Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-21 / 4. szám

SZATMARMEGYEI közlöny

A vezérek felelőssége.- (Könnyű lelkiismeret)

Nagykároly, 1906. január 20.

A „Nagybánya és Vidékében“ olvassuk, hogy Apponyi Albert ottani látogatása alkalmával a választók előtt igen nagy és igen szép beszédet mondott.

Ország világ tudja, hogy Apponyi a beszéd nagymestere. Hazafias érzelmi szólamokkal, kitanult hangsúlyozással annyira el tudja ragadni a hallgatóságot, hatalmas orgánumával és lelkes gesztusaival annyira felizgatni a leghidegebb elemeket is,—hogy a szavait nem értő bányavidéki szegény oláhok pálinkás felbuzdulásukban ősi negyvennyolczasoknak képzelvén magukat, a levegőbe festett ellenséggel szemben hűséges támogatásukat óriási szetreászkákkal biztosították.

A beszédek nagymestere ilyen siker után mit tehetett egyebet, minthogy most már a diszebédnél magáról is szóljon egy kicsit.

A magyarul értő úri népnél más palástban kelleti bemutatkozni, tehát :

Összehasonlította magát V. Henrik angol király- lyal, ki egy csendes tábori éjjelen titokban kihallgatta katonáit. A szegény közemberek keservesen panaszkodtak egymásnak : harczba visznek, vérünket ontják, családunk, gyermekeink árván maradnak, Stb. stb.

— És a derék Henrik megvizsgálva lelkiismeretét mégis ^elvitte őket a franczia háborúba.

O is igy van, a nemes gróf. Az ő lelkét is nyomja a felelősség, hogy az egész nemzetet nyomornak és szenvedésnek teszik ki; — elismeri, hogy a vezéreknek könnyű a dolguk, mert saját anyagi érdekeikben ke- vésbbé vannak kitéve a károsodásnak, — de lelki- ismeretének válasza az, hogy elviselheti a felelősség súlyát azon nélkülözésekért, melyeket a gondviselés a nemzetre reá mért.

No ez kétségtelenül megható. Nagy szív és igen tág lelkiismeret.

Mert különös felfogást árul a lelkiismeretességről az a kijelentés, hogy nekem az ellentállás harczából nagyon kevés károm van — nektek azonban tagad- hatlanul nagyon sok: mégis nagyon nyugodtan biztatlak, hogy kövessetek a saját veszedelmetekbe.

Biz ez súlyos dolog, s ime most már a legilletékesebb vezéri ajkakról, Apponyi ajkairól dokumentálva halljuk azt, ami a köztudatban meggyőződéssé kezdett érlelődni, és pedig:

A vezérek igyekeznek azon, hogy nekik minél kevesebb bajuk legyen, — a tömeg ám lássa! — Az utóbbi az ő dolga, mert a vezérek lelkiismerete nyugodt, ha a megvaditott publikum kartács és gépfegyver elé kerül is.

Hisz ki ne tudná azt, hogy a fővárosban annyiszor előforduló zavargásoknál mindig csak néhány munkás iparos ember, legfeljebb egy pár diák kapta a véres fejeket, — s azok, kik előttük szónokoltak, kik őket feltüzelték, lázitották, mindig még idejében hol egy sikátorban, hol egy kapuban tűntek el.

Ki ne olvasta volna, hogy a pestvármegyei mozgalmak alkalmával, mikor a felbuzditott közönség és tisztviselőkkel szemben, a karhatalom akczióba lépett : a mozgalom főinditója egy magyar nadrágban járó nagyur még sértésnek vette, hogy a többiek sorsába részesüljön, — és saját drága személyét a főrendiházi immunitással igyekezett különválasztani a p e u p 1 e - tői.

Ki ne látná a debreczeni eseményekből, hogy ott csak festőlegény, — kocsis, — diák, — munkás és hasonló foglalkozású és társadalmi állású emberek vannak bajban, a fő és alrendezők azonban a homályban bujkálnak. Egy-egy előbbkelő embernek kérdőre vonása vagy csak megidézése a nemes vezetőségekben nagyúri méltatlankodást idéz elő, s egyetlen egy sem találkozik közöttük, ki a tömeg felbiztatásáért a felelősséget elvállalná.

Hát tisztelt politikai vezérek! — Ha olyasmire biztatják a népet, amiből baj lehet, úgy előre a testtel!

— Ti áldozzatok elsősorban vagyont és vért, ha igazakért harczoltok ! — Ne a szegény népet vigyétek a szenvedésekbe, ne a kenyérkereső embereket csu- kassátok el!

Apponyi nyilatkozata a vezéri lelkiismeretről és a napi események tanultságai sok félrevezetett embert fognak kijózanítani.

Mi csak egy harczot ismerünk, mely jogosult és üdvös a népre és ez: harcz a békéért. Ézt a harczot küzdjük most is, mikor figyelmeztetjük az igaz hazafiakat, hogy nagyhangú szólamok és előkelő izgatásokkal ne bujtassa fel magát a törvényes rend és a király személye ellen, mert csak ezek biztosítják népünk magán és állami boldog életét, csak ezek képesek minden bajtól megóvni a hazát.

Emberek, óvatosak legyetek a „lelkiismeretes“ vezérekkel szemben!

A tisztikar rezisztencziája jogi szempontból.

(Beküldetett.)

A vármegyei tisztikar állásfoglalásának elbírálása nagy higgadtságot igényel, nehogy azok is szenvedjenek a tisztviselők közül, kik ezt meg nem érdemlik.

Nem hivatkozunk egyes vármegyék példáira, hol a tisztviselőket nem kényszeritették hivatalos kötelességükkel ellentétes állást foglalni, mi a Szatmár vármegyei különös helyzettel akarunk csak foglalkozni.

Arra sem akarunk reflectálni, hogy a volt alispán igen nehéz helyzetekben nem kereste s nem kérte a tisztviselők szolidárítását, mert érezte, hogy azért

került a vezér helyére, hogy saját felelősségére vezessen, anélkül, hogy másokat kényszeritsen vele együtt haladni. El is érkezett szerencsésen a felfüggesztésig, de mi nem hallottuk, hogy ezért panaszkodott volna.

Higgadtan írunk s ennek bizonysága az, hogy jelenleg alispán nem lévén, bizonyos tekintetben engedményeket teszünk, hogy a felelősség áthárításának elmélete jött alkalmazásba, de azért állítjuk jogosan, hogy a fokozat mégis fennáll.

Alispán nem létében a vármegyei főjegyző és tiszti főügyész az, akinek eljárása elsősorban elbírálandó.

A november 6-iki főispáni beiktató gyűlés lefolyása után azon az alapon tagadtatott meg az engedelmesség a főispántól, mert — állítólag — a főispán az esküt nem tette le, mert azon — jobb kifejezés hiányában — gyermekes kifogás, hogy a főispánt küldöttség nem invitálta meg a gyűlésre olyan antidilu- vialis a democratia elveivel össze nem egyeztethető szokás volt, mint az, mely Ujfalussy Miklós főispán- sága alatt megszüntettetett, hogy a főispánt minden gyűlésre behívják.

Azt hogy a főispán letette-e az esküt, hogy a főjegyző mikor rekesztette be a gyűlést, a vármegyei főjegyzőnek november 7-én jegyzőkönyvbe tett nyilatkozata s az első időkben való viselkedése igazolja s igazán csak a mai felfordult világban lehetséges az a következetlenség, hogy a főispán ellenében, akinek egyetlen egy rendeletét sem tudtak felmutatni, egyszerre megtagadja az engedelmességet a vármegyei főjegyző, helyettes alispán! Azt nem lehet tagadni, hogy az eskütétel után való nap november 7-én a vármegyei főjegyző hivatalos helyiségében a főispánnak hivatalos kérdésére felelt, s a főispáni titkár által felvett jegyzőkönyvet minden ellenvetésnélkül aláírta, s ez annyira megállapította a főispán eskütételén ek szabályszerű megtörténtét, hogy a közigazgatási bizottságban való részvételére a novemberi ülésen teljesen felesleges hivatkozni. Hogy ezután minő törvénytelen rendeletével vesztette el a főispán jogainak szabad gyakorlatát!? nem tudjuk.

A másik főtisztviselő, kire alispán nem létében a felelősség súlya nehezedik a törvény őre, a vm. tiszti főügyész. A főispán Macchiavelli politikával a közgyűlési jegyzőkönyv hitelesítői közé sorozta a tiszti főügyészt, mert nem valószínű az a feltevés, hogy ezt azért tette volna, mert egyrészt az eskü elmondását a főispánhoz közel állván, hallhatta, másrészt azért mert a főispán alispánságának utolsó időszakában nem egyszer szónokolván az alispán hazafiatlan és törvénytelen álláspontja ellen, az ő, a tiszti főügyész, tanúsága sokszoros sulylyal birt a jegyzőkönyv aláírásánál. A tiszti főügyész a jegyzőkönyvet hitelesítette, sőt utólag is nyilatkozott, hogy az eskü letétetett, mindez azonban nem gátolta meg, hogy a tiszti értekezletre a szolidaritásra vonatkozó indítványát be ne adja, maga azonban az értekezletről távol maradt, mely távol maradás indokait ő tudja.

A dolgok ilyen állása mellett nagy igazságtalanságnak tartan ók, ha feltéve, hogy a megtorlás ideje bekövetkezik, minden fokozat nélkül, úgy mint más vármegyében történt, a tisztviselői kar ellen teljes egészében indíttatnék meg a megtorló eljárás, hanem igazságosnak egyedül azt az eljárást tartanók, hogy első sorban e vármegyei két főtisztviselő vonassák komolyan kérdőre, hogy mi alapon tagadják meg az engedelmességet attól a főispántól, kinek Ő Felsége által történt jogos kineveztetését senki sem vonta kétségbe, kinek eskü letételét e vármegyei két főtisztviselő írásban és ténynyel bizonyítja s mégis az egész tisztviselői kart bele viszik a solidaritás útvesztőjébe, hogy esetleg keservesen átkozzák azt a vezetést, mely lételök összeomlását okozhatja.

A földtehermentesités.

— (A bizottság munkában.) —

A kormány egyik legnevezetesebb és legáldásosabb akcziója a földtehermentesités, melylyel a kisgazdákat akarják és fogják kirántani az elviselhetetlen adósságok fertőjéből.

A munka ez irányban már meg is indult és Ter- vey miniszteri tanácsos vezetése alatt egy bizottság most dolgozik Biharmegye legszegenyebb román községeiben, hat hét múlva pedig mar Szatmármegye lesz áldásdus működésének szintere.

Biz’ az nehez munka. Az emberek még nem képesek fölfogni, hogy a földtehermentesités mit jelent. Egy szemtanú igy írja le a bizottságnak Vizesgyán községben folytatott munkáját.

A jegyzői irodában gyülekeztek egybe azok a a polgárok, akiknek a birtoka túl van terhelve. Ter- vey miniszteri tanácsos pedig szépen elmagyarázta nekik a bizottság küldetését.

— Mi itt összeírjuk, kinek mennyi pénzre van szüksége es az illető aztán olcsó amortizácziós kölcsönnel konvertálja a mai súlyos terheket, úgy, hogy kényelmesen fizetheti vissza az adósságot.

A jegyző most ugyanezeket elmagyarázza oláh nyelven.

— Azok, akik megértették — mondja azután a miniszteri, tanácsos — magyarázzák el a többieknek és azoknak is, akik nincsenek itt. Ha pedig valamit nem értettek meg jól, ha valami motoszkál még a fejükben, csak ki vele, kérdezzék meg, mi azért vagyunk itt, hogy mindenkit felvilágosítsunk.

Az emberek összenéztek. Rövid hadonázás. Azután előáll valamelyik, hogy szép, az olcsó pénz, meg a kevés kamat, de ötven ev sok. Annyi időre ők nem i kötik le a földecskéjüket.

A miniszteri tanácsos kétségbeesve néz körül. Ezek abszolúte nem értették meg, mi az az annuitás.

Újra nekifog a magyarázatnak. Egy csomó pénzt tesz az asztalra. Mellé dob egy marék gyufát. Ez a művelet láthatólag nagyon érdekli a publikumot. A pénz jelenti a kamatot, a gyufa az esztendőt. Hol a pénzből, hol a gyufából vesz el egy csomót s úgy magyarázgat továbbb.

Végre elkövettetett minden, ami emberileg lehető. Az emberek kitakarodnak a szobából. De hatot közülök visszatartanak. Ezekkel már ma végeznek. A bizottság jövetelének a hírére 57 kisgazda már előre jelentkezett, hogy neki kell az olcsó kölcsön. A hat ezek közül való.

Az első : Zigra Flore.

Sorra bemondja, mikkel tartozik, adóssága 1400 korona. Megmagyarázzák neki, hogy ha az olcsóbb kölcsönt megkapja, évente 38 forint annuitást fog fizetni s ezzel 50 év alatt az 1400 korona adóságot is törleszti, holott most csak kamatban 62 forint 55 kr. fizet.

Zigra Flore — alacsony, fekete emberke — a gubáján egyet rántva, a fejével egyet bólint. Úgy látszik megelégedéssel veszi tudomásul. Aztán kiballag a szobából. Következik a második.

Öt perez sem telik bele, egy küldött jön vissza a szobába. Zigra Flóré azt üzeni, hogy nem kell neki a pénz.

Kiváncsiak voltunk, milyen ördög bujt a szerencsétlen emberbe, utána mentünk a tornáczra és megkérdeztük tőle:

— Hát Flore miért nem kell a pénz ? Nem jobb egy évben 38 forintot fizetni s nem hatvankettőt ?

Flore a vállát vonogatja:

— Sok, sok ötven esztendő! Én meghalok, oszt mit csinál a fiú, az enyém ?

— Hát most mit csinál a fia, ha maga meghal és a nyakába marad a drága kamatfizetés? Kifizetik a sok interest és az adósság is megmarad. Mig akkor kevesebbet fizetnek és az adósság is kevesebb lesz. Ha pedig pénzhez jutnak, kifizetik az egészet s hamarább fölszabadul a föld, mint ötven esztendő. Nem úgy van ?

— Hát úgy van ! — felelt Zigra Flore, de gyanakodva pislog fel.

Tervey ismeri a maga népét. Nem fogja föl az első kudarezot tragikusan.

— Csak tegyük félre a jegyzőkönyvet. Visszajön még! Majd ha látja, hogy az okosabb, tekintélyesebb gazdák még is felveszik a kölcsönt. A makacs- kodőkat nem szabad kapaczitálni, mert akkor rögtön azt hiszik, hogy a magunk hasznáért dolgozunk. Marosszentkirályon is igy kezdődött. A végén mégis 52 ezer korona kölcsönt vettünk föl.

A biró is bizonyítja:

— Visszajön még! Csak az emberek tele beszélték a fejét!

*

Vájjon könnyebb dolga lesz-e nálunk a bizottságnak ? Segítségére lesznek a bírák és jegyzők ? Vagy talán a koaliczio hazaffysága szerint a kormány eme közegeinek működését is meg kell akadályozni ? Mindenesetre érdeklődéssel tekintünk a bizottság szat- mármegyei tartózkodása elé.

Névtelen áldozatok.

Nagykároly, 1906. január 21.

Lapunk múlt számában czikkben foglalkozik egy közigazgatási tisztviselő a vármegyék renitencziája folytán előállott lehetetlen állapotokkal, kiszámithatlan anyagi és erkölcsi károkkal. Hogy mennyire jogosak a csikk írójának aggodalmai, s milyen következményei vannak az erőltetett kényszer hazafiságnak, jellemzi a következő eset is :

A m. kir. posta és távirda igazgatóságok a kerületükben megüresedett postamesteri állásra pályázók neveit megküldik az illető vármegye főispánjának, hogy az tájékozást szerezve a pályázó személyi viszonyai, megbízhatósága, erkölcsössége stb. felől, javaslatot tegyen a pályázó kinevezése, vagy mellőzése iránt.

Természetes, hogy a főispán nem személyesen szerzi be az idevonatkozó adatokat, — egyrészt nem isméi hetvén mindenkit, másrészt fontosabb dolgokkal lévén elfoglalva, — hanem véleményadás végett megküldi a járási főszolga bíráknak, kik jelentést tesznek, — azaz most tevékeny részt vevén a hazamentósben : nem tesznek.

Mi lesz ennek a következménye?

Nem tesznek jelentést a főszolgabírók, tehát a főispán sem hozhat javaslatba senkit. A posta és távirda igazgatóság sem vár örökké, betölti a helyeket, melyekre talán évekig várakozott egy körülményeinél fogva éppen ahhoz a helységhez kötött szegény postakiadónő, tanitó stb.

Családos, tisztes mellékke resetre szorult szegény emberek — hosszú évekig várakozó postakiadónők üttetnek el attól, hogy egzisztencziájukat megalapíthassák, hogy szerény megélhetésüket biztosithassák ; — elüttetnek talán örök időkre attól a reménytől, hogy családjuk, rokonságuk, megszokott környezetük körében kereshessék meg kenyerüket, s mivel élni kell : más, idegen községbe kénytelenek folyamodni majd akkor, a mikora főszolgabíró uraknak méltóztatik jelentést tenni arról, X. vagy Y. immár 6—7 éve becsülettel szolgál, s előléptetését megérdemli.

Ez csak egy kiragadott kép abból az őrült kaos- ból, amibe a rezisztenczia kergeti a közigazgatásra szorult ártatlan közönséget.

És ezeket a névtelen martyrokat vajon ki kárpótolja ? a jóléti bizottság ? az ügyvédek ? a grófok ? És mikor ? — sem most, sem a jövőben ne számítsanak szegények arra, hogy szenvedett kárukat bárki is megtérítse, ők nem szerepelnek a lapokban, nem harsognak közgyűlési termekben, nem ismertek, nem

Folytatása a mellékleten