Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-02-28 / 15. szám
Nagykároly, 1906. február 28. szerda. ±S. széjOCL. XXXII. évfolyam. FÜGGETLEN POLITIKAI LAP. EG JELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. SZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendendők: Nagykárolyban, Jókai-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-;>* ügyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fill Kéziratok nem küldetnek vissza. Hirdetéseit és előfizetési díjak a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókai-utcza fi. sz.) küldendők. Apostolok vándoruton. Vezérek voltak ők és megverettetének. Bukásuk a nemzet bukása volt; ne érje hát a gáncsvetők gunybeszéde a bukottakat. Aki győzni nem tudott, az leginkább a nemzet volt, ez az erejevesztett magyar nemzet. Régen elmúlt az az idő, mikor a csatavesztésért a vezérek feleltek. Akkor még nem gondolkoztak a népek. Mentek baromi engedelmességgel a vezérek parancsszava után. A vezérek irányítottak, vezettek, támadtak, visszavonultak, győztek, vagy buktak. Ma már a nép is gondolkodik, legalább annyit, mint az ágyúgolyó, ha többet nem s bizonyosan annyit, mint a vezérek, ha többet nem. Az igazság okából kijelentjük, hogy ez a vezérek fölfogása — a vesztett csata után természetesen. A mig a nemzet csatasorban állott és voltak esélyei a győzelemnek is, addig a vezérek a világért se vallották volna, hogy a küzdelem sorsát a nép irányítja. Addig úgy bántak a néppel, mint a melynek most is változatlanul az a kötelessége, hogy baromi engedelmességgel menjen az ő parancsszavuk után. Aki gondolkodni merészkedett, azt elitélték irgalmatlanul, mert vétett a hadi fegyelem ellen. Most, hogy a fenséges küzdelem rut kudarczot ért, a vezérek egyszerre összezsugorodnak, kicsinyek lesznek és maguk fölé növesztik a népét, hogy könnyebben érje a felelősség. Hát jól van. A szenvedőnek nem nagy vigasz, ha szenvedőnek tudja és nem nagyobb a szenvedése, ha tudja, hogy önön hibája miatt szenved. De fájdalmát enyhíti talán, ha hiheti, hogy akiket szeretett, az odaadást, a bizalmat megérdemelték. A gáncs nem elégtétel és az utólagos kritika nem jóvátevése a kudarcznak. A nemzet semmit se nyerhet, ha hibájuk miatt elveszejti a vezéreket. Nálunk olyan drága az emberélet, hogy meg a vezéreknek is meg kell kegyelmezni. De csatát ne bizzunk rájuk többet. \ Lehej^egyébként, hogy avezéri pálczára ők má^trf^áe^ pályáznak már. Annyira nem pályáznak rá, hogy a csillogó vértezetet fólcserélik az apostolok szőrcsuhájával és a kópja helyett vándorbotot fognak. A vezérek vándorútra készülnek. Apostolok vándorutjára. Kossuth Ferencz, Apponyi Albert a gallok, teutonok és latinok közé mennek, hogy messiási küldetéssel a magyarok felé térítsék az idegen szivek hajlandóságát. De jó is a magyarok istene, hogy annyi irgalmasságot, annyi önzetlenséget és annyi krisztusi szeretetet plántáit nagyjaink szivébe. Mi lenne belőlünk, szegény magyarokból, ha a mi nagyjaink szívtelenek volnának és kö- nyörületességben szükölködők. Ha rideg önzés fagyasztaná a lelkűket és megindultság nélkül szemlélhetnék a nemzet nagy szenvedéseit. De ők nem szívtelenek és nem könyörületesség nélkül valók. Ok nem nézhetik legszentebb jogaink elkobzását, törvényeink eltiportatását, a hatalom gőgös terpeszkedését, legjobbjaink lefegyvereztetését és a börtönök valószínű megnyitását. Nekik meghasad a szivük, ha az ő szemükláttára bontódnak ki a szomorú expo- i ziczióból a tragédia minden megrázó jelenete. Igaz bár, hogy a börtönjelenetek gondolatához hozzáedzették ők a szivüket. Büszkén hirdette Apponyi Albert gróf, hogy a hatalom nemsokára börtönbe veti a nemzet vezéreit. De a vezérek nem félnek. A vezérek nem riadnak vissza a börtönöktől se. Egyelőre csak a hatalom fel a börtönöktől, azért nein nyittatja ki őket. Lehet, hogy a hatalom egy pár hét múlva legyőzi ezt a gyöngeségét és az óhajtott börtönöket megnyitja, de a vezérek akkor apostoli vándorutjukon lesznek már és nem érheti őket utói a porkoláb durva keze. Apostoli utón lesznek — a gallok, teutonok és latinok közt. Es ahol megcsendül Apponyi Albert mély rezgésü tenorja, ott a gallok, teutonok és latinok lelkesedni fognak. Óh, micsoda győzelmek lesznek ezek. Monsieur Grandjean és mr. Johnbull, úgyszintén sennor Truttifutti megismerik a mi alkotmányunkat, a hármas Verbőczy-ben lefektetett nemzeti jogokat, a pragmatika sanctiót és más egyebeket. A monsieur, a mr. és a sennor megismeri a 67. XII. t.-czikket és az ökle összeszorul, ha arra gondol, hogy a szegény magyart becsapták. Meg fogja tudni, hogy az országgyűlést törvénytelenül oszlatták föl és tiltakozni fog. Meg fogja tudni, hogy a királyi biztosok intézményét csak nagy szárazságok és felhőszakadások esetén ismeri el törvényesnek a magyar közjog és ismét tiltakozni fog. Sennor Truttifutti és a többiek meg fogják tudni, hogy van egy ország a Duna-Tisza mentén, ahol sok a mágnás es kevés a hazafi, ahol nemzetiségek laknak és koalicziósok, azonkívül hazaárqjók. És ezt á gyönyörű nemzetet leigázták. Leigázták orvul, bitangul. Mindenét elvették, csak a hazaárulókat nem. No de, a francziák igazságosak', az angolok és az olaszok is és amit tőlünk elvettek, azt visszaadják majd. Nem hiába járja közöttük Kossuth meg Apponyi apostoli vándorutját. Ezek az aranyszáju apostolok megfogják győzni a külföldet, hogy amit tőlünk elraboltak, azt visszaszerezni az ő kötelessége. Hát csak hadd kisérje istennek áldása vándorútokon az apostolokat. Csak hadd menjenek a francziák közé és a többi idegen nemzet közé. Mert ott kell keresni orvoslást a mi bajunkra. Az alkotmányunkat a francziák ra- holták el; tőlük követeljük. Törvényeinket az angolok kobozták el; tőlük követeljük vissza. Egyéb jussunkat az olasz zsákmányolta el. Visszaszerezzük tőle. Amit elvesztettünk, ott kell keresni. Nem itthon és nem Ausztriában, nem. Mert az osztrákok nem vétettek ellenünk. Ok a törvényeinket nem bántották, a függetlenr A K c Z A. Hófúvás. Irta: Berkes Imre. Valahol a hegyek között, az isten tudja, hol, merre — van egy szűk katlan. A katlanba beépítettek néhány házat, alig lehet több tíznél, a házakat elkeresztelték falunak, a falut Katlannak. Emberek hordták össze a rozoga házakat, beléjük telepedtek, nyírták a fákat, fúrták a sziklákat s megcs'aládosodtak. A természet kora ősszel, de mindig kora ősszel sürü, fehér lepedőt teregetett szerte-széjjel a falura. A hegyi szél sima, fényes kupaczokat hordott össze a természet ajándékából; ház előtt, az utcza során, a kanyargónál, mindenütt nagy, veszedelmes, süppedő, emberttemető hófúvások terpeszkedtek. Egészen késő tavaszig, mert itt csak két évszak váltakozott: a hófúvás, meg a nyirkos. Így, nyirkos; esős, vizverte, házalámosott, derékig sáros volt a falu nyirkos idején. Az emberek alig várták már a hófúvást. Mert bizony, nem igen voltak ők válogatósak. Egy veszedelme volt a hófúvásnak: a farkas. Mikor a pirinkó ablakok befagytak, fejszecsapás nem csattogott az erdőn, az emberek ott éldegéltek kuckóikban abból, amit a nyirkos idején összehordtak, ilyenkor üvöltött a farkas. Valahány szája-széle, útja volt Katlannak, mindenütt ott loholt a görhes, villogó szemű vad. Mi az ördögöt akart? Lompos, bebugyolált ember alig-alig mozdult ki az alacsony viskóból. Hát a farkasok vérszemet kaptak. Bizony isten, besettenkedtek a faluba s bebámészkodtak a házak jégvirágos ablakain. Ennek a falunak van a hófúvás idejéből egy hires története, a János házassága. * * * Dologtévő ember volt János világéletében. Nyirkos idején odajárt a hegy méhébe s ott sziklát fejtett. Nem egyedül, sokan voltak ők, a sziklafejtők. Katlanból is egynéhányan, meg máshonnan, névtelen és híresebb falvakból. Lányok is akadtak, akik ott munkálkodtak, kevesen, de izmos, tagbaszakadt, gyönyörű hegyi lányok. Tolták a targonczákat, gyors fordulóban tértek vissza a sihederek közé. Dal is fakadt ajkukról nagy elvétve. Mintahogy a sziklából is kíserked néha egy-egy virágszál. Két hófúvás óta ismert János egy leányt. Közben lepergett két nyirkos s János elhatározta, hogy a harmadik hófúváson — mi dolguk is volna egyébb — feleséget hoz a házba. Azt a targonczás leányt, valamelyik névtelen faluból, aki verejtékesen dolgozott a garasokért. Az kell neki. Mikor már beszürkült az égbolt, mély, nehéz ködök ültek a hegygerinczen, alant a munka is lankadóban és már a hófúvás kezdte libegtetni fehér palástját, János rátámaszkodott a fényes csákányra, a leány meg ott ült a targonczán s úgy nézték egymást kettesben, szép csöndesen. Tíz szónál alig beszéltek egymással többet, azt is csak úgy odavetve, munka közben. Most János megszólalt: — Megjön a hófúvás. A leány lehorgasztotta gyönyörű fejét. Ej, birizgált valami a szive körül. Hófúváskor szoktak ezentájt házasodni a legények. Akkor ráérnek. Aztán sóhajtott a leány. — Nyirkosig nem is látjuk egymást, János. — Nem látjuk egymást . . . Valami reszketett, ragyogott a leány szemében. Mint amikor a ködön átalszürődik egy esteli csillag szomorú ragyogása. János vállára kapta a csákányt, félig indulófélben volt már, a lány is más irányban tartott; aztán még egyszer megszólalt a legény. — Azonban majd átnéztek hozzátok. Szánkón megyek. Két ülés lesz rajta... Ejnye, két ülés lesz rajta... A lányt elnyelte a köd. János Katlan felé ballagott. — Kinek az a másik ülés ? — töprengett az útjában a leány. Mert hogy igy mondta tisztán : Két ülés lesz rajta. Erős szivét nagy melegség öntötte el. * * * A farkasok már bebámészkodtak a jégvirágos ablakokon. A hegyi utak egybeolvadtak a hegyek lejtőivel. Rájuk terült a fehér lepedő. Ember nem igen járt arra, csapást csak a farkasok vertek. János megcsinálta a két ülést. A szánra tette a csákányt, a hóhányó lapátot, meg a rozsdás puskáját. Befogta a lovát, kát pokróczot is terített rája, ő maga is bebugvolálódott. Csak a két okos, bátor szeme villogott ki a süvege alól. Azt mondta a szomszédja, hogy várjon még, amig megenyhül a hófúvás. Nyakát töri, elsodorja a szörnyeteg vagy felfalja a farkas. János rázogatta a fejét s megnógatta a lovát. — Gyite, menjünk Isten hűével! — Isten hűével János; aztán úgy ne járj, mint a sikátori legény. Az is hófúváskor indult az asszonyért, de asszony és szán nélküliért vissza nyirkosra. János ezt már nem hallotta. Belevágott a horhóba. Nem látta az utat a hófúvás miatt. De itt cseperedett nagygyá, hát már áz érzés vezette. Csengetyüje is volt a lónak . .. — Csiling, csiling, asszonyért megy János. A vakító, izzóan fehér lepedő ráborult a lóra, a csengetyüre, a szánra s a bundás emberre. Éjjel vonítottak a farkasok. * *
