsályi Kun István, hogy sem első nem voltál, sem utolsó nem leszel a szép asszonynál! Mához egy esztendőre harmadik ura lesz Széchy Máriának. — És Wesselényi Ferencz lenne az? — Nem nyugszik addig az az asszony. A házigazda most már belesápadt. Érezte, hogy igazat beszél kegyetlen atyafia. Hisz ez a levél is ott a földön olyasmit emleget. Újból rugdalni kezdte a papírlapot, aztán fölkapta, odavitte az asztalhoz a másik darabhoz. — Olvasd, olvasd csak! Vitéz Antalffy Gáspár betűzni kezte a szép asszonyi Írást, miközben egyre kaczagott. — Hát persze persze! Itt a nyitja mindennek. Unatkozik a házadban. Még csak nemrég ünnepelték Erdélyben, szabadon járt kelt, lóháton kisérte egész sereg gavallérja. Aztán megfeledkezett magáról és hozzád lánczolta az ifjúságát. Azt hitte, te majd megvéded a hírét és helyt állsz, ha pörlik jószágaiért. Szép embernek is talált. Hahaha! De most látja, milyen bolondot tett. Köznapi lelkeddel föl nem érsz hozzá . . . — Az is ott áll? . — Ez itt ám. Meg az, hogy gyámoltalan, alu- székony vagy. Ezt már nem hallgathatta tovább Rozsályi Kun István. Szinte fölorditott és öklével akkorákat
