Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-11 / 60. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Közigazgatási bizottsági ülés. Szatmárvármegye közigazgatási bizottsága folyó })ó 9-én tartotta meg rendes havi ülését dr. F a 1 u s s y Árpád főispán elnöklete alatt. Jelenvoltak: Ilosvay Aladár alispán, Jékey Zsigmond, N. Szabó Antal, Szuhányi Ödön, Doma- hidy Sándor, Luby Géza bizottsági tagok, Dr. Péchy István, Ilosvay Ferencz, Almássy Ignácz, dr. Czukor Lajos, Kacsó Károly, Bodnár György, Papp Béla, Luby Béla és Plachy Gyula szakelőadók. —- Nagy Béla, Böszörményi Sándor és Sántha Kálmán bizottsági tagok elmaradásukat kimentették. Elnöklő főispán az ülést megnyitván, bejelenti, hogy Kende Zsigmond bizottsági tag, több mint tizenhat év óta viselt közigazgatási bizottsági tagságáról lemondott. Ilosvay Aladár alispán indítványára a bizottsági tagok Kende Zsigmond lemondását sajnálattal veszik tudomásul s tizenhat évi fáradhatatlan eredménydús munkálkodásáért, melyet mint megyei közigazgatási bizottsági tag fejtett ki — egyhangú elismerését és köszönetét nyilvánítja a bizottság, s erről jegyzőkönyvi kivonaton értesíti. A Kende Zsigmond lemondásával megüresedett albizottsági tagsági helyekre és pedig a fegyelmi választmányba, valamint a póta,dó felszó- lamlási és munkásügyi albizottságokba Nemestóthi Szabó Antal választatott meg. Az árvaügyi folebb- viteli bizottságba a főispán ugyancsak N. Szabó Antalt nevezte ki. Lényegesebb ügyek nem fordultak elő. Az egyes előadói jelentéseket alábbiakban adjuk: Alispán! jelentés. Az alispán jelentése szerint a közbiztonság az elmúlt hóban a vármegye területén kielégítő volt. Szeptember hóról elintézetlenül átjött 506, október hóban beérkezett 2485, összesen 2991 ügydarab, melyből a múlt hóban elintéztetett 202. Hátralékban maradt 313 ügy darab. Árraszék jelentése. Az árvaszéki elnök havi jelentése szerint szeptember hóról elintézetlenül átjött 1030, október hóban beérkezett 2496, összesen 3526 ügydarab. Ebből elintéztetett 2674. Maradt elintézetlenül 852 ügy darab. Kizegészségögyl jelentés. A főorvosi jelentés szerint a vármegye területén a közegészségügy a múlt hóban Nagybánya város, a nagykárolyi, csengeri, nagysomkuti és nagybányai járások kivételével kedvezőnek volt mondható. Uralkodó kór volt a légzőszervek hurutja és lobja. A hevenyfertőző kórok közül legsűrűbben a kanyaró, hökhurut és hasihagymáz észleltetett. A lefolyt október hóban ellenőrzési szemlék teljesittettek a járás-orvosok által a nagykárolyi járásban 6, a mátészalkaiban 7, a csengeriben 13, a fehérgyarmatiban 5, a szatmáriban 6, a szinyérvá- raljaiban 11, az erdődiben 8, a nagybányaiban 13 és a nagysomkuti járásban 31 községben. Tanügyi Jelantés. A tanfelügyelő havi jelentéséből örömmel vettük tudomássul, hogy II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai havainak hazahozatala alkalmából a vármegye területén levő iskolákban hazafias ünnepélyek tartattak. Nagybányán az újonnan szervezett állami elemi iskolák részére a szükséges telkek megszereztettek s a tervek elkészítés alatt állanak. Pisk árkos, Tőke- terebes és Vetésen az általános ismétlőiskola helyett államsegélylyel magyartannyelvü gazdasági ismétlő iskola szerveztetett. Áilamépitészetl jelentés. Az államépitészeti hivatal főnökének havi jelentése szerint a vármegye területén levő állami és törvényhatósági utak az elmúlt hóban jókarban voltak. A nagybánya—m.-szigeti állami ut további építésére a kereskedelemügyi miniszter újabb 50,000 korona előleget folyósított. A lefolyt hóban beérkezett 3798 ügydarab, ebből elintéztetett 3762, hátralékban maradt 36. Útadóban hátralék volt 279,043 kor. 51 fillér, — erre október hóban befolyt 30989 kor. 26 fillér. Hátralékban maradt 248,118 korona 72 fillér. PéDzOgyigazgatói jelentés. A kir. pénzügyigazgató havi jelentése szerint a múlt hóban: egyenes adóban 1905. évi hátralék 2.919,848 korona 52 fillér, ehhez a folyó évi I—IV. évnegyedi részlet 2.949,070 korona 39 fillér. Összes tartozás 5.868,918 korona 91 fillér, ebből levonva az utólagos törlést 65,596 korona 28 fillér, maradt tartozás 5.803,322 korona 63 fillér, erre befolyt a folyó évben 1.971,385 korona 86 fillér. Október hó végén hátrajék 3.831,936 korona 77 fillér. Bélyeg és közvetlen illeték fejében folyó évi október hóban befolyt 1420,91 korona 53 fillér. Az iparos szövetség. Magyarországon az utóbbi időben a kisiparosok helyzete válságos lett. Ugyanis a külföldi gyárak gombamódra való növekedése teljesen leszoritotta a helybeli piacz termékeit, a régi kormány legnagyobb bűnét képező elhanyagolt ipartörvény módosítás elmulasztása a tönkszélére juttaták a napi kenyérért küzdő kisiparosainkat. Sokszor feljajdultak kisiparosaink helyzetük kétségbeesett volta miatt, kecsegtető ígéretet nyertek eleget, de tenni senki sem tett érettük semmit; maradt minden a régiben s keserűen tapasztalták a régi magyar közmondás igazságát. „Segíts magadon, megsegít az Isten“. Aki ismeri a még jelenleg érvényben levő ipartörvény hézagosságát, nem csak jogosnak, de már régen szükségesnek tartja ama igazán dicséretre méltó mozgalmat, melyet városunkban lakó kisiparosaink indítottak meg helyzetük javítása s a megélhetésre szükséges mindennapi kenyér megszerzése iránt. Siettette a vezető férfiakat a szövetség megalakítására városunkban, a városi színkör építésénél történt azon igazán sajnálatra méltó esemény, hogy az építtető bizottság csekély 600 korona miatt mellőzte egyik helybeli polgárát városunknak, holott a vállalat igen sok helybeli kisiparost látott volna el bizonyos ideig munkával s családjaikat betevő falattal. A szövetség felállítása elkerülhetetlen szükséges azért is, hogy kisiparosaink tömörülve felvehessék a versenyt a tőkével rendelkező nagy vállalkozókkal szemben, szükséges azért, hogy a szövetség czéljaiban hangoztatott azon elvek, mely az elszegényedett s elnyomorodott kisiparos és családja segélyezését tűzi ki főczélul, érvényre is jussanak, továbbá szükséges azért is, hogy a város közönsége meggyőződést szerezve arról, hogy a helybeli piaczon a külföldről behozott silány munka helyett jobb minőségű terméket kaphat, kisiparosainknak munka nyújtásával a megélhetést biztosítsa. Hogy a szövetség megalakult azon csak örvendünk, de megvagyunk győződve arról is, hogy a megalakulás iránti határozat nem csak határozat marad, hanem az érvényre is lesz juttatva, mert a kiküldött bizottságban oly férfiak vannak, kik igazán szivükön viselik a kisiparosok helyzetét s nem dicsőségnek, de erkölcsi és emberbaráti kötelességüknek ismerik elvállalt megbízatásuknak eleget tenni. Figyelemmel fogjuk kisérni működésűket, igyekezni fogunk kitűzött czéljaik előmozdítására a nagy- közönséget tőlünk telhetőleg megnyerni. Bécset és Ausztriát ölelték át hazájuk gyanánt. Legtöbbjüknek nemcsak a magyar nyelvről, de a magyar közjogról sincs fogalma. Magyarországban magukra nézve alig látnak egyebet, mint vadász területet. Ha valamelyikük katonai rangjánál, kivezényeltetésénél fogva kénytelen volt Magyarországon tartózkodni, nem igyekezett a magyarokkal asszimilálódni, s nem igyekezett kifejezésre juttatni a közösséget, amelyet mint a közös uralkodó család tagjának nyíltan vallani kellett volna. Jusson eszünkbe, milyen szánandó szerepet viselt Frigyes főherczeg, a mikor a pozsonyi mező- gazdasági kiállítást magyar beszéddel kellett megnyitnia, s a magyarul leirt beszédet még csak leolvasni se tudta helyesen. A fájdalmas emlékű királynén kívül három tagja volt a királyi háznak, akik a magyarok rokonszenvét meg tudták nyerni. Szomorú véletlen, hogy mind a hármat tragikus sors érte: Rudolf trónörökös, János Szalvator főherczeg (a titokzatos módon eltűnt Orih János) és Ottó főherczeg. Ottó főherczeg nem affektálta s nem fitogtatta a magyar szeretetet. A Habsburg családot kritizálok gyakran szólnak arról a politikáról, melylyel az egyes nemzeteknek, nemzetiségeknek külön főherczeget vezényelnek ki, akiknek azután bele kell bújni az az illető nemzetek, nemzetiségek faji sajátosságaiba. Erz herczeg Johann a stájerek főherczege volt, József főherczeg és utódai a magyar főherczegek, időnként más-más a cseh főherczeg. Még akik elfogadják is ezt az állítást, azok se mondhatják, hogy Ottót valamely érdek hangolta volna a magyarok iránti rokonszenvre. „Kivezényelve“ nem volt; különös érdekek se irányították. A trón várományossá sohase volt, sőt ő maga védte meg a Burg finoman szőtt intrikái ellen fivérét, Ferencz Ferdinándot, mikor ennek trónöröklési joga veszedelemben volt. A „Bohém-főherczeget* emfuér- ként adták reá a bécsiek, pedig annyi dicséret van benne! — csak lelki hajlandósága vezette, mikor mint a nádasdi-huszár ezred parancsnoka, soproni tartózkodásának ideje alatt megszerette a magyarokat; gyermekeinek magyar nevelőt tartott, azokat megtanította magyarul és ő maga is legszívesebben a magyar huszárok egyenruháját viselte. Szívesen jött Budapestre s' ilyenkor mindem szó nélkül, ledobva a spanyol ettiket lovagkeztyüit, szórakozott magyar főúri barátaival. A hofolámáknak és az udvarmestereknek megfoghatatlan volt ez, s a főherczegnek csakhamar az a hire kerekedett, hogy „lumpol.“ A dinasztiának neveztes tagja halt meg benne; nem csak a királyhoz való közel rokonságánál fogva, hanem azért is, mert első szülött fia: Károly Ferencz főherczeg a monarchia jövendő királyául van ki jelölve. Ferencz Ferdinánd trónörökös házasság kötése alkalmával esetleg születendő fiait lemondó nyilatkozatával kirekesztette a magyar és osztrák trónhoz való jogból s igy ez a jog utána Ottó főherczeg legidősebb fiát Károly Ferenczet illeti. A magyarok tehát nemcsak igaz barátjukat veszítették el benne, hanem a jövendő királyuk nevelőjét is, a ki fiát a magyarok iránti becsülésre és szeretetre nevelte. A tizenkilencz éves főherczeg leikéből bizonyára nem enyésznek ki azok az elvek, melyek szerint atyja élt s a tanítások, melyeket atyjától kapott; de az ő zsenge korában még sok, igen sok irányitó szerepe lett volna az apai hivatásnak. Részvéttel illették meg a magyarok Ottó főherczeg ravatalát. S e részvét levegőjéből önként támadt a gondolat: ha az uralkodó ház tagjai gondolkodásában és lélekben Ottó főherczeg példáját követnék, akkor Magyarországon nem ujulna fel mindegyre a nemzeti dinasztia után való vágy, a melyet főként a főherczegek életmódja, tőlünk idegen érzés táplál. Pedig a Habsburgok között mind ritkábbak a József főherczegek, a Rudolfok és az Ottók ... Ky János nehány pillanatig bambán nézte a gúnyosan vigyorgó küllőket. — Hát nem mehetünk tovább ? — kérdeztem, miközben boszusan szálltam le a kocsiról. János szomorúan bökte ki: — Ezzel má’ nem ! — Hát csak hozd valahogy rendbe, — mondottam gyors elhatározással — én addig gyalog besietek a kastélyba. Hiszen alig félórányira van már innét. — Az ám — jegyezte meg a kocsis — csak hogy nem nagyon biztonságos ez az erdő ilyenkor, alkonytájba. — Ne félts engem — szóltam mosolyogva — el vagyok látva minden eshetőségre. És a köpenyem zsebéből kivettem a revolveremet. Azzal útnak indultam. Az esővíz már kezdett beszikkadni a földbe, nyirkos levegő suhant keresztül a fákon; egyébként mélységes csönd volt. - A köpenyemet összébb fogtam s rátértem a gyalogösvére, amely a kocsiuttal párhuzamost kígyózott végig az erdőn. Az átázott sárga levelek lépteim nyomán valami különös, siró hangot hallattak. Már vagy egy negyedórája haladtam az utón, amikor oldalt a sűrűben gyanús nesz támadt. Mintha emberi léptek lettek volna. Megálltam és hallgatóztam. Semmi! Eh gondoltam — bizonyára egy gyik siklott keresztül a cserjéken, vagy talán egy nyulat ugrasztottam ki a búvóhelyéből. Ily módon megunygtatván önmagamat, tovább mentem. Alig haladtam tizenöt lépést, a zörej a bokrok közt megismétlődött. Senki sem foghatja rám, hogy ijedős természetű lettem volna, de amikor ott álltam egyedül, egy ismeretlen erdő kellős közepén, a mind sűrűbbre váló esti szürkületben, önkéntelenül megremegtem. Kezemet zsebembe mélyesztve, ujjaim görcsösen tapadtak oda a revolveremhez. Néhány lépést tettem még, amikor a bokrok közül felém ugrott valaki. Kiáltani akartam, de a hang megakadt a torkomon. A pénzedet! — kiáltotta támadóm, s megragadta a mellemet. Csak a villogó szemeit láttam. — Odaadom — szóltam rekedten s a zsebemből kirántva revolveremet, keresztüllőttem a ficzkót. Meg- tántorodott. Szemeivel csodálkozó, fájdalmas, szinte megfázó pillantást vetett felém, aztán összeesett. Én pedig folytattam az utamat. De az a tekintet, amelyet a halálra sebesült ember reám vetett, nem hagyott nyugodni. A legkülönfélébb gondolatok czikáztak át agyamon. Ki tudja minő szánalmas sors, minő szomorú balvégzet késztette ezt az embert, hogy vad módjára az erdőn barangoljon ? Talán a végső kétségbeesés bírta őt arra, hogy rabolni menjen ? Istenem, hiszen mennyiféle nyomorúság van ezen a földgolyón! Ki ismerné, ki értené meg valamennyit? Azután meg arra gondoltam, hogy elvégre is orvos vagyok, s bárki legyen is az, aki véres sebével a közelembemben fekszik, kötelességem, hogy segítsek rajta, ha tudok. Vissza fordultam. A sebesült még ott feküdt a gyalogösvény mentén, mozdulatlanul. Gyors elhatározással feltéptem a ruháját; sebére, melyből lassan szivárgott a vér, szükségkötést alkalmaztam, homlokát esővízbe mártott zsebkendőmmel megdörzsöltem s a fejét gályákból, levelekből rótt párnára fektettem. Alig készültem el a mentéshez szükséges legsür- I gősebb teendőkkel, úgy rémlett, mintha a távolban valami fény csillant volna meg a fák között. Kirohantam a kocsiutra. A fény egyre közeledett. Most már a lovak dobogását is hallottam. Majd a kocsikerekek zörgését és ostorpattogását. János! — kiáltottam teljes erőmből. Meghallotta. És a lovak közé suhintott. Néhány perez múlva mellettem volt. János, — szóltam az izgalomtól remegő hangon, — itt az ösvény mellett egy sebesült ember fekszik. Ezt a kocsiba kell emelnünk. . . Majd hazavisszük a kastélyba hozzád . . . A sebesültet ketten föltettük a kocsiba. Húsz perez múlva a kastélyban voltunk. Egy öreg szolga került elénk és szomorú hangon jelentette : — Az öreg méltóságos ur az imént lehelte ki a lelkét 1 . . . Megnéztem a halottat. Egy negyedórával ezelőtt talán még segíthettem volna rajta. Egy negyedóra! Ugyanaz az idő, a mit a „másik“-nál töltöttem. Elszorult a szivem, kétség mardosta a lelkemet, vájjon helyesen cselekedtem-e ? Föláldoztam az öreg báró életét, mialatt egy semmirekellőét megmentettem. Mert a ficzkó megmenekült. Két hét múlva talpra állott. Hogy hol van most ? Itt — nálam. Az inasom. Tizenöt év óta hűségesen szolgál. Szorgalmas, becsületes, ragaszkodó. Ő a jobb kezem: a Péter.
