Szatmármegyei Közlöny, 1905 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-02 / 27. szám
SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY Az egyháztanács (18 rendes és 6 póttag) megválasztása. Nagykároly, 1905. jnníus hó 18-án. Tímár Péter, egyházi elnök. Vetzák Ede, világi elnök. — Mindenkinek legfőbb kötelessége aki jó ízlésű és legújabb divatu úri és női divat czikket akar vásárolni a Jacobovits Jósef czég müiparáru raktárát felkeresni városunkban, hol fiú és férfi szalma és nemez kalapok a legelső gyártmányúak, nyári és tennis ingek, nap- és esőernyők, sétabotok; női és gyermek harisnyák, férfi fuszeklik, játékszerek, sportczikkek, flóbertok, fegyverek és revolverek, vadásztáskák, kézikosarak, madárkalitkák, fényképkeretek, pénzszekrények, mindennemű vonó és fúvó hangszerek és hangszerkellékek, gyermekkocsik, kerti hinták, orvosi mű- és kötszerek stb. stb. mindenkor a legnagyobb választékban vannak raktáron. E czég vevőinek azon előnyt nyújtja, hogy a nála vásárolt kalapokat 3 koronáért és fehérnemüeket gyári tisztításra elfogadja. _________ CS ARNOK. Kováts Béla. Irta : Marosán János. Mikor elvégeztem a képezdei tanfolyamot, az egyik jeles állami tanitóképzőintézetben, az igazgató, a ki fiatal kora mellett is nagyon tapasztalt pedagógus volt, utravalóul megmondotta, hogy mindenki mihelyt hazaérkezik, jelentkezzék vármegyéje tanfelügyelőjénél, hogy majd akkor, ha képesitővizsgára kell jelentkezni, a vármegye tanfelügyelője a jelentkező felől tudomással bírjon. Ehhez tartva magam, én is mihelyt hazaérkeztem, mindjárt elmentem Kornél bátyámhoz Aranyos- megyesre s onnan együtt mentünk Szatmárra. A tanfelügyelői hivatal akkor a Kováts Ágoston házában volt. Nyári és meleg volt az idő. A hivatal ajtója ki volt nyitva s az előszobából jól lehetett látni, kik vannak benn a hivatalban. Három ur volt bent: egy fiatal, egy öregebb és egy még öregebb. Hej — gondolám — Szatmármegye mégis minden tekintetben túl tesz Máramarosmegyén, mert hiszen a tanfelügyelősége is mily nagy létszámból áll és még a tollnoka is milyen elegáns, úri ember, a tanfelügyelőnél is elegánsabb. Bementünk a hivatalba s természetesen a legöregebb ur felé tartottam s azt mondottam: Én nagyságos Kováts Béla kir. tanfelügyelő urat keresem. Az öreg ur nem szóllott semmit, hanem a legfiatalabb ur felé mutatott s nagy ámulatom és bámulatomra a legfiatalabb ur állott fel e kijelentéssel; én vagyok. Előadtam aztán, hogy miért jöttem s már akkor mindjárt megjegyezte tanfelügyelőnk, hogy ne távozzam el a megyéből, mert szüksége lesz reám. Ezzel rögtön Kornél bátyám felé fordul. — Ön ellen egy nagy panasz van beadva hozzám. Akarom hinni, hogy ebből semmi sem igaz, mert ha igaz volna, akkor nagyon kemény megtorló intézkedést kellene alkalmaznom ön ellen. — Sejtelmem sincs, nagyságos uram, hogy mi lehet a panasz tárgya — feleli Kornél. — Nagyon örvendek kedves barátom, hogy igy áll a dolog. Én is úgy gondolom, hogy az egész panasz bosszumű lehet, a minek nincs semmi alapja. Egyébként utána járok a dolognak s megfogok győződni az igazi tényállásról. Mikor hazajöttünk Szatmárról Kornéllal, egyre törtük a fejünket, hogy mi is lehet a panasz tárgya, de nem tudtunk kisütni semmit sem. Kornél aztán egyre várta-várta, hogy mikor lesz megtartva ellene valami vizsgálat-féle, de az mindig késett. Egyszer, úgy egy év múlva, megint együtt voltunk a tanfelügyelőségnél a mikor Kornél testvérem nem mulasztotta megkérdezni. —- Nagyságos uram, hogy állunk a panaszszal ? —- Hát kedves barátom, úgy állunk a panaszszal, hogy az illető ur, aki a panaszt ön ellen tette, eljött hozzám és megkért, hogy adjam neki vissza a panaszos feljelentést, mert ő egyszerűen fel volt ültetve. Nagyon szégyenli a dolgot, mert az egészből egy szó sem igaz. — Tehát meg van győződve nagyságod, hogy ártatlanul voltam megvádolva ? — Megvoltam én erről győződve mindjárt az első percztől kezdve, azért nem tartottam érdemesnek, hogy ebben az ügyben valami komoly lépést tegyek. S most engedje meg, hogy titokban tartsam úgy a feljelentőt, mint magát a feljelentést is, mert az már úgyis tárgytalanná vált. És jegyezzék meg maguknak az urak, hogy én a fejemmel szoktam gondokozni nem pedig — a tenyeremmel. * Most lesz húsz éve, hogy elfoglaltam mai állásomat. Ha jól emlékszem, 1885. aug. 30-án volt az első gondnoksági gyűlésünk. A gondnokság 9 tagból állott s a régi Utasítás szerint a gondnokságnak igen nagy befolyása volt az állami iskola ügyeiben; az állami tanítónak a gondnoksággal szemben pedig nagyon is szubordinált helyzete volt. Már az első ülésen a gondnokság önérdekből a tanfelügyelőnek az állami iskolára vonatkozó minden intézkedésével ellentétbe helyezte magát. Én ekkor mindjárt láttam, hogy itt egy nagy kérdőjel előtt állok. Vagy védem a tanfelügyelő igazságos álláspontját s akkor 9 ellenséget szerzek magamnak, akik mindennap éreztethetik velem bosszu- jokat; vagy pedig a gondnokságnak adok igazat s akkor a tanfelügyelővel szemben leszek hűtlen. Nem sok gondolkozni való időm volt, mert már akkor mindjárt szint kellett vallanom. Természetesen arra határoztam el magam, hogy inkább kiteszem magam 9 ember haragjának és bosszújának, mintsem hűtlen legyek tanfelügyelőm irányában. Diktum-faktum, de már az első gyűlésen olyan heves összeütközésem volt a gondnoksággal, hogy alig voltunk képesek határozatot hozni. Ezzel aztán megkezdődött az ellenségeskedés hosszú sora. A feljelentések ellenem egymást érték: hol a tanfelügyelőségnél, hol a minisztériumnál; hol meg hirlapilag is meg voltam támadva. De nem tágítottam, mert rendkívül nagy erőt ad az embernek az — ha igazságos ügyet védelmez. Én is bízva az igazság győzelmében, védtem az igazságos ügyet. De egyszer már mégis soknak tartottam a sok inzultust, el mentem Szatmárra, hogy megtudjam : mi is lesz ennek a vége? — Kedves barátom — mondja tanfelügyelőm — nagyon éber figyelemmel kisértem az avasfelsőfalusi dolgokat és éppen az ön ellen beadott panaszokból láttam, hogy ön nagyon helyes utón jár. Csak haladjon tovább is ezen az utón s oda se nézzen ha 99 ellensége is lenne. Csak kitartani tovább. — Egy tanítót nem adok száz gondnoksági tagért, pláne ha annak a tanítónak igaza van. Ily biztatás mellett természetesen ujult erővel jöttem haza, felvettem továbbra is a küzdelmet és ki is tartottam. * * * Ezelőtt néhány évvel úgy volt, hogy iskolánk évzáró vizsgáján a Széchenyi-társulat igazgatójának mind a három igazgatója jelen lesz. Kováts Eduárd volt akkor az igazgató, a ki a vizsga előtt mintegy 2 hónappal kijött Felsőfaluba, megnézte iskolánkat s különösen a Széchenyi-társulat által segélyezett vidéki gyermekek előhaladását vette szemügyre. Akkor mindjárt megmondotta, hogy ki fogja hozni a Széchenyi-társulat egész igazgatóságát, hogy az igazgatóság a gyermekek előhaladásáról személyes meggyőződést szerezzen. Sok terminus volt kitűzve a kijövetelre, de mindig volt valami akadály, a mely hol az egyik, hol a másik igazgatót megakadályozta a megjelenésben, pedig e czélból kitoltam a vizsgálat idejét egészen julius 6-ig. A társulat küldöttsége erre a napra sem jött ki, de ki jött maga a kir. tanfelügyelő. A vizsgálat az ő vezetése mellett folyt, úgy délelőtt 9 órától délután 1 óráig, A vizsgálat folyamán feltűnt nekem, hogy mikor a vámfalusi, ujfalusi, mó- zesfalusi s más községekből idejött románajku gyerekek a legnehezebb nyelvtani, mértani és fizikai problémákat egész könnyedén fejtik meg: a tetszésnek semmi nyoma sem látszik a tanfelügyelőn, sőt arczá- nak egyetlen izma sem mozdult meg. Nem baj — gondolám — a munka végén jön az áldás. A vizsgálat befejezésével megdicsérte a gyermekeket s édes szavakkal figyelmeztette s buzdította, hogy máskor is szorgalmat és igyekezetei fejtsenek ki, de az én szorgalmam és igyekezetemről akkor sem szólott egy szót sem. Ezzel a lakásomra mentünk, mert a hányszor az Avasba jött, azzal tisztelt meg, hogy mindig az én vendégem volt. Ebédközben szóba jön a vizsga és annak eredménye s ezt mondja : — Ön igazán nagy szorgalmat és igyekezetei fejtett ki ezeknek a gyermekeknek a tanításában s ez meg is látszik az eredményen. Hanem egyre figyelmeztetem : Arra törekedjünk, hogy az iskola működése és a tanítás eredménye összhangban álljon a mindennapi élet jólfelfogott követelményeivel. Na — gondoltam — azért ugyan kár volt várni julius 6-ig. Megvoltam azonban győződve tanfelügyelőm igazi jóindulatáról és szeretetéről, azért szó nélkül vettem a figyelmeztetést, mert képzeltem, hogy abban valami életfilozófia rejlik. Sokáig gondolkoztam a fölött, hogy mivel lőttem túl a czélon a tanításommal, de nem jöttem rá. Néhány év múlva egyszer beállít hozzám egy avasi úri ember. — No hallod — mondja — nagy kár volt any- nyira kidresszirozni ezeket a „vankujokat“, mert ezeknek nem kell már sem jegyző, sem ügyvéd, sem biró, minden kitelik belőlök. Ha ez igy megy, akkor mi feleslegesekké válunk, mert azok már nem igen szeretnek dolgozni. Akkor jutott eszembe Kováts Béla kir. tanfelügyelő figyelmeztetése: Arra törekedjünk, hogy az iskola működése és a tanítás eredménye összhangban álljon a mindennapi élet jólfelfogott követelményeivel■ * * * Előre bocsátottam ezt e három epizódot, melyek Kováts Bélában a higgadt, megfontolt férfiút, az igazi tanitóbarátot és a kitűnő szocziálpedagógust tünteti fel. Kováts Béla julius hónapban válik meg attól az állástól, melyet 2 hónap kivételével 25 éven keresztül oly bölcsen, igazságosan és tapintattal, mindenkinek a megelégedésére töltött be. Huszonöt év, már ha csak az évek számát is tekintjük, tekintélyes idő. De annyi idő alatt egy ilyen nagy vármegye népoktatása élén állani, s azt úgy vezetni, hogy az eredménynyel mindenki meg legyen elégedve: ahhoz nagy tudás, életbölcseség, kellő judi- czium s mindenek fölött természetesen az ezekkel rendelkező individuum kell. A távozó tanfelügyelőben mindezek a kellékek meg voltak, azért voltak oly nagy sikerei az ő tanfelügyelői működésének. Hogy mit tett, mit alkotott Kovács Béla 25 év alatt, azt egy rövid czikkecske keretében természetesen nem lehet elősorolni, az a jövő s különösen a vármegye kulturtörténetirójának a feladata s az bizonyos, hogy az ő alkotásai —■ kora történetírójának bőséges anyagot fognak szolgáltatni. Ha összehasonlítjuk Szatmármegye közművelődési intézményeit más vármegyék ily intézményeivel: lehetetlen meg nem látni azt a nívót, melyen vármegyénk áll más megyékkel szemben és azt az életképességet, mely kultúrintézményeinket jellemzi, a mi fényes bizonyíték a mellett, hogy Kováts Béla igen szerencsés kézzel nyúlt azok kreálásához. Különösen szerencsés volt az egyes kultúrintézmények helye, valamint az azok élére állított vezetők megválogatásában, azért olyan szimpatetikusak, meg azért annyira életképesek is az 5 alkotásai. De ha nem tett volna semmit sem Kováts Béla 25 év alatt, egy nagy érdeme mégis lenne. Olyan érdem ez, melyért az egész társadalom a legnagyobb elismeréssel kell, hogy legyen iránta. Nyugodt önérzettel és az önmegelégedés határozott nemével mondhatja, hogy ő működése egész ideje alatt, nemhogy ellenségeket szerzett volna magának s igy az általa képviselt ügynek, hanem neki sikerült a megyei románságot nemcsak megnyerni a magyar állameszmének, a nemzeti törekvéseknek s a társadalmi konszolidácziónak, hanem éppen a román vezető férfiak közül e téren nem egy segítőtársa is lett. Nagy szó ez, mikor tudvalevőleg éppen az 6 tanfelügyelői működése előéveiben a nemzetiségi mozgalmak éppen a mi megyénkben voltak a legelterjedtebbek és a legerősebbek. De ő ezekkel szemben is oly bölcs és tapintatos álláspontot tudott elfoglalni, hogy vele nem volt senkinek semmi perelni valója. Nyerni azonban — ő nyert. Régen mondotta nekem egy avasi lelkész: — Szatmármegyében az állami iskolák biztos jövőnek néznek elébe, mert Kováts Béla tanfelügyelő bölcsesége, higgadtsága, a velünk való érintkezésben nyilvánult szeretetteljes előzékenysége, tapintatossága, valamint elegáns, finom úri modorával minket egészen megnyert és mi feltétlenül támogatni fogjuk őt minden törekvésében. 8 tényleg úgy is van : ez a lelkész az állami iskolának és minden hazafias ügynek egyik leghívebb és legerősebb oszlopa s úgy gondolom, hogy az nem áll egyedül ezen a téren. De nemcsak a románságot tudta megnyerni az ő czéljainak, hanem a hitfelekezetek is buzgó támogatói lettek s nem hiszem, hogy lenne hitfelekezet, a mely ne sajnálná az ő távozását. Kováts Béla soha sem tartotta magát hivatásos pedagógusnak. Mikor valami pedagógiai kérdésről volt szó, mindig előrebocsátotta, hogy ő nem pedagógus s igy nem hivatásszerüíeg, hanem csak egyéni nézeteinek ad kifejezést a felvetett kérdésben. De, hogy aztán mi pedagógusok, hogy mérlegeltük valamely kérdésben nyilvánított nézeteit: rámutatok a vármegyei általános tanítóegyesületnek 1897. nov. 4-én Szatmáron tartott közgyűlésében, egy igen fontos pedagógiai reformkérdésben tett felszólalására, melyről a Szatmái megyei Közlöny tudósítója kritikájában igy emlékezik: — Erre aztán Kováts Béla kir. tanácsos, tanfelügyelő vette át a szót s majdnem egy óráig tartott beszédében a szőnyegen forgott kérdés tévedéseit fejtegetve, egy évzáró vizsga és a nevelés valódi czéljáról oly remekül festett képet adott, hogy mikor gyönyörű beszédét befejezte, a jelen voltak perczekig tartott éljenzései és tapsai valóságos demonstráczióvá váltak. Igazán nagyon sajnálom, hogy nem vagyok gyorsíró, mert tanfelügyelőnknek filozófiai mély gondolkozásra, széles pedagógiai ismeretekre és a nevelés valódi eszközei iránt érzékre való e gyönyörű beszédének minden szava megérdemelte volna, hogy nyilvánosságra, jusson, mert meg vagyok győződve, hogy abban mindenki igazi szellemi élvezetet talált volna. (Szatmár- megyej Közlöny 1897. nov. 14-iki szám.) Ő nem tartotta magát pedagógusnak, de tényleg egy valóságos, perfekt pedagógus volt. Minket tanítókat a távozó tanfelügyelő nagyon szeretett, természetesen aztán mi is rajongtunk érte mindig. A tanítónak nagyon sok kis és nagy ellensége van, de ő mindig és minden panasznál békitőleg lépett fel s nem tudok arra példát, hogy ő valamely panaszos ügyben a tanító meghallgatása nélkül intézkedett volna. Sokan akarták befolyásolni ez, vagy amaz tanító ellen; ő azonban megközelíthetetlen volt. Még a legközelebbi hozzátartozóinak sem volt e tekintetben szavuk s ez a legszebb színben tünteti fel az ő abszolút egyéniségét és tiszta jellemét. Kováts Béla ha visszatekint 25 évi tanfelügyelői működésére, teljes megelégedéssel mondhatja, hogy nyomait nem a rombolás és pusztitás, hanem az alkotások és életrevaló intézmények hosszú sora követi. Hasznos és eredményes munkásságával, valamint szeretetreméltó egyéniségével kiérdemelte azt, hogy mikor megválik állásától az egész vármegye, de különösen munkatársai: a megyei tanítók őszinte nagyrabecsülése tisztelete és szeretete kiséri nyugalmi állásába. Büszkék vagyunk, hogy Kováts Béla volt a mi vezérünk, mesterünk, oktatónk és tanítónk, de büszkék lehetnek a mesterhez hasonlóan kitűnő tanfelügyelőmunkatársai is, hogy az ő oldala mellett szerezték meg fontos pályájokhoz a gyakorlati ismereteket, mert ez biztosíték arra nézve, hogy tankerületeiket hasonló szellemben, hasonló bólcseséggel, híimánitással és hasonló eredménynyel fogják vezetni és igy ők is a nagyrabecsülésnek és őszinte tiszteletnek szintén olyan jeleivel fognak találkozni, mint találkozik Kováts Béla akkor is, mikor már nem mint tanfelügyelő, nem mint hivatali főnök, hanem mint magán ember áll a közkritika fóruma előtt. Jelen számunkhoz negyed iv melléklet van csatolva. Felelős szerkesztő: B A UD 1S Z JE Ő Laptulajdonos: RÓTH KÁROLY.
