Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-06 / 33. szám

Nagykároly, 1906. május 6. Vasárnap. 33. XXXII. évfolyam.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP.

SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL:

hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények ktildendendők:

Nagykárolyban, Jókai-utcza 2. sz.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona.

Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-s» ügyes szám ára 40 filler, esHirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza.

Hirdetések és előfizetési dijait a kiadóhivatalba (Nagykároly, Jókai-utcza 2. sz.) küldendők.

Zselénszky gróf a zsidók ellen.

Irta : Sipos Béla.

Valamelyik újságban azt olvasom, hogy nem halt meg Verhovay Gyula. Az ádáz antiszemita csak porhüvelyét adta át a földnek, lelkét azonban végrendeletileg Zselenszky Róbert grófra, a feudálizmus legérdekesebb lovagjára hagyta, a ki most középkori vértezetét felöltve kiállott a fórumra, s tele szájjal szidja, miként annak idején Verhovay Gyula, a zsidót és a zsidó sajtót.

Hát ez a hasonlat sántít. Verhovay Gyula meghalt, mindörökké eltűnt a löld színéről. Zselénszky Róbert uj fajta antiszemita, amolyan dühöngő mágnás antiszemita, a ki tehetetlen haragjában és elkeseredéseben akar ütni, csakhogy ütése nem fáj senkinek.

Nyílt levelet intézett a klerikális feudalista mágnás választóihoz. És hogy a gróf Zselénszky névnek el kell tűnni a politika forgatagából, e miatti elkeseredésében rázza ökleit, ordit a világosságba sötétséget, akarja a haladás korát visszarugni abba az időbe, a mikor az ember és ember között különbség volt azért, mert nem énekelte az Ave Máriát, hanem Dávid király zengzetes szép zsoltárait.

Kinos feltűnést keltett ez a nyílt levél korlátolt hangja, lehetetlen érvelései miatt. Kinos feltűnést keltett azért, mert most, a mikor valamennyien egy táborban vagyunk, akarja rá uszítani a parasztságot egy munkás, intelligens szorgalmas osztályra, a mely együtt érez velünk örömünkben, bánatunkban, mert magyar hazafi vérének utolsó cseppjéig. Felháborít és megdöbbent bennünket ennyi rosszakarat, ennyi tehetetlenség. Azért, mert a hazát semmibe sem tekintő agrár ur egy pillanat alatt ki lett akolbólintva a magyar közéletből, azért, mert további klerikális akna munkájának nem talál teret, ad uj programmot, a melynek első és utolsó pontja: üsd a zsidót! Érdekes programm, lehet úgy értelmezni, a hogy akarjuk.

Üsd a zsidót, mert dolgozik! Üsd, mert magyar, mert a legutóbbi utálatos világban csak egyetlen egy vállalkozott soraiból aljas szerepre. Üsd a zsidót, mert közzüle került ki sok kiválósága a magyar közéletnek, mert tüzes tollú, hazafias, meleg lelkű publiczistákat adott a nemzetnek, s mert kitartott mint minden jó magyar a legutolsó perczig, áruló csak egy volt a soraiból — mig a klerikálisok táborából ezer meg ezer.

Hát kinek van lelke követni Zselénszkyt, a lovagvárában őrjöngő lalifundiuinos urat, lesz a ki viszhangot ad ennek a sótét, utálatos nyilt levélnek ?

Nem lesz! Meg Verhovay Gyula sem volna követője. Mert Verhovay legalább titokban becsületes antiszemita volt. Bizalmasan számtalanszor megmondotta, hogy ő csak addig antiszemita, a mig a mandátum kívánja — kint a faluban, a hol a népet bolonditani kell. Lelkében azonban neki is él arr ik az általános nagy emberi elvnek a reflexe, a mely gazságnak minősiti a felekezeti izgatást, a mely nem tekinti embernek azt, a ki vallására kérdezősködik az ismeretlentől s csak akkor nyújt neki kezet, ha az véletlenül a dombszögi plébánostól gyerek korában fülön lett öntve szentelt vizzel.

Ebben az országban vége van már annak az időnek, a mikor a latifundiumos urak hülye jelszava, vagy az őrült izgatok fanatizálása után indul a tömeg. Szaturálva van mar ez az ország modern filozófiai elvektől — ismeri a társadalom tudománynak alaptételeit — s nem

azt nézi, hogy keresztet vet-e valaki, hanem hogy eleget tett-e állampolgári, társadalmi kötelességeinek, vagyis here módjára lopja-e a napot, vagy dolgozik? A Zselénszky-féle izgatások mint köztünetek megismétlődn«J^^de,,iií' haladás ezeket a koros részeket radikális utón távolítja el. Mert a világosság, szabadság után sóvárgó lelkek nem tűrik azt, hogy egy-egy nemzet visszatérjen a középkor bűzös sötétségébe.

Kozma Andor irt valamikor régen egy elég csinosan csengő verset, a melyben kedvesen rajzolja meg, hogy védelmezi a falu egyetlen zsidóját az öreg Salamont a felbujtatott részeg csorda ellen, a magyar falu nyilt arczu becsületes bírája. Ilyen nyilt becsületes magyar ember millió számra van ebben az országban. Üvöltsön hát kastélyában a feudális őrület a hogy tud, az erős magyar kezek visszaverik azokat a támadásokat, a melyeket a sötétség indit a haladó korszellem, a világosság ellen.

— Képviselő választások vármegyénkben.

E hó 3-án zajlottak le vármegyénkben az országos képviselő választások. Az eredmény mindenki által előre látott volt, s igy meglepetést nem okozott. Egyhangúlag a következő képviselők lettek megválasztva : N a g y ká r o 1 y- ban gr. Károlyi István függetlenségi. Fehérgyarmaton Luby Géza függetlenségi. Csengerben Luby Béla függetlenségi. Nagybányán Földes Béla függetlenségi. Mátészalkán a választás napjan déli 12 órakor Dienes visszalépett s igy Szúnyog Mihály lett megválasztva függetlenségi programmal. N agysom kúton Teleki Pál gróf alkotmánypárti lett a győztes. Krassóban Pilisy Zoltán függetlenségi lett megválasztva Lukácscsal

1

r A I< C Z A.

Leány eszével nem fogta föl, hogy játszik a tűzzel és tetszett neki a két fiú versengése Néha elgondolkozott s ilyenkor föltette magában a kérdést, hogy melyiket is szereti hát ? A szelíd Bálintot-e, vagy a daliás Gyulát? Sokat el merengett ezen a kérdésen, de határozott választ soha nem tudott adni magának. Mégis mintha-az aljegyző nevénél tovább időzött volna. Most is, mikor a tisztelendő ur megáldotta a fiukat, önkénytelenül Bálintért imádkozott.

A mint elgondolkozva állt egy fához támaszkodva észre sem vette, hogy mindkét, ifjú hozzá lépett.

— „Hová gondol Klárika“, szólt Káldor.

A leány össze rezzent, majd nevetve felelt.

„Éppen magukra gondoltam.“

— No lám — szólt Domokos — és egyszerre mind a kettőnkre?

— Igen.

— Ugye azon gondolkozott, hogy mit is adjon nekem emlékül? kérdé Káldor.

— Ohó, ez nem igaz! nevetett a leány és miért adnék éppen magának emléket?

— Tehát nekem szánt valamit, szólt közbe Domokos.

— Sem magának, sem Káldornak.

— Pedig Klárika, én kérnék magától valamit.

— Mi legyen az ?

— Holnap el megyünk innen hosszú időre, ki tudja látjuk-e egymást még vagy se. Szeretném meg kérdezni magától azt, a mit eddig nem mertem, de amit mégis tudni akarok. Tudni akarom, ha majd a halált osztó golyó zápor között állok, hagytam-e itt valakit, aki értem imádkozik, aki az én vissza jövetelem várja.

— Nézze meg az ember, miket beszél össze! För- medt a lángoló arczu fiúra Káldor.

— Csak azt, amit már régen óhajtottam megmondani Klárika! Arra kérem én magát, hogy ha igaz az amit én régen sejtek és kettőnk közül én volnék a győztes, szakítson le egy levelet a feje fülé hajló ágról, kösse át egy szál csillogó aranyhaj szálával s adja nekem utravalóul. A szivem fölött fogom viselni.

Káldor fölsziszent. Villogó szemekkel nézte a fölhevült arczu ifjút. Szólni akart, de a lány megelőzte.

— Igaza van Bálintnak, érzem én is, hogy itt az idő, mikor választanom kell kettőjük közül. De Istenem ! Ez a válasz olyan nehéz ! Mindkettőjüket egyformán becsülöm, hogy melyiket szeretem, azt én még magam sem tudom. Talán ha távol lesznek tőlem, ha hírét veszem, hogy veszélyben vannak, talán akkor megfogom tudni melyiket féltem jobban, melyikért imádkozom többet. Mindkettőjüknek adok emlékül egy-egy tölgyfa levelet s mindegyik levélre rá csavarok egy szálat a hajamból. A melyikük előbb vissza hozza ezt nekem s hozzá dicsőséget, annak nyújtom majd a kezem.

Az ifjak némán nézték, mint szakit le a leány két levelet s mint fűzi áí a hosszú aranyszállal. Amint átnyújtotta nekik, kezét egy pillanatig Domokos kezén felejté. A szelíd, ábrándos fiú szeméből egy köny hullott a kezére. A lány nem töiülte le.

Másnap el indult a kis csapat. Könnyes szemeket, fájó szivet hagyva hátra. Lázongott, forrott már az egész ország, midőn keserves gyaloglás után csatlakozhattak Damjanics seregéhez. Ä két ifjú hősiesen viselte magát a legnagyobb megpróbáltatás napjaiban is. Mindenütt e'sők, mindég bátrak voltak. A harcz

Egy hajszál.

Régi elsárgult foliánsok között lapozgatva találtam meg a Szalóki Kiss Klára és Domokos Bálint szerelmi históriáját. Szomorú, könynyel teli történet, amilyen számtalan akad az életben, de mégis van benne valami, a mi gondolkodóba ejti az embert.

A szabadságharcz szivet lelkesítő esztendejében történt. Mikor az egész haza szive együtt dobogott, mikor minden igaz magyar ember lelkesedéssel fogott kardot, hogy megvédje a hazát, no és mikor még nem volt tulipánkert.

Ebben a forró, véres levegőjű esztendőben kezdődött az a szomorú história, a mit alább el mondok.

Cs. falu búcsú ünnepélyt rendezett a másnap útnak induló honvédek tiszteletére. Maga a falu és környéke egy század derék magyar fiút toborzott össze, hogy Damjanich seregéhez csatlakozzanak. Csupa jó barát, rokon, testvér gyűlt össze búcsút venni a hosszú útra induló ifjaktól. Magyar ruhás szép leánykák tűzték föl a nemzeti kokárdát a lelkes ifjaknak. Cs. falu hires volt a szép leányokról, de a szépek legszebbike Szalóki Kiss Gábor bíró leánya Klárika volt. Csillogó kék szemei, dús vörösed barna hajáért a falu két legderekabb ifja versengett. Domokos Bálint a csöndes, finom lelkű aljegyző és Káldor Gyula, egyike azoknak a régi ősi nemzedéknek, akik kérni nem tudnak, de parancsolni igen. A leánynak is tetszett a két ifjú s mindkettőhöz egyformán kedves és egy formán kaczér volt.

Huszthy Zoltán fényképésznek

Kossuth-utcza 5-iK számú saját házánál

íP&r kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme

öltözőszobával s az álandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll.