Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-04 / 36. szám
^;|fagy£Sji!»Qly? 1904. szeptember 4. ___________30. szám. __________________XXX. évfolyam. ME GJELEN MINDEN VASÁRNAP, «eSZERKESZTÖSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: igész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egéBz évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-=* Egyes szám ára 20 fillér, *=Hirdetósek jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Ismét a színkörről. Már többször volt szó e lap hasábjain a a helybeli színkörről, szóval nyári színházról. Az ügy úgy látszik megfeneklett valahol a polgármester hivatalában, pedig ha valaha, most mikor a színtársulat a polgári olvasókör nagytermében kénytelen játszani, igazán érezzük a nyári színház hiányát. Hátrányos ez az állapot a közönségre, amelynek nem áll rendelkezésere alkalmas színházi helyiség és káros a színigazgatóra is, aki olyan társulattal jött be hozzánk, a mely megnyitni lett volna hivatva az uj színházat, megtelelni a jogos igényeknek s most a szűk teremben félházak előtt kénytelen játszani. A kérdés ott rekedt meg, a mikor a polgármester a Strósz-féle telket ajánlotta a képviselőtestületnek, ez pedig azt el nem fogadta, a régi kaszinó telke mellett nyilatkozott. De hát ez nem volt ok aria, hogy elszalasszuk a színkör építésére megnyert idei állami segélyt, az ügyet továbbra is napi renden kellett volna tartani, különben, az állami segély nélkül soha sem lesz színkörünk. A leplezettlen valóság pedig az, hogy a Strósz-íéle teleknél a tulajdonos takai ékpénztár és a Polgári Olvasókör van érdekelve, a másik teleknél pedig a régi kaszinó s igy a két kaszinó erdek ellentéte, érdekharcza mellett végre oda jutunk, hogy nem lesz színkörünk. Ha pedig nem lesz, akkor azt kérdem, hogy miféle szórakozása, mulatsága lesz a város közönségének, amelyre pedig annyi pótadó fizetése mellett rá térne egy kis felüdülés, szórakozás is ? Nem lesz semmi, mert a téli, állandó színházról még csak nem is álmodhatunk. A két kaszinót tehát leszámítva, lcsülyedünk egy falu színvonalára Pedig a színház felépítése nem is inproduktiv kiadás. Az az 50—60 tagból álló színtársulat, amit itt keres, a keresetét itt helyben meg is eszi, ellakja, szóval itt hagyja keresete legnagyobb részét. Tehát a dolog úgy áll, hogy a pénz az egyik zsebből a másikba vándorol, de e mellett mulatunk, szórakozunk is. Ily körülmények mellett nem szabad ez ügyet továbbra is aludni hagyni, tenni kell valamit és pedig mielőbb, mert az állami segélyt bármely perczben megkaphatjuk. Hogy tehát a két kaszinó áldatlan harcza mellett a kérdés végleg el ne aludjék, hogy sem az egyik, sem a másik érdeke megsértve ne legyen, a régi kaszinó és a Strósz-féle telek mellett egy harmadik helyet hozok javaslatba. Ez pedig nem más, mint az a Szabad-tér, a mely a város birtokába jutna az által, ha a Kölcsey-utczát a Lakatos-utcza felé meghosz- szabbitaná, szabályozná. Hisz erről a szabályozásról már többször volt szó és mindenki elismerte annak szükségét, hogy azt az utczát, a hol a vármegyeháza, a két kaszinó, a gimnáziiim, a postahivatal van, a mely külsőleg is sokat csinosodott az utóbbi időben, ily irányban szabályozni kell. De ez által a város kettős czélt érne el. Nevezetesen utcza szabályozást vinne keresztül, másodszor színház telekhez jutna. Mert legfeljebb 2—3 telket kell itt csak kisajátítani, nem is olyan értékes telkeket és igy ezt a műveletet keresztül lehetne vinni abból az összegből, a mibe a Strósz-féle telek került volna a varosnak. És ha valamivel többe is kerülne, akkor sem kerülne annyiba, mint a mennyit a két czél megvalósítására az utczaszabályozásra és szinháztelekre külön-külön ki kellene adni. De meg szépészeti szempontból is jól venné ki magát, ha a színház a Kólcsey-utcza torkolatán diszlene, vagy ai.^-k közelében egész szabad téren. Ajánlom azért a terv megfontolását a kepviselőtestületnek és városunk polgármesterének figyelmébe. Csak az a íő, hogy a kérdés mielőbb ismét szőnyegre kerüljön, hogy esetleg a jövő szezonban már kész színházunk legyen. Ha tervem az illetékes tényezők tetszését megnyeri, annak megvalósításához annyival inkább mielőbb hozzá kell fogni, mert az ügy sok retortán megy keresztül, mig az építkezés stádiumába kerül. Szóval ne járjunk úgy, mint Beregszász, a hol még most sem kezdtek hozzá az építkezéshez, pedig tudvalevőleg ott is állami segélylyel akarják azt végrehajtani. Minthogy pedig tudom azt, hogy városunk polgármesterét csakis a közjava vezeti, ha közdolgokról van szó, — hiszem, hogy ha valami akadálya nem lesz az általam javasolt tervnek, azt elfogadja és ismert erélyével megvalósítani is igyekszik. Mert ha e tekintetben nem teszünk valamit az idén és a jövő évben, más városok kapkodják el tőlünk az állami segélyt és mi végleg elesünk a színkörtől. Pedig már abban is elmaradtunk a kortól, hogy nincs állandó színházunk, amikor sokkal kisebb városok már kőszinházakkal dicsekedhetnek. Ha pedig még nyári színházunk sem lesz, akkor igazán lesülyedünk Börvely színvonalára, ne sértés gyanánt legyen ez mondva a jó börvelyieknek. Akármilyen irányban, de mielőbb tegyünk valamit. r A K c z a. Jó szerep. Az asszony. Abban a korban, amelynek illatos virulása öt-hat esztendővel téveszti meg a legnagyobb conaisseurt is. A férfi. Harmincz esztendő körül, de a szerelmi viharok vágya kezd már benne a derék és nyugodt polgári jólét megbecsülésébe csillapodni. A leány. Üde gyerek, elpirul a lelke a boldogságtól még csak a gondolatára is, hogy ő neki szabad lesz már azt szeretnie, akit a papa meg a mama méltónak tart erre. I. A férfi: Háborús hangulat ? Az asszony: Kezdem unni a dolgot. A férfi: Ez tehát a bevezető zene a kitesséke- léshez ? Az asszony: Ez a kérdés egy darab a maga énjéből. Érti és tudja, miről beszélek, de azért sem úgy akarja tudni. Olyan az utóbbi időben a magaviseleté, a modora, a hangja, hogy mindegyik külön-külön vérig sértő és ha azt mondom csak, hogy unom a a dolgot, még előzékeny is vagyok. A férfi: Mindenesetre, de — önmaga iránt. Az asszony : Ne merjen igy beszélni... Azt mondom, hogy unom a dolgot, mert reszketek a megalázástól, hogy igy bánik velem. A férfi: Tehát elégia? Az asszony: Azt képzeli, hogy ez a minden áron mosolygó nyugodtság másnak tűnik előttem, mint amicsoda ? A férfi: Ejnye kezdek kiváncsi lenni . . . Az asszony : Csodálatos : három esztendő alatt az összes hazugságaiban nem volt annyi rosszaság, mint ebben az egyetlen mondatában. A férfi: Csak rossz vagyok ? Miért nem gonosz ! Az asszony: Nevezzük a nevén: gyalázatos. A férfi: Engedelmet: végre is én nem azért vagyok a világon, hogy eltűrjek magától olyanokat, amiért mindenki mást összetörnék. Az asszony: Mindenekelőtt igyekezzék azt az előbbi, minden áron mosolygó nyugodtságot megtartani, azután pedig nekem ne beszéljen ilyen nagyokat. A férfi : Nem vagyok hajlandó . . . Az asszony : Mire ? Meghallgatni, ha a szemébe mondom, hogy teljesen értem magát, hogy teljesen tisztában vagyok, mi a czélja valami három-négy hét óta a manővirozásának ? A férfi: Ó, ilyen szép beszédre ismét csendes és jo fiú leszek. Az assszony : Nem kerül megerőltetésébe, sokkal fáradtságosabb magának a mü-önérzet mü fellobbanása. A férfi: Elbírom ezt a ledorongolást is . . . Az asszony : Mondja három esztendőn által volt olyan nap, hogy nem láttuk egymást ? A férfi: Ha nap volt is, de este nem. Az asszony: Ne szórja annyira a sziporkákat. A férfi: Igazat mondtam . . . Az asszony : És három hét óta hányszor volt itt? A férfi: Ebben a pillanatban nem tudok egész határozott feleletet adni. Az asszony : Hallja ne utáltassa meg magát teljesen ; ne legyen gyáva is . . . A férfi: Kérem . . . Az asszony: Megmondtam : ne legyen gyáva is . . . Mindössze kétszer méltóztatott három héten belül öt-öt perczes látogatást tenni . . . A férfi: Igaz, de lehetetlen volt . . . Az asszony: Szegényke ... A rettentő elfoglaltság tartotta vissza . . . A férfi : Az is, meg : Az asszony: Meg más valami is . . . Vagy nem gondolja, hogy tisztességesebb volna, ha nyíltan beszélne? No, ha nem mer, majd én megfeszem maga helyett. Tehát legyünk a kifejezésekben preczizek. Nem más valami, hanem : más valaki volt az ok. A férfi: És ha igy volna ? . . . Az asszony : És . . . ha . . . Maga ezt csak ily nyugodtan kérdi ? . . . A férfi: De kérem, de hiszen az imént a nyugodtság volt a kedvére való . . . Az asszony : Ne ... ne beszéljen igy. Mondja, ugy-e nem szeret már ? A férfi: Hazudnám, ha ezt mondanám : Az asszony: Mondd hát, hogy szeretsz . . . A férfi: Ezt érezni kell . . . Az asszony: Mondd ezt, mondd, tégy akármit, csak szeress . r. . Éreznem, tudnom, látnom kell, hogy szeretsz . . . És, ugy-e nem hagysz el soha ? A férfi: A lelkemmel soha . . . Az asszony : A lelkeddel ? . . . Megölsz . . . Hát más valaki . . . A férfi: legyen belátásod. Arról a más valakiről azt fogja mondani a világ, hogy a feleségem és én magam is kénytelen leszek majd ezt elhinni, mert szép és lágy orgonaszó mellett jelenti ezt ki rólunk egy feketeruhás bácsi. Az egész világ elhiszi neki, tehát nekem is el kell hinnem . . . Az asszony : Ne gázolj rajtam . . . A férfi: Én a tied maradok . . . Az asszony: Nem bírom ezt el . . . A férfi: Legyen eszed. Sem az orgonaszó, sem a fekete ruhás urnák kenetteljes beszéde nem változtatnak mikettőnknek a szerelmén. Talán csupa cziniz- mus, talán csupa rosszaság ami belőlem beszél, de ennek igy kell lenni: megnősülök . . . Nem mondhatnám, hogy egészen kedvtelenül megyek bele ebbe az
