Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-15 / 37. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

MEGJELENIK MINDEN VASARNAP.

SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL:

hová a lap szellemi részét érdeklő j| a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők

Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz.

Telephon 59. szám. Telephon 56. szám.

FELELŐS SZERKESZTŐ :

Dr. ANTAL 4STVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH.

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy érre 5 korona. -’S JKgyes szám ára 20 fillér. *=- Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

96 °|„

Nagykároly, 1907. szeptember 15.

— ő.— Nagykároly város rendes őszi közgyűléséről lapunk más helyén közöljük részletes tudósításainkat. Azonban a közgyűlésen történtek egy részével külön vagyunk kénytelenek foglalkozni e helyen, a hol más alkalmakkor az országos politika bajaival és eseményeivel szoktunk foglalkozni.

Nagykároly városában a jövő 1908. évben a községi pótadó 96°/o lesz. Ez a rettenetes tény magyarul annyit jelent, hogy az, a kinek holmijai eddig 100 forintnyi állami adó miatt voltak az elliczitálás gyönyöreinek kitéve, az ezentúl 196 forint adó miatt keresheti meg azt az utat, mely leghamarabb vezet ki az országból és ebből a 96 °/o pótadóval megvert városból.

Be kell ismernünk, rövid idő alatt első helyet vívtuk ki magunknak a magyarországi városok anyagi helyzetéről megírandó kortörténelem lapjain. Úgyszólván verseny nélkül vezetünk e téren. Elértük végre azt, hogy szerte Magyarországon mindenütt tudomást vesznek rólunk és az anyák ezentúl azzal fogják roszalkodó gyermekeiket rémíteni, hogy ha nem leszel jó, elköltözünk Nagykárolyba, akkor aztán sirhatsz kenyér és ui puha után. Fucscs lesz mindennek . . .

Pang az ipar, pang a kereskedelem. Mindnyájan remegve nézünk a reánk következő tél és év elébe. A szomorú termésviszonyok és a borzasztó pusztításokat okozó gazdasági bajok miatt megrendült gazdasági helyzetünk alapjai recsegnek és minden pillanatban attól kell reszketnünk, hogy a romok elborítanak bennünket. Még a segítség reménye sem tudja a lelket megtartani bennünk a rettenetes pénzügyi zavarok miatt. Az állami adóprés is napról-napra jobban működik. Az uj agyuk, az uj hadihajók és a túlhajtott militirismus egyéb átkai már a nélkül is a végsőkig vittek bennünket, az ujonczemelés fenyegető réme már előre is veszélylyel fenyegeti az anélkül is végromlásba döntött munkásviszonyokat. A jövő kiszámíthatatlan . . .

A szükségletek pedig napról-napra emelkednek. Minden szó, a mit csak e tárgyban kimondunk nem egyéb, mint elvi jelentőségű theoria. A hibát, az okot feltalálni városunkra vonatkoztatva nem vagyunk képesek. Hibáztatni nem tudunk ugyan senkit, de belátjuk, hogy ez tovább igy nem maradhat. A városi tanács megteszi a maga kötelességét. Lelkiismeretesen jár el. Ez kétségtelen. Átlátják, átérzik ők is e város milliónyi baját, milliónyi szerencsétlenségét, de segíteni nem tudnak. A szükségletek gigási erejével ők sem tudnak ! megküzdeni. Velük szemben mi is csatlakozunk azon elismerő nyilatkozathoz, melyet Dr. Adler Adolf városi képviselőtől hallottunk a vasárnapi közgyűlésen.

Azok a javaslatok azonban, a melyeket a városi jövedelmek fokozása tárgyában ő előterjesztett, nem fognak .segíteni, belátta ezt a kiküldött bizottság D fog segiteal. az

ingatlan forgalmi l°/o-os pótadó sem, a mit a vasárnapi közgyűlés elvben elfogadott. Nem pedig azért, mert ez is csak a város lakosságára fog nehezedni, meg fogja bénítani az ingatlanok forgalmát, zavarólag fog hatni az a nélkül is nehez .lakásviszonyokra és a polgároknak is épen azon részére fog újabb terhet gördíteni, kik a nélkül is a legerősebben vannak megróva, — a háztulajdonosokra. Mert a háztulajdonos jelző nálunk csak disz és nem

T Ä R C Z A.

Szerkesztők és tárczák.

— A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. —

Ezek bizony ugyancsak nagy hadilábon állanak egymással, már tudniillik a szerkesztők és tárczák. Egymásután adogatom befelé pl. az én szerkesztőmnek a tárczáimpt, melyekre mindenkor nagyon büszke voltam. És mig gúnyos mosolylyal olvassa a mindenható szerkesztő tollam e gyengeségeit, azalatt én dobogó szívvel, az izgatottságtól remegve és kínomban izzadva várom a bizonyára lesújtó kritikát.

Az egyik nagyon szentimentális, a másikban nincs elég párbeszéd és igy nem elég élénk, a harmadik száraz — szóval mindegyiknek van valami baja.

— Az árgyélusát ennek a sok komisz tárczá- nak — mondottam magamban; meg ennek a sok finynyás szerkesztőnek, gondoltam utána és nem irtain egy ideig semmit.

Később cselhez folyamodtam; újra Írni kezdtem, de ekkor már postán küldöztem be adagonként az én szerkesztőmnek ezeket az említett szellemi izzad- mányokat. — No lett erre nemulass! Jöttek olyan kritikák a „szerkesztői üzenetekében, hogy ezek hatása alatt valamennyi menydörgős rgenykőta tekintetes Szerkesztőség lábaszárába instáltam, — természetesen azok nem a kívánt helyre, a szerkesztőségbe csaptak bele, hanem a szerkesztő ur tollába, s onnan aztán ismét csak engem sujtottak kegyetlen kritikával, dörgéssel és villámlással.

Már most mit csináljak ? Nem irhatok mindig az annyiszor papírra hurezoit szerelemről, sem pedig a rémregények jellegével bíró rémes tárczákkal nem kedveskedhettem a Szerkesztő Urnák, aki ilyen alkalomkor rendesen a tengeri betegség előjeleit

szokta szememre hányni, melyeket tárczáimmal nála előidézek.

Most aztán gondoltam egyet — igazán csak egyet! — és kaptam magamat s ismét leültem Írni, ezúttal azonban azzal az erős elhatározással, hogy most kifogok rajtuk! Nem azzal a szándékkal ra- ! gadtam meg a tollat, bog}* tárczát, illetőleg ennek keretében elbeszélést vagy novellát Írjak, hanem hogy elénekelve magamról a Jeremiás próféta siralmait, egyúttal a legnagyobb tisztelettel boszut álljak a tekintetes Szerkesztőségen és boszumüvemet ezáltal akarom kivinni, hogy most már nem a Szerkesztő Urnák akarok panaszkodni a költészetet viz- befojtó kritikáról, a múzsa e hóhérjáról, hanem — mint azt ezennel teszem — az olvasóközönséghez emelem panaszos szavaimat, hogy hát milyen kegyetlenek is azok a szerkesztők . . . !

És ki fog csodálkozni azon, hogy keblemben a boszu vadvirága ennyire kifejlődött?-..Rémregényes jellegüknek mondott tárczáim hősei, az erős és szilárd jellem ideálljai, sőt még — horribile dictu

— a szerelmes tárczák szőke angyalkái is, kiket tárczáimban az egekig magasztaltam, bizony nem az égbe, sőt nem is a lapUárcza rovatába, hanem a

— papírkosárba kerültek. Bizony ez nagy esés . . . mennyországból a papírkosárba! S ha véletlenül az udvaron sétálok és elém röpít a szél valami sáros, poros, ázott papírdarabot és szemügyre véve az én egykori alkotásaimra ismerek bennök, melyekre oly büszke voltam, melyekhez annyi reményt fűztem s a melyeket most ilyen állapotban kell viszontlátnom, Önöktől kérdem, tisztelt olvasóim, nem elég ok ez a boszu érzelmeinek kifejlesztésére ?

Miután pedig én ilyetén való boszumat elég jogosnak és indokoltnak találom, ezért voltam bátor boszum okait ilyen adagokban tálalni tisztelt Olvasóim elé.

Lévén pedig a boszuállás az irás szerint tiltva, ha majd az élet, lelkem e c-zukorspárgája, mely azt a testhez madzagolja, elszakad és lelkem eUenálha- tatlan vágytól ragadtatva a mennyország felé re- pülve-megáll annak zárt kapui előtt s csak a mennyazt jelenti, amit a többi városokban, a hol mindent a város csináltat, a mi a házak értékét emeli. Hiszen nagyrésze a háztulajdonosoknak még a mai napig sem fizette le az oly nagy terhet képező aszfalt adót. Ez volt egy igazi adó ... A forgalmi adó ellen egyelőre ennyit hozunk fel. A többire lesz még alkalmunk vissza térni a szabályrendelet tárgyalásakor.

Világos tehát, hogy nem ez az ut, amelyen megindulnunk kell. Hanem keresnünk kell olyan módozatokat, a melyek az a nélkül is eléggé megterhelt lakosok újabb megterhelése nélkül fogják előmozdítani a város anyagi helyzetének javulását. Keresnünk kell közintézményeket, melyeknek városunkban leendő felállítása, vagy áthelyezése uj jövedelmi forrásokat fog nyitni a város lakosainak. A melyek meg fogják élénkíteni az ipart, kereskedelmet, keresetet fognak nyújtani a legszegényebb embernek is, mert amilyen utakon valami segítő aktió után megindulni igyekeztünk, azokon czélt elemi nem fogunk. Addig mig ilyen irányban a helyes útra nem jutunk, mindig felettünk fog lebegni a 96°/o-os pótadó anyagi romlásunkat előidéző Damokles kardja.

— Szilágyi Egy kis névtelen községben, le- ■ leplezték.- -Szilágyi Dezső mellszobrát. Azok közül, akik ma szívesen ülnek ott, ahol Ő sohasem találta jól magát, — szintén elvetődött oda kettő. Ünnepelték. És Szilágyi Dezső megtagadta magát . . . mert halott volt. Nem zavarta el őket onnan, a nagy szókimondó. Pedig ha az a szobor beszélni tudott volna. Ha megtudta volna mondani azt, hogy szobrot csak az állíthat, a ki méltányolni tudja annak érdemeit, akit megörökiteni akar. Hogy szobrot csak az állíthat, aki meg tudta érteni azt, akinek érdé-- meit át akarják adni a hallhatatlanságnak. Az egész szoborleleplezés anakronismus volt. Szilágyi Dezső kora már letűnt, de még fel nem támadott. De fel

országi vasrácsos kerítésen át irigyelheti mások boldogságát somfordálva a kapu tájékán s valahogy j — ha szökve is — bejutni akarván és kinyílván az ; egek kapui, az ott álló Szent Péter kapja meg üs- ökénél fogva berohanni akaró lelkemet s rám ol- asva a boszuállás bűnét kitilt a szentek tanyájáról, akkor ezt a bűnt is a tekintetes Szerkesztő Ürra rogom rákenni, mert ő volt az oka, hogy e bűnt elkövettem. A hátain mögött álló ördögöket pedig, ■ikik biztos préda reményében zavarták egészen a mennyek kapujáig kiszámíthatatlan, mondhatnám iulvilági lóerővel száguldó lelkemet s látva, hogy megalkudtam Szent Péter Úrral, boszusan törölgetik a hajszában megizzadt arezukat, — azzal fogom megvigasztalni, hogy ügyük még nem veszett el egészen, cáak késik, hanem e helyett majd kama- ozni fog, mert én helyettem a tőke helyett a Szer- le esztő urat kapják meg; (nem mondom, hogy „tekintetes“, mert a pokolban mindenki egyformán senki,) ó pedig majd kamat fejében magával rántja az egész tekintetes Szerkesztőséget, mialatt az én lelkem mennyei kankántánezut jár örömében.

Hanem aztán, ha a Szerkesztő Urra kerül a vizes lepedő és ő nem egyezik bele Szent Péternek elsőfokú birói Ítéletébe, hanem megfelebbezi a szen- t3k kúriájához és rám találnak olvasni valami kacs- karingós mennyországi paragrafust és kizsuppoltat- nak a mennyországból s helyettem a Szerkesztőséget fogják felmagasztalni, akkor hideget fog ugyan verejtékezni a lelkem, de egy reménysugár még mindig megmarad és ez az lesz, hogy én meg a másodfokú Ítéletet leszek bátor megkontrázni és akkor magához az Úristenhez adva be felségfolyamodványomat, tanukul igen tisztelt olvasóimat fogom a mennyországba beidéztetni és remélem Önök mel- 1 ettem fognak vallani.

Szívességüket előre is megköszönve s magamat b. jóindulatukba ajánlva fejézem.. be siralmas panaszaimat, mert ime jelen soraimnak Önökhöz való juttatásáért is el kell mennem a tekintetes Szerkesztő Úrhoz — kunyorálni. E czélból most őhozzá intézem kérő szavaimat.